Az 'új' időszámításunk első évszázadában, a Római Birodalom nagy városaiban tevékenykedő zsidó reformközösségek, pogány mintára megfogalmazták a saját megváltójuk lényegét. A pogány tanítás elemeit segítségül hívva, a zsidó bölcsek átértelmezték a hagyományos messiás elképzeléseket és a messiásvárás kívánalmait, és így próbálták széles körben elfogadtatni üdvözítőjük alakját. Ez a ténykedés generációkon keresztül zajlott és több száz kézirat; bölcsesség-mondásgyűjtemény, apokaliptikus leírás, zsoltár, ima; a kozmikus hős küzdelmei, csodatételei, mennyei küldetésének ismertetése született meg a folyamatban. A papirusztekercsekre írt tanítást felolvasták az imaházakban, néhány helyen másolták és minden közösség rendelkezett kisebb-nagyobb gyűjteménnyel. Összefüggő, folyamatos elbeszélőláncolatot alkotó, szerves egységet tartalmazó – főleg történelmi keretbe ágyazott – leírás, egészen a II. sz. második feléig nem létezett. Nem voltak dogmák, egységes doktrínák, minden szentirat a saját mondanivalójában értelmezte a kozmikus zsidó megváltó misztériumát. Az első könyvszerű, lényegileg kapcsolódó szentiratgyűjteményt 'Az Úr Testamentuma' című kéziratot Markion állította össze i. u. 140-150 körül. Irenaeus, Kis-Ázsiai utazása folyamán jelentős kéziratgyűjteményre tehetett szert, és miután befészkelte magát Lyon városába nekiláthatott az általa irigyelt Markion gnosztikus-keresztény bölcs szentiratgyűjteményének ellensúlyozásához. Markion Jézusa nem tetszett Irenaeusnak, mivel az misztikus, történelemben nem azonosítható megváltónak volt ábrázolva, akinek tanítása metaforákban, allegorikusan volt megformálva.

 

Irenaeusnak olyan Jézus kellett, akivel egy erős vallásintézményt lehet kiépíteni, olyat minek hittana megkérdőjelezhetetlen dogmákra épül és szerkezete – nem úgy, mint a misztikusoknál – a parancsuralmi rendszeren nyugszik. Célja elérése érdekében a birtokában lévő gyűjteményből kiválogatott olyan szövegeket, főképp a már meglévő, kezdetleges proto-evangélium gyűjtemények közül, melyek megfeleltek szándékának; azokat kibővítette, átírta, a nem kívánt részeket törölte, majd Flavius Josephus műveiből átvett nevekkel, adatokkal, évszámokkal történelmi vázat teremtett Jézus földi szereplésének. Az általa átgyúrt evangéliumokat még évtizedeken keresztül javítgatták, alakítgatták míg a maihoz hasonlító formáját a IV. sz. elején nyerhette el. Mindent azonban nem tudtak átírni a felkészületlen, félművelt atyák – volt olyasmi is amivel egyetértettek – és ezért olyan dolgokra találunk a jézusi tanításokat tartalmazó Újszövetség verseiben, melyek igencsak megkérdőjelezik a jézusi tanítások makulátlanságát.

 

Mivel az Újszövetséget teljesen sosem harmonizálták, ezért a benne fellelhető sok ellentmondás, rosszindulatú, káros tanítás jelenléte mind a mai napig tisztázatlan és logikus magyarázatra szorulhatna, ha egyáltalán lehet logikát kisajtolni egy ilyen irományból. Jézus tanításáról elsősorban azt tudjuk, hogy középpontjában a szeretetparancs áll, miáltal Jézus maga a szeretet és a jóság. Jézus továbbá hirdette az emberek közti egyenlőséget, békességet, a közöttük való kiengesztelés, megbocsájtás fontosságát. Az Újszövetség minden sora a Szentlélek által ihletett, ezerszer megáldott 'igaz' jézusi szellemben megfogalmazott tanítás, ezért nem lehet egyes szakaszokat – melyek tetszenek – azt mondani: ez Jézusi, míg más sorokat – amik nem tetszenek – nem Jézusnak, hanem valaki másnak tulajdonítani. Nem lehet szemezgetni belőlük, mint mikor az úri lyányka szemezget a cseresznyéstálból. Ezt az irányt szem előtt tartva mindjárt lehet idézni a jézusi szeretet-tanítás példáját: „Mert mondom néktek, hogy mindenkinek, akinek van adatik; akinek pedig nincs, még amije van is, elvétetik tőle. Sőt ennek felett amaz én ellenségeimet is, kik nem akarták, hogy én őrajtuk uralkodjam, hozzátok ide és öljetek meg előttem" ( Lk. 19. 26:27). Tehát Jézus nagy szeretetmámorában, azok legyilkolására buzdít, akik nem hajlandók elfogadni, hogy 'ő uralkodjék felettük'. A későbbi évszázadokban az ilyen türelmetlen és gonosz felszólítás nem kerülte el a keresztény vezetők figyelmét, erőszakosságát hasznos útmutatásnak találták, mikor a más meggyőződésű embertársaik felett mondtak ítéletet. Ugyanebben a fejezetben (Példázat a girákról) Jézus megparancsolja, hogy vegyék el a pénzt (girát) a szegénytől és adják oda a gazdagnak: „És az ott állóknak mondta: Vegyétek el ettől a girát és adjátok annak, akinek tíz girája van.” Máténál ugyanezt a sémát találni: 'Példázat a talentumokról' (25. 14-30), ahol Jézus, a gazdag ember szerepébe bújva legorombítja a 'szolgát': „Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem; el kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltónál; és én megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét.” Máté fejezete végén a 29. vers szóról-szóra ugyanúgy hangzik: „Mert mindenkinek, akinek van ...” - de az utolsó verssor (30.), Lukács példázatától eltérően nem biztat ölésre, csupán: „És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás, fogcsikorgatás.”

Az erkölcstelen, romlott tartalommal telített ószövetségi eszmeiséget sokszor szó szerint ültették át az Újszövetség kánonjaiba: „Akkor monda nékik Jézus: Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok én bennem. Mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai.” (Máté 26:31) Az ószövetségben: „Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet.” (Zakariás 13:7)

Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul.” (Máté 22:44 - Márk 12:36) Az ószövetségben: „Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá.” (Zsolt. 110:1)

 

Lukács a zsidó elődeitől átörökölt türelmetlenséget, vak fanatizmust szégyentelenül adta Jézus szájába, és így a jézusi tanítás mind a mai napig azt vallja: „Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk. 14:26.). Ez aztán egyenes beszéd a jóságos Jézuskától! Méreg és harag sugárzik ki Jézusból, mint az Ószövetség gyűlölködő zsidóiból, mikor így adja elő magát: „Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek;sőt inkább meghasonlást. (Lk. 12:51) „Mert azért jöttem, hogy meghasonulást támasszak az ember és az ő atyja, a leánya és az ő anyja, a meny és az ő napa között. És hogy ellensége legyen az ő házanépe.” (Mt. 10-35/36) Az egyén privát szeretetét teljesen kisajátítva, magának követeli azt az odaadást, ami a családtagjait illetné: „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó hozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogy nem engemet, nem méltó hozzám.” (Mt. 10-37) Az ilyen hangvételű passzus nagyon hasznos és meggyőzőerejű lehetett a későbbi inkvizíció kezében, mert eszerint az 'igaz' Jézus-követők, az eretnek, sátánkövető családtagjaikat nyugodt lelkiismerettel feljelenthetik, mert Jézus szavát betartva nekik kötelező Jézust jobban szeretni, mint a családtagjaikat.

 

Ágoston zseniális szellemi munkásságának köszönhetően az V. sz. elején az egyház törvényes szerkezetbe foglalta a másként gondolkodók elleni erőszak alkalmazását, azaz jogot formált a brutális térítés gyakorolására. Ágoston, Lukács evangéliumában található jézusi tanítást ('Cognite Intrare' ), mint bizonyítékot, a kereszténység fundamentumába építette, miáltal elfogadtatta az erőszak alkalmazásának jogosságát: „Akkor mondta az úr a szolgának: Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejőni mindenkit, hogy megteljék az én házam." (Lk. 14:23) Így hamarosan ezen jézusi tanítás 'tökéletes jósága', a „kényszeríts bejőni” elv, a kínzókamrába, kivégzőhelyekre hurcolhatott több millió embert.

 

Mivel Jézus állítólag tökéletes, ezért az embereket is jól ismeri; látja gyengéiket, hibáikat, esendőségüket, belelát gondolataikba, átlát a csalfaságon és így őt magát nem lehet félrevezetni. Aki ilyen mindent átható tudással, értelemmel rendelkezik, attól talán elvárható az egyetemes tolerancia kegyességének gyakorlása, a megértő, elnéző hozzáállás, olyasmi türelem, mint ami például Buddhánál mutatkozott meg. E helyett Jézus kicsinyesen bosszúálló hozzáállással örök kárhozatra ítéli azt, aki egy transzcendens entitás ellen mer szólni: „... de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsátatik.” (Mt. 12-32.) Márknál, Jézus határozata szerint, ugyanannak az engedetlen személynek soha nem lesz megbocsájtva és örök kárhozatra kerül (3-29.). A megbocsájtás helyett gonosz bosszú, a kegyetlen büntetés végrehajtása lesz Jézus feladata: „Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik mind a botránkozásokat mind, és azokat is akik gonoszságot cselekszenek. És bevetik őket a tüzes kemencébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Mt. 13-41/42.)

 

Az is érthetetlen, hogy Istennek fia hogyan bizonytalanodhatott el küldetésével kapcsolatban: „... én nem ítélek senkit.” ( Ján. 8-15.), utána az ellenkezőjét jelenti ki: „És mondta Jézus: Ítélet végett jöttem én e világra …”, majd néhány fejezettel arrébb megint mást mond: „... mert nem azért jöttem, hogy ítéljem a világot …” (Ján. 12-47.). Mint egy zavarodott ítélet-végrehajtó próbálja kifejteni, hogy miért is jött e világra: „És mondta Jézus: Ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak lássanak; és akik látnak, vakok legyenek.”(Ján. 9-39) „Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet a Fiúnak adta.” (Ján. 5-22). De a Fiú erre azt mondja: „Ne ítéljetek és nem ítéltettek …” (Lk. 6-37.). Jézus máshol saját magának ellentmondva küldetését így foglalja egybe: „Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást.” (Lk. 12:51.). Néhány verssorral korábban még gonoszabbul fogalmaz: „Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak …”. Az ókor emberének a mindennapos küszködésben, nem volt elég kihívás, hogy kulturált, élhető társadalmat próbáljon létrehozni, ehhez már csak Jehova fiának 'segítsége' hiányzott, aki pusztítást, tüzet akar világára bocsátani. Ha nem elég hatásos a tűzzel való fenyegetőzés, akkor 'Béke Hercege' még világosabban adja tudtára követőinek küldetése lényegét: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet adjak, hanem kardot.” (Mt. 10-34.). A fenyegetőzés szava csattan a megkeseredett Jézus szájából azokra, akik örömöt, jókedvet és vidámságot mertek vinni életükbe: „Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok. Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!”(Lk. 6:25.). A szeretet rendíthetetlen megtestesítője az emberi természet alapvető etikai meggyőződését forgatja ki, mikor a gyűlölet tényét előnyként állítja be: „Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.” (Jn. 12-25) Gonosz tanácsot ad azoknak, akik 'keze' valami rosszat cselekszik: „És ha megbotránkoztat téged a kezed, vágd le azt …” (Mk. 9. 43.). Legalább ilyen bizarr és értelmetlen: „Jézus mondta néki: Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat.” (Mt.8-22) Ezt a zavaró választ Jézus az egyik követőjének mondta, akinek éppen meghalt az apja, és Jézust kérte, hogy: „Uram engedd meg nékem, hogy előbb elmenjek és eltemessem az én atyámat.” Mennyi részvét, együttérzés szorulhatott Jézusban, ha ilyen bántóan válaszolt?

 

Jézus, az elbájoló gondosságában nem felejtkezik el megszabni azok sorsát, akik nem hajlandóak hinni benne: „Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző és megszárad; és egybegyűjtik ezeket, és tűzre vetik, és megégnek. (Jn. 15-6.). És néhány évszázaddal később tűzre is vetették azokat, akik nem 'maradtak Jézusban', mint ahogy a szeretet földi megtestesülése a hitetlenek tűzre vetését szorgalmazza egy másik utasításban: „... minden fa azért, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vetettetik.” Példamutató kegyességét gyakorolja, mikor burkolt emberölésre szólít fel, az ellen, aki az ő híveit bírálni merészeli: „És ha megbotránkoztat egyet ama kicsinyek közül, akik énbennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik.” (Mk. 9-42) És vajon a sötét középkorban, a keresztényinkvizíció tombolásában hány ember nyakára köthettek követ – Jézus tanácsát követve –, azok a 'kicsinyek' (papok), akik sértve érezték magukat a másként gondolkodók által?

 

Az itt kiragadott példákat végiggondolva, talán jobban meg lehet érteni a nagy felkészültségű tudós, Joseph McCabe összefoglalását: „Az evangéliumok Jézusa kinyilatkozásai között – leszámítva szemérmes tisztaságát – nehezen találni olyat, aminek Jézus máshol nem mondott volna ellent, meg nem szegett volna később vagy át ne hágott volna valamikor. Tanításaiból hiányzik a társadalom problémáinak megoldására vonatkozó útmutatás, a közösségi, polgári szinten való céltudatos irányítás, mert úgy gondolja, hogy világunknak hamarosan vége lesz. Jézus a legszürkébb puritanizmus archetípusa; megvető, gőgös és gúnyos avval szemben, ami tűrhető, tárgyilagos vagy őszinte az életben, keserű és igazságtalan azokkal szemben, akik tőle eltérőek, sokszor kivihetetlen, használhatatlan, mi több néha bolondos tanácsokat, javaslatokat képes csak nyújtani. Abszurdum azt állítani, hogy a modern világ emberének szüksége van egy ilyen Jézusra.” (Did Jesus Ever Lived?) Hogy mennyire igaza van McCabenek abban, hogy Jézus nem hitt emberiségünk jövőjének végtelenül hosszú folytatásában, hanem helyette a közeli világvégét vizionálta, arra ott találjuk az üresen durranó, hetyke kijelentéseket: „Mert bizony mondom néktek: be nem jártátok Izrael városait, míg az embernek Fia eljövend.” - „Bizony mondom néktek: azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az embernek a Fiát eljőni az ő országába.” (Mt. 10:23, 16:28.).

 

Különböző időkben, más és más szerzőktől eltérő indíttatású szövegek kerültek be az evangéliumi gyűjteményekben és az új eszméket befirkantó pap sokszor nem tartotta fontosnak a bejegyzésével ellentmondó régebbi elv korrigálását. „Nem küldetettem csak az Izráel házának elveszett juhaihoz:” (Mt. 15-24.). Ez a zsidó-centrikus Jézusi kijelentés a II. sz. végére már kínos és nem kívánatos volt, mégis meghagyták, pedig a Márk evangéliumába belehamisító ortodox atya egyértelműen megfogalmazta, hogy mit kell a zsidókkal csinálni. A zsidók ellen forduló kompilátor Ésaiás példázatot (5: 1-7) véve alapul Jézus szájába adja, hogy az isten elveszejti a zsidókat és földjüket másnak adja, mert megmerték ölni az Emberfiát. Az átírt példázat röviden: Egy ember (gazda) szőlőt ültet, kiadja munkásoknak, majd egy idő elteltével embereit küldi, hogy a számára járó részt megkapja a bérlőktől. A munkások megverik és elzavarják a küldötteket, miután a gazda a saját fiát küldi el közéjük, jussa kicsikarásáért, de a munkások elkapják és megölik a gazda fiát és „a szőlőn kívül veték. Mit cselekszék hát a szőlőnek ura? Eljő és elveszti a munkásokat és a szőlőt másoknak adja.” A szőlőgazda az maga Jehova, a szőlő Izrael földje, a munkások a zsidók. A gazda hozzájuk küldött szolgái az ószövetségi prófétái, míg a gazda fia nem más, mint Jézus. A zsidók megölik Jézust és kivetik Izrael földjéből, amiért elnyerik büntetésüket, ők is meglesznek gyilkolva és ellesznek űzve a földjükről. A példázatból kétségtelenül érthetővé lesz, hogy a zsidók a felelősök Jézus megöléséért. Lukácsnál és Máténál (21: 33-41) ugyanezt a szöveget másolta be a szerkesztő, mindössze az utolsó versrészt pontosította tovább, hogy senki ne értse félre a zsidókra köszöntő bosszút: az isten „Mint gonoszokat, gonoszul elveszti őket; a szőlőt pedig kiadja más munkásoknak …” A zsidóellenes szövegek beiktatásában élen járhattak az olyan zsidó-keresztények, mint Irenaeus, akiket nagyon zavarhatott az a tény, hogy a szórványzsidóság nagy része visszautasította Jézus messiásként történt megjelenését és az egész jézusi üdvtörténetet allegorikus leírásnak tekintették.

 

Az evangélium könyveit összeállító atyák többször maguk sem értették a versekben megbúvó misztikus tanítást, tudatlanul olyan mondatokat másoltak be, melyek egyenesen rámutatnak a kereszténység misztikus-gnosztikus eredetére. János evangéliumának 11. fejezetében (Lázár feltámasztása), Jézus közli tanítványaival: „Lázár megholt”, majd: „menjünk el hozzá.” Erre a javaslatra Tamás nem hogy a segítségét ajánlja fel, hanem olyan valamit válaszol, ami az értelmetlensége miatt mind a mai napig vitákat vált ki: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” (Jn. 11-16.). Nem csak Tamás érthetetlen válasza, de maga a többnapos halotti test feltámasztása is babonásan morbid. Miután a négy napos tetemet – Lázárt – Jézus feltámasztja, kijön a sírjából és Jézus szavai után („Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni”), egyszerűen elmegy. A pogány és misztikus vallások gyakorlatában és szertartásában már a kereszténység előtti időkben, a halottfeltámasztás toposza széles körben elterjedtnek mondható, és irodalmi említése megtalálható a ránk hagyományozódott kéziratokban. A misztikus beavatási szertartások részeként alkalmazott szimbolikus halottfeltámasztás rituáléjában a beavatott 'meghal' majd a mester áldása segítségével újjáéled, újjászületik. Az ókori bölcsek több variációban ismertették a halottfeltámasztás történéseinek, csodatételeinek tanítását, képletes jelentőségét fontosnak tartották, de az ortodox kereszténység fellépéséig annak szó szerinti, fizikai értelemben vett értelmezése nem létezett. Egyes szakadár judaista elképzelésekben – pogány hatások eredményeként – már érvényre jutott egyfajta homályosan kifejtett fizikai feltámadás, és ez a beteges ötlet adta meg a bátorságot, hogy az evangéliumok összeállítói kiforgassák a misztikus tanítást és szabadon használhassák a pogány beavatási szertartáson lejátszódó aktust, a saját babonás vágyódásaik kielégítésére. János fejezetének mondanivalója érthetőbbé válik, ha melléállítjuk a 'Márk Titkos Evangéliuma' szövegét, melyben Jézus egy ifjút támaszt fel holtjából: „Kisvártatva hangos kiáltás hallatszott a sírból. Miután odament, Jézus elgördítette a követ a sír bejáratától, s azonnal bement oda, ahol az ifjú volt, kezét kinyújtva, s annak hatalmával felébresztette őt.” Ebben a leírásban a feltámasztott ifjú nem megy el, mint Lázár: „Az ifjú pedig felnézett rá, szerette őt, s kérlelni kezdte, hogy vele maradhasson. Kijővén a sírból (mindketten) elindultak az ifjú házába, tudniillik az ifjú gazdag volt.”. De a történet lényege a folytatásban, a misztikus beavatásban van, mikor a mester, a tanítványát a legmélyebb misztériumokba beavatja: „Hat nappal a történtek után magához rendelte őt Jézus. Az este beálltával el is jött az ifjú, (halotti) leplet öltve meztelen testére. És vele maradt azon az éjszakán. Jézus pedig Isten országának misztériumára tanította őt.”. A kereszténység kibontakozásának idejében, a halottfeltámasztást tehát két síkon értelmezték; babonás indíttatású, litterális, amit az ortodox kereszténység képviselt, és allegorikusan, jelképes leírásként, miként azt a gnosztikusok tanították. A beavatási szertartáson először a tanulónak meg kellett szimbolikusan halnia, mely a régi énje, tudata metaforikus halálát jelentette, majd a szertartás tetőfokán a mester az áldásával (energiájával) feltámasztja a gnosztikus kandidátust. A beavatott feltámadása a megvilágosodással, ill. a spirituális újjászületéssel volt egyenlő. Az utána következő tanítások a szertartáson átélt élmény, extázis hatásának feloldására voltak hivatva; a beavatott misztikus utazásának értelmezését, megmagyarázását segítette elő. Az ősi, misztikus értelemmel töltött elképzeléseket a későbbi keresztények nem tudták és nem is akarták megérteni, ezért a halottfeltámasztás képletes tanításából valóságos, több napja megholt ember fizikai felélesztését formálták meg, mihez már nem volt szükség a folytatásra, a beavatás szertartásának említésére, még akkor sem, ha az átértelmezett leírásuk zavarodott zagyvasággá kerekedett. Tehát amikor Tamás azt mondja, „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.”, akkor a gnózis elnyerésére, a lelki újjászületés misztikus mozzanatának átélésére buzdítja társait és nem arra, hogy öngyilkosok legyenek.

 

Ha valós történelmi keretbe próbáljuk helyezni az evangéliumi passzusok cselekményeit, akkor elkerülhetetlenül magyarázatokra és a magyarázatok további magyarázására van szükség, melynek végén ugyanolyan hiányérzet marad, mint az elején volt, mikor először fogalmazódott meg a kétség. Ha meg racionalista megértést szeretnénk találni, az olyan részletekben, egyes közlésekben, amiket különösen nehezen érteni, akkor még komolyabb akadályokba ütközhetünk: „Egy ifjú pedig követé őt, akinek testét csak egy gyolcs ing takarta; és megfogták őt az ifjak. De ő ott hagyva az ingét, meztelenül elszalada tőlük.” (Mk. 14-51/52.). Először is, kik azok az 'ifjak', akik megfogják azt az ifjút, aki Jézust követte, mikor a Jézusra támadók; „főpapok, írástudók, vének” (Mk.14-43) voltak, és nem ifjak? A megfogott ifjú ingét otthagyva meztelenné válik … Mi volt a célja, az elbeszélőnek, hogy Jézus elfogatása drámájában beleszője egy meztelenné vált ifjú alakját? Ennél a versnél ismét a misztikus rituáléban találjuk meg a választ, hol sokszor, a szertartásokon az ifjú tanulót levetkőztették a beavatása előtt, hogy meztelensége az újszülött tisztaságát, ártatlanságát reprezentálhassa.

 

 

Ugyanennek a meztelenségnek változatával találkozunk az olyan keresztény vallásábrázolásokban, melyekben Keresztelő Szent János megkereszteli (megáldja) a meztelen Jézust. A művészi alkotásokban elbújtatott enigma csak részben szól a beavatott (Jézus) meztelenségéről, és hasonlóan fontos üzenet rejlik a baptizálást végző János pettyes öltözékében. Több ilyen képen, mozaikon János pettyes kacagányféle öltözéket visel, holott: „Ennek a Jánosnak a ruhája pedig teveszőrből vala” (Mt. 3-4). A teveszőrből készült anyagon nem lehetnek szabályos pettyek, kör alakú foltminták és az öltözéke, inkább párduc vagy pettyes szarvas bőrére hasonlít, mint teveszőr csuhára. 

A ravennai Battistero Neoniano Keresztelő kápolnájának mennyezetén látható V. századi mozaikképen János szintén foltokkal díszített kacagányféle öltözékben van ábrázolva, mely majdnem minden lehet, csak tevecsuha nem. Mint a búvópatak, úgy maradhatott meg még egy ideig a titkos szertartások Hamoája, a legfelsőbb mennyeket megnyitó szent extázis itala. A Talmudban nem szerepel a Pandera név, de a Toseftában (rabbinikus joghagyomány gyűjtemény) két helyen is (hullin, 2:22-24) említve van a 'Jeshu ben Pandera', Pandera Fia, mely nevet sokan úgy értelmezték, mintha Jézus apját hívták volna Panderának. A héber Pandera azonos a görög Panthera és a latin Pantera szóval, mely nyelvünkön párducot jelent. A jelképes név mögött a zsidók nem egy Pantera nevű római katonát láttak, aki teherbe ejtette Szűz Máriát, hanem az Amanita Pantherinát jelölték meg, mint a misztikus isten-fiú apját. A 'Kohelet Rabba' (10:5) versében, Yehoshua ben Lévit nevezik Pandera-fiának, amit szintén úgy kell értelmezni, hogy Lévi, az Amanita Pantherina 'Fia'. Az Amanita Pantherina kultuszának kései visszacsengésére lelhetünk a 'Toledoth Jeshu' c. kési zsidó kéziratban, melyben a szerző – lehet maga sem tudja –, mégis megismétli a rabbinikus irodalmi feljegyzés 'Panderáját': „Janneus király uralkodásának idején hatalmas szerencsétlenség érte Izraelt, amikor feltűnt egy Júda törzséből származó becstelen ember, akinek neve Joseph Pandera volt.”

 

 

 

Egy másik, Bulgáriában talált, IV-V. században alkotott kép részletén még jobban látszik az öltözéknek pettyes ábrázolása. Ezeket az ábrázolásokat megvizsgálva reálissá válik azaz elképzelés, hogy az archaikus vallásszertartások kevésbé ismert – 'titkos' – részét örökítette meg a mester, és Keresztelő Szent János nem más, mint az Amanita Pentherina megszemélyesítése.


 


 

 

Szerző: katolnai  2012.04.26. 18:47 8 komment

 

A velencei Szent Márk Bazilika külső sarkán látható porfirinből faragott szoborcsoport a négy tetrarchát ábrázolja. Karjukkal testvériesen egymást ölelik, mely mozzanatban jelképesen a politikai erők és birodalmi egységek összefonódását láthatjuk. Ők négyen voltak a Római Birodalom utolsó, tényleg 'nagy' államférfiai, az utánuk következő uralkodók (Julianust leszámítva), már mind egyre silányabb, tehetségtelenebb eresztésűek voltak.


Az egyre gyengülő Római Birodalomban a 410-es évben olyan dolog történt, melyet korábban a rómaiak még rémálmukban sem gondoltak volna; Alarik, a gótok királya bevette és kifosztotta Rómát, minek falát Marcus Aurelius (223 – 283) húzatta föl és a 19 km hosszúságú, 381 erődtoronnyal megerősített, 6 m magas, és 3 és fél m vastagságú fal az akkori világ legkomolyabb erődrendszerének számítva, olyan biztonságot nyújthatott, melynek megtörésére – elméletben – egy fél milliós had is kevés lett volna. Alariknak jó ha volt 30-40 ezer harcosa …

A pogányok döbbent félelemmel nézték, hogy mi történik a világukkal; hogyan olvad, bomlik, enyészik el abból minden, ami értéknek számított és a nehezen feldolgozható eseményekre magyarázatként, egyre többen kezdték el nyíltan a keresztények felelősségét hangoztatni. Ennek ellensúlyozására az akkori keresztény főideológus, Ágoston (354-430) a hasonszőrű cimboráját, Orosius atyát kérte fel egy olyan történelem megírására, mely a korábbi évszázadokban történt Római Birodalmat ért csapásokat felnagyítva, eltúlozva mutatja be. A szándékosan félrevezető állításokat tartalmazó – Ágoston gyámkodásával írott – 'Historiarum Adversum Paganos' ("Pogányok Elleni történelem Hét Könyvben") c. hétkötetes könyvben, Orosius nem szégyelli azt kijelenteni, hogy a keresztényeknek köszönhetően az egész világ sokkal jobban előrelépett, minden viszonylatban fejlődött és a Birodalmat a korábbi, pogány időkben érték nagyobb tragédiák, veszteségek és ezeknek következményeként omlott össze a birodalmi egység. Nem csak a valóságtól eltérő sötétebb színnel ecsetelte Orosius a pogány évszázadokat, de sok meg nem történt rémséget is ő maga talált ki. Evvel azt akarta elhinteni a köztudatba, hogy a kereszténység előtti korszakokban az emberiséget pogányságuk miatt sokkal több szenvedés, katasztrófa, mennyei büntetés sújtotta. A gótok pusztító támadását is isteni büntetésként magyarázta, mert még mindig sok hitetlen pogány élt Itáliában, amiért Isten megbüntette őket. Ezt az elfogult keresztény történelemkoncepciót később minden egyes papi 'történész' átvette és ezért ma egy olyan történelemmel rendelkezünk, melyben nem csak Jézuska 'története' van meghamisítva, de rengeteg más, a Római Birodalmat érintő esemény is szándékos hamissággal van felvázolva. Orosius fő törekvése tehát annak a „pogány" vádnak a visszautasítása és megcáfolása volt, miszerint a kereszténység okozta az emberiség szenvedéseit és a Római Birodalom hanyatlását. Orosius szenvedélyes hangvétele, lendületes stílusa s mindenekelőtt elfogult keresztény történelemkoncepciója magyarázza művének rendkívüli hatását: művét, mint a középkor egyik legnépszerűbb világtörténeti munkáját Jordanes, Toursi Szent Gergely és Paulus Diaconus is felhasználta.

Hogy milyen ember is volt ez az Orosius arra elég, ha figyelembe vesszük, hogy 415-ben gazdája Ágoston, – mint egy kutyát – Jeruzsálembe küldte, hogy vadássza le az ott békésen éldegélő Pelagiust. Orosius véreb módjára vetette rá magát Ágoston teológiai ellenfelére; világi és egyházi hatóságokat felhasználva üldözte, zaklatta ezt az embert, csak azért, mert az nem értett egyet Ágoston ostoba ideológiájával. A magyar őstörténettel foglalkozók figyelmébe ajánlanám a keresztény érdekek felnagyításában élenjáró Orosius 418-ban írt túlzását: „Kelet és Nyugat templomai hunokkal telnek meg, mivel a hunok Jézus hitűek” (VII. 41. 8.), minek ismételgetése egy hamis történelemszemléletet erősít csupán.

Ezen rövid bevezető után megpróbálnám bővebben ismertetni a kereszténység politikai, világi hatalomrajutását, a korábbi tanulmányaimban eddig csak felületesen érintett Konstantin császárt, fiait, utódait, akik mind korai 'lapátok' és 'csákányok' voltak a Római Birodalom sírját megásó keresztények kezében. Mivel a téma megértéséhez szükséges egy rövid időszakot felölelő háttér ismertetése, ezért minimum Diokletianus császár uralkodásáig szükségeltetik visszatekinteni.

 

Diocletianus vagy Diokleciánusz (284-305) volt az utolsó nagy és erős császára a Római Birodalomnak; az utána uralkodó 'nagy'-nak titulált császárok csak névben voltak nagyok és 'keresztény érdemeik' miatt ragasztották rájuk a meg nem érdemelt 'nagy' jelzőt. Az éles eszű, intelligens, hatalmas munkabírással rendelkező Diocletianus 20 évig volt hatalmon, majd önként lemondott és visszavonult, miképpen azt mondta volt: „hogy káposztát növeljek a saját kezemmel.” Diocletianus egy felszabadított rabszolga fia, aki húsz évig példamutató összhangban közösen uralkodott együtt egy szatócsboltos fiával Maximianussal (250-310), munkásságukkal ismét 'aranykort' teremtve a Római Birodalomban. Természetesen ennek megvolt az ára, és a két császár fáradhatatlanul a birodalom egyik feléből a másikba sietve hadakozott a barbár törzsekkel, ám hamarosan belátták, hogy két augustus sem győzi ellátni az óriási feladatot. Ezért 293-ban Diocletianus a birodalmi hatalom további megosztását határozta el. Két rangban alatta és Maximianus alatt álló cézári hivatalt teremtve a négy uralkodó (tetrarchia) rendszerét vezette be, mely szisztémában a 'szenior' elsőbbsége biztosította a politikai egyensúlyt a 'junior' alárendeltségével szemben. Ez a rendszer megoldhatta volna a hatalom öröklőséből származó állandó korábbi problémákat hol a különböző érdekek ellentétéből polgárháborúk sora robbant ki.

Az egyik ilyen újonnan kinevezett negyeduralkodó, a tehetséges hadvezér Galeriust (260-311) volt, aki megkapta Dalmáciát, Pannoniát, Moesiát, Trákiát Görögországot és Kis-Ázsiát. Míg a negyedik társuralkodó, a szintén kiváló hadvezér Constantius Chlorus (250-306) lett, aki már korábban is korlátlan ura volt Galliának, Britanniának, és így e két tartomány feletti parancsnokságot kapta meg. Annak ellenére, hogy Constantius jó családból való, nagy műveltségű, finom úriember volt, mégis összeszűrte a levet – mielőtt cézár lett volna – egy közönséges Helena nevű csaposlánnyal, akitől egy törvénytelen gyereke született. A szerelmetes kéjelgés nem kívánt szüleménye a Konstantin (Constantinus) nevet kapta.

 

Diocletianus társadalmi,gazdasági reformokat próbált végrehajtani, átszervezte a közigazgatást és nemcsak három társcsászárt emelt maga mellé az uralkodásához, de a helytartók, legfőbb kormányzati tisztségviselők számát is 57-ről 96 főre emelte, továbbá minden eszközzel segítette a hivatalnokképzést és a birodalmat irányító intézmények kiépítését. Diocletianus és hivataltársai külön súlyt fektettek az irodalom, jogtudomány, építészet megújulására; külön anyagi juttatásokat utaltak ki jól működő iskoláknak, tanároknak, és a kiváló teljesítményt nyújtó diákoknak. A újjászervezett közigazgatás megerősödése hamarosan éreztette hatását és véget vetett az elburjánzó fejetlenségnek. Közigazgatási és katonai reformok mellett Diocletianus átszervezte az adózást, hatalmas építkezésekbe kezdett és mindenhol fellendítette az ipart és a kereskedelmet.

A hadi sikerek is kezdtek visszatérni a rómaiak oldalára, különösen a tehetséges Galerius jeleskedett, aki először a Duna-Pannon részeket seperte végig, majd utána átment a keleti részekre rendet csinálni. Igaz, Galerius először 296-ban vereséget szenvedett a perzsa Narszesztől, de a következő évben Örményországon átvonulva hátulról meglepte a perzsákat. A nagy perzsa király egész serege odaveszett, de még az egész háreme is Galerius kezére került. Narszesz egy szál selyembugyogóban, mezítláb napokig bolyongott a sivatagba, míg biztonságba nem ért.

Diocletianus császár idejében a birodalom határait 33 jól felszerelt, ütőképes légió védte, egy-egy egységében 4-6 ezer katona és kiegészítő félkatonai civil (mérnökök, orvosok, szakmunkások) tartozott. Minden egység teljesen önellátó hadtest volt, saját kórházzal, fürdővel, mosodával, pékséggel, fegyverműhelyekkel, stb. és a különlegesen kiképzett sebesen mozgó alakulatok mellett megvoltak az útépítő, hídépítő munkabrigádjai is. Békeidőben a szolgálat mellett a katonák szántottak-vetettek és még számtalan feladatot láttak el. A barbár népektől körülvéve sokszor a légió volt az egyetlen fény mely kultúrát, műveltséget sugárzott maga körül. Ők voltak a birodalom pajzsa, de sokszor a fegyelem fellazulásának következtében önkényesen császárokat és ellencsászárokat kikiáltva borzasztó sebeket ejtettek a Római Birodalom testén. Diocletianus erős keze, kormányzói tekintélye és tiszteletet parancsoló egyénisége azonban kibékítette az elégedetlenkedőket, helyreállította a parancsuralmon nyugvó engedelmességet és a légiónak megint visszatért a becsülete.

 

Diocletianus császár lehetséges, hogy valamiért nem bízott meg teljesen a nyugati provinciák mindenható augustusa-ban, – de az is lehet, hogy a szokásjog gyakorlatának megfelelően – Constantius törvénytelen fiát, a még gyermek Konstantint egyfajta túszként maga mellé rendelte. A később császárrá lett, nagynak titulált Konstantin (280-337) Nikomédiában (a mai Izmit), Diocletianus egyik palotájában nevelkedett és a császár már korán felfigyelt az akaratos, erőszakos gyermek rossz tulajdonságaira. Habár az évek múlásával Konstantin már jócskán belépett a férfikorba a császár mégsem iktatta be semmilyen felelősségteljes pozícióba, és a fiatal Konstantin a szó szerint áthenyélte, átlebzselte legszebb éveit. A felfuvalkodott gátlástalanul törtető Konstantin 25 éves volt, mikor az egyre öregedő Diocletianus 305-ben kinevezte utódjait, és Konstantint hideg vizes zuhanyként érhette, hogy a császár nem osztott neki semmiféle szerepet a birodalom irányítását illetően. Dühödt elkeseredésében meglógott Kis-Ázsiából és meg sem állt apja Észak-britanniai táboráig, ahol rögtön nekiállt híveket toborozni a nagyravágyó katonatisztek között. Apja, Constantius maga mellé emelte, de kinevezése ellenére mégis csak egy volt az augustust szolgáló főtisztek között és nem úgy nézett ki, hogy a betegeskedő papa le óhajtana mondani augustusi rangjáról fia számára. Mivel fiacskája Nikomédiában az ármánykodás és méregkeverésen kívül semmi mást nem tanult, így elképzelhető, hogy türelmetlenségében Konstantin meggyorsította apja halálát, aki York mellett, 306-ban hirtelen eltávozott az élők sorából. Nemsokára apja halála után a britanniai légiók vezérkara 'Augustusszá' kiáltotta ki Konstantint. Az uralkodói bíbor elnyerését követően Konstantin Britanniából Galliába tette át székhelyét és végre, mint egy igazi cézár Trierben uralkodói udvart rendezett be, ahol a volt csaplároslány mama már anya-császárnénak kijáró tiszteletet követelhetett magának. A keleti országrészeken uralkodó szenior augustus Galerius csalódottan vette tudomásul Konstantin önkényességét és törvénytelen cézárrá történő kikiáltását, és hivatali beiktatását hiszen ez ellent mondott a korábban bevezetett diocletiánuszi tetrarchia hivatala elnyerésének, a rangsorban egymást követő kinevezés rendszerének. Galerius azonban semmit sem tehetett, azonkívül, hogy a sokkal tehetségesebb itáliai és Észak-afrikai tetrarchát, Severust nevezte ki a minden nyugati rész 'legfőbb uralkodójává', hiszen Severus a Diocletianus által érvényesített rendszer szerint minden tekintetben elsőbbséget élvezett Konstantinnal szemben.

Miközben ezen események történtek, Rómában a praetorianusok elit gárdája egy új trónkövetelőt kiáltott ki császárrá, aki nem volt más, mint a nemrég elhunyt Diocletianus kollégája és társcsászár Maximianusnak a fia, Maxentius (278-312). Hogy a helyzet tovább bonyolódjék Maxentius még abban az évben meggyőzte a már nyugdíjba vonult apját – Maximianust –, hogy ismét vegye fel a császári címet. Ekkor a birodalomban hat császár volt; négy augustus, és két cézár. Az öreg Maximianusnak – így a helytelen döntésnek köszönhetően – rossz vége lett, pedig meglett volna a lehetősége, hogy jólétben, békésen leélje életét. Helyette fia hívására visszarohant az örvénylő, gyilkos politikába; a romlott lelkű Konstantin mellé állt, még leányát Faustát is hozzáadta feleségül, meg még vagyona jó részét is átadta ennek a durva életfelfogású alaknak, aki hálából később kivégeztette. De visszatérve Severusra ...

Az új trónbitorló (Maxentius) felbukkanása miatt Severus nem tudta megoldani a törvénytelenül hatalomra került Konstantin okozta problémát, mert először az új uzurpátor, Maxentius ellen kellett fordulnia. Ám a 307-ben sorra kerülő ütközetben Maxentius jobban felszerelt válogatott katonasága legyőzte Severus hadát és Severus hiába adta meg magát a teljes büntetlenséget ígérő Maxentiusnak, mert az becsületszavát megszegve mégis kivégeztette.

Az igazán gazdag, élénk gazdaságokkal rendelkező provinciák mind a Birodalom keleti részén voltak, még annak ellenére is, hogy Róma városa és Itália megyéi kényelmes jómódban virágoztak. De a Kis-ázsiai területek még ennél is gazdagabbak voltak, és ha Gall, Brittan, Germán területekkel hasonlítjuk össze, akkor a különbség kiugróan szembetűnő. Konstantin nagyra törő elképzeléseiben nem létezett az a megelégedett kötelességtudat, ami velejárója kellett volna legyen magas hivatalának, hanem mindig is a teljes és korlátlan hatalom elnyerése után sóvárgott. Csak éppen nem tudta, hogy hogyan lásson hozzá a 'szúpréme augustusi' pozíciójának megszerzéséhez. Legnagyobb akadály számára Galerius volt, aki mivel nagyon is jól ismerte Konstantint inkább a másik törvénytelen trónbitorlóban Maxentiusban bízott meg jobban, mert még az is különbnek látszott az általa lenézett gátlástalan Konstantinnál. Konstantinnak problémája abból adódott, hogy nem volt neki semmilyen támogató bázisa Kis-ázsiában, sem görög földön; Nikomédiában éppúgy nem tudott barátokat, híveket szerezni, mint mikor rövid ideig Galerius alatt szolgált a Duna menti hadjáratokban. Ezért megoldásképp, a keleti részeken egyre erősebb keresztények között keresett szövetségest.

 

Konstantin hatalma alá eső területeken a IV. század elején, Brittannia-Gallia-Gremánia lakosságának még 2%-a sem volt keresztény, de Kis-Ázsiában már más volt a helyzet. Konstantin nagyon is élesen emlékezett a jól megszervezett, fanatikus tűztől izzó, cselszövésre, árulásra mindig kész keresztényekre. Emlékezett a még jobban izzó gyűlöletre és haragra, ami mindig kitört a belőlük, amikor az áldozatbemutatás rítusát a nyilvánosság előtt el kellett végezni. Tudta, hogy megaláztatva érezték ilyenkor magukat, és látta, hogy mennyire képtelenek azt a minimumot megtenni gyűlölködő hisztizés, és átkozódó köpködés nélkül, amit a birodalom erkölcsi egysége elvárt mindenkitől.

De mégis rá voltak kényszerítve, és ezért a hatalom – tehetetlenségükben bosszúra szomjazó, csak a megfelelő alkalomra váró – esküdt ellenségeivé váltak, olyanokká, akiknek nem okozott gondot az árulás, sőt ha szükséges, a legelvakultabbak közülük még magukat is önként feláldozták. Emlékezett Galeriusra, aki ott, a helyszínen lecsapatta a fejét annak a légiósnak, aki megmerte tagadni a birodalmat óvó-védő isteneknek kijáró tiszteletet és nagyon jól tudta, hogy korábban, 297-ben Galeriusnak nem volt más választása, minthogy megtisztogassa a perzsák ellen induló légiók sorait a keresztény tisztektől és altisztektől, mert nem indulhatott olyan megbízhatatlan katonákkal, akik a pogány intézményrendszer egységét szimbolizáló ősök tiszteletét ugyanúgy visszautasították, mint a katona-isten Mithras kegyelmét. Lázadásra hajlamos, megosztó viselkedésüket nem tűrhette el az óvatos Galerius, és Konstantin magában beismerte: ő is úgy cselekedett volna … De az akkor volt, most azonban Konstantinnak pont ilyen alakokra volt szüksége, mert céljai eléréséhez a jól megszervezett, arrogáns keresztények nagyon is megfeleltek. Trieri udvarában Konstantin nem csak hátra tekintgetett, hanem előre is, és 'minden keresztény oltalmazójának' kiáltotta ki magát; ez a proklamáció nem került semmibe, ám híveket, szövetségeseket hozhatott 'konyhájára'. Konstantin a védelemre szoruló keresztények ürügyén módot talált magának a háborúra, és Galerius halálakor, 311-ben elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. A következő év tavaszán gall légióival megindult Itáliába, miáltal kirobbantott egy teljesen felesleges és nagyon drága polgárháborút. Torino és Róma mellett lezajlott csatában sikerült neki elpusztítania a galliai légiók, az itáliai tartalékhaderők és a praetorianusok egységei nagy részét: tízezer számra maradtak ott holtan az egymást öldöklő légiósok, mert egy felfuvalkodott erőszakos alak világuralomról álmodozott.


Róma megkaparintása után Konstantin első lépése a praetorianus gárda feloszlatása volt, a még életben maradt tagjait száműzte a határ menti őralakulatokhoz. A praetorianus gárda helyébe létrehozta a saját maga által kiválogatott 'Scholae Palatinae' elnevezésű 500 főből álló lovasalakulatot, melyben a főtiszteken kívül mindenki germán volt. A praetorianusok felszámolásával egy olyan katonai intézmény szűnt meg örökre, melynek fő feladata a testőri szolgálatok ellátása mellett Róma városa megvédése volt, és mivel később semmi más hasonló szervezettel nem helyettesítették, így mikor a következő évszázadban megérkeztek a vizigótok: nem volt aki Rómát megvédje.

 

A Konstantin által bevezetett új hadpolitikának, a barbár germán harci egységek tömeges alkalmazásának, azok folyamatos előnyben részesítésének megvolt a hátulütője. „Konstantin és utódai erőtlen hadpolitikai döntéseiben a hősiesség erényét mindenekfelett szem előtt tartó mentalitás miatt, a barbár zsoldosokra támaszkodó védelmi politika a birodalom lassú tönkretételéhez vezetett. Akkor, ezek a hibás döntések erőtlenül ejtett sérüléseknek, apró karcolásoknak tűntek, de mégis később olyan halálos sebeknek bizonyultak, melyeket Konstantin meggondolatlanul belevágott a Római Birodalom testébe.” (E. Gibbon) Most már Konstantin volt az úr a birodalom nyugati felében, és hatalma alá tartozott még az egész Észak-Afrika, beleértve Egyiptomot is, ám ezzel még közel sem volt megelégedve. A birodalom keleti részén Galerius halála (311) után egy jóindulatú, kiegyezésre mindig képes, békés uralkodó, Licinius került a trónra, akinek fő célja tartományai további gazdagítása, erősítése volt. A béke érdekében mindenre hajlandó volt és amikor Konstantin neki szegezte pimasz követeléseit, akkor mindenben hajlandó volt magát alávetni – Konstantin legnagyobb megrökönyödésére. 313-ban Konstantin követeivel történő tárgyalásokon a béke és a birodalom egységének érdekében Licinius elfogadta a számára megalázó diktátumokat; mindenben beleegyezett és lemondott a szenior augustuszi rangjáról Konstantin javára. Licinius nagylelkűségének és kompromisszumának köszönhetően úgy nézett ki, hogy ismét felvirágzik a Római Birodalom, mely csúnyán megtépázta önmagát az előző év polgárháborújában. De a következő évben nagyot csalódott nem csak Licinius, de mindenki, aki csak hitt a gátlástalanul hazudozó Konstantinnak, mert az a következő évben hadseregével minden indok nélkül megindult a Kelet-római részek ellen, semmibe véve a néhány hónappal korábban megkötött békepaktumot. A balkáni hadszíntéren két iszonyatos csatában, Cibalae, majd Castra Jarba harcterein Konstantin megsemmisítette Licinius hadait és a keleti tartományok kormányzói meghódoltak előtte. Liciniusnak legalább olyan jól képzett és felszerelt légiói voltak, mint Konstantinnak, számarányban is többen voltak, hát akkor miért veszített mégis?

 

Konstantin mielőtt nekitámadt volna a keleti részeknek 313-ban, ravaszul kiadta a híres 'Milánói Ediktumát', melyben a keresztényeknek nem csak vallásszabadságot, de különleges jogokat is biztosított. Na nem mintha nagy szükség lett volna rá, hiszen Galerius halála óta még elméletben sem volt sehol keresztényüldözés, a birodalom nyugati felében meg egyáltalán semmilyen üldözés nem volt még Diocletianus császár uralkodása alatt sem. Konstantin rendelete azoknak a keresztény tiszteknek, altiszteknek szólt, akik el lettek bocsájtva a hadseregből Diokletianus és Galerius helyesen megfontolt ediktumai által, és akik Licinius békés harmóniára törekvő politikájának köszönhetően birodalom-szerte visszatérhettek szolgálatukba, beleértve a keleti részeket is. Abban az időben még virágzó, haladó szellemű hellén kultúrát követő és képviselő Licinius végzetes hibát követett el, mikor figyelmen kívül hagyta és nem érvényesítette az elődjei által hozott keresztényeket szankcionáló rendeleteket, és habár ő maga lenézte és megvetette a keresztényeket, de megújult előretörésüket nem akadályozta meg. Mindkét sorsdöntő balkáni csatában Licinius légióiban szolgáló keresztény tisztek a felbiztatott keresztény közlegényekkel karöltve a harc közepén hátba támadták saját alakulataikat és hátulról gyilkolni kezdték saját bajtársaikat. Nem a zseniális hadtudományának, hanem a gyalázatos árulássorozatnak köszönhetően győzött tehát Konstantin mindkétszer, azonban mégis büszke önteltséggel könyvelhette el azt a zseniális húzását, hogy annak idején szövetségesnek választotta a birodalom legzüllöttebb vallásmozgalmát. Licinius megadta magát és hátrányos békeszerződést kötve megpróbált visszahúzódni, amennyire csak bírt.


Konstantin balkáni győzelmei után helyre állt egyfajta belső béke és a légiók abbahagyták egymás mészárolását: legalábbis egy időre. Ezek után majd tíz év telt el úgy, hogy Konstantin kisstílű dolgokat felfújva szenátoraival, nemeseivel civakodott, de előnyére legyen mondva, hogy közben nagyszabású építkezéseket, közmunkákat hajtott végre Rómában és Itália területén. Tíz év után ismeretlen okok miatt ismét háborút indított a keleti határokat biztonságban tartó Licinius ellen, akinek most már nem volt menekvés. Konstantin már fiatal korában, Nikomédiában és az Al-Dunai erődökben is mindenhol az életére törő ellenségeket látott, gonosz vetélytársakat, aki el akarják őt veszejteni. Szkizofrén paranoiában szenvedett, minek következtében senkiben sem bízott, Rómában is germán testőrséggel vette magát körül és minden nemesben, szenátorban összeesküvőt látott. Mivel magából indult ki, ezért paranoiás rohamaiban attól is rettegett, hogy egyetlen komolynak számító 'vetélytársa', Licinius is az életére törhet és elméje megnyugtatása érdekében nem bánt még egy pusztító belső háborút kirobbantani. Féltékeny is lehetett, hiszen ő egy faragatlan tuskónak számított a tanult, művelt Licinius mellett. Tudta, nyílt harcban nem tudja legyőzni, ezért cselhez folyamodva Liciniusnak teljes kegyelmet ígért, ha megadja magát, de miután a kapituláció megtörtént Konstantin mégis aljasul megfolytatta.

 

Konstantin tisztában volt, hogy a keresztényeken kívül elsősorban az apjától 'átörökölt' légióknak köszönhette hatalomrajutását és jól tudta; valamelyik légió bármikor kikiálthat egy új császárt és akkor egy olyan helyzetben nem biztos, hogy elég lenne az új vallásszövetségesei támogatása a bíbortrón megtartásához. Túl sok olyan magas rangú tiszt szolgált a légiókban, akik családtagjai, rokonai áldozatul estek Konstantin nagyratörésének és bizony sokan nem bánták volna a porban gurulva látni Konstantin fejét. A tejhatalmú császár helyzete megszilárdítása érdekében nekilátott a birodalmi hadak átszervezésének. Az átszervezés középpontjában egy új, könnyen mozgósítható százezer főből álló hadtest létrehozása állott, (comitatenses), melynek alakulatai stratégiai rendeltetéssel a császár mozgásterületei körül voltak kialakítva, más szóval: a birodalom belső, békés területein voltak elszállásolva, hol igazából nem is volt rájuk szükség. Konstantinnak fontosabb volt a császári önkényuralom ilyen méretű körbebástyázása, mint a korábbi hadpolitika szigorú határvédelme. „Erősítsd a centrumot és oszd meg a perifériát” – vallotta ostobán Konstantin, kinek reformjáig 33 légió állományában kb. 150.000 katona szolgált, amihez még hozzászámíthatjuk, mint az összhaderő részét – a tartományok rendfenntartó hadait, arisztokraták, gazdag kereskedők testőrgárdáit, városi helyőrségeket, összesen egy másik 150.000 harcost. Tehát a IV. század elején a Római Birodalom 50-60 millió polgára biztonságát, határai védelmét és robusztus gazdasága védelmét 300.000 fegyveres látta el. Konstantin kezdeményezésére kirobbantott öncélú polgárháborúkban a fegyveres erők létszáma alaposan meg lett tizedelve és így a császár furcsa megoldást választva a határvidékek légiói (limitanei, rispenses) létszámát kezdte csökkenteni és egyre jelentősebb mértékben légiósok tízezreit vezényelte vissza a végekről az új belső sereg felépítése érdekében. „Óriási készenléti tartaléksereget épített fel Konstantin, amivel halálosan meggyöngítette a határok védelmét. A lovasság fontosságát aránytalanul a gyalogság felé helyezte, figyelmen kívül hagyva, hogy az összes germánok, hunok, gótok ellen vívott jelentős csatát a gyalogos alakulatok vitték győzelemre a lovasság jelentéktelennek számító asszisztálása mellett.” (Arthur Ferrill, 'The Fall of the Roman Empire') A Bizáncban élt görög történész Zoszimosz (alkotó ideje kb. 490-510) eképpen látta Konstantin kártékonyságát: „Konstantin meggyengítette a birodalom biztonságát, mikor a katonaságot elvonta a határról és olyan városok mellé telepítette táboraikat, ahol nem volt rájuk szükség. Cselekedete által megvonta a védelmet azoktól, akik rendszeresen a barbárok támadásainak voltak kitéve és ezerszámra katonákat szabadított a békés, jómódú, termékeny vidékek népe nyakára sorozatos problémákat létrehozva. A meggondolatlan átszervezések másik következménye az előretolt helyőrségek egymásutáni feladása volt.” (Historia Nova, II. 34.) Majd ekképp foglalja össze a 'nagy' császár eredményes uralkodását: „Egyszerűen kimondva: a birodalom hanyatlásának ő volt az első számú okozója, neki köszönhetjük a jelenlegi nyomorult állapotot.”

 

A létszámban és harci morálban meggyengített határvédő légiói alakulatait Konstantin leredukálta ötezer főről ezer fős egységekre, akik jól védhető magaslatokon épített erődök falai mögül tehetetlenül szemlélték a barbár hordák beütéseit, portyázásait. Ferrill így ír a határvédő légiók drasztikusan csökkentéséről: „A szilárd láncolategységet alkotó 'limitanei' feltehetően azonnal hanyatlásnak indult és később még jobban gyengült, tovább bomlott, hiszen nincs bizonyíték a későbbi hadtestek utánpótlására, taktikai, stratégiai bevetésükre.” Korábban a légió táborai folyók, szorosok, hegyi átjárók közelében, nyílt terepen helyezkedtek el, és gyors mozgású, hatékonyan ütőképes alakulatai rendszeresen behatoltak ellenséges területekre megelőző csapásokat zúdítva a szervezkedő barbárokra. Konstantin reformjával megszűntek a határ menti légiók legendás ütközetei, és a légió töredékek egyre inkább önmaguk árnyékává váltak. A légiós harcos testét védő költséges páncélzat is lassan kimaradt a felszerelésből és egy szép nap keményített bőrből készült sisakok váltották fel a korábbi acélsisakokat.

 

A hadsereg csapattestein belül elkezdődött még egy másik gyengítő folyamat is, mely karöltve lépést tartott Konstantin másik kultúrtársadalmi reformjával a birodalom keresztényesítésével. Független történészek régészeti adatokra támaszkodva sokkal óvatosabban határozzák meg a keresztények számát és Konstantin idejére az össznépesség 4-5%-ra becsülik. Akkor a birodalomnak 50-60 millió lakosa volt, tehát a keresztények kb. hárommillióan lehettek, mely szám Konstantin privilégiumai után rohamosan emelkedni kezdett Ahogyan a civil társadalom a császári akaratnak megfelelően kezdett egyre jobban keresztényesedni, úgy szaporodott lassan a keresztény tisztek előrelépése is a hadseregen belül. Akkor természetesen még nem léteztek rendeletek a pogány hit gyakorlása ellen a seregekben és senkit nem kényszerítettek a keresztény hit felvételére, de az előléptetéseknél egyre jobban előnynek kezdett számítani az, ha valaki keresztény volt. A légió tiszti gárdájának tagjai hagyományosan mind pogány iskolákat végeztek, a tiszti karok magasan képesített hivatásosokból tevődtek ki, akik neveltetési nívója számtalan pozitív módon megmutatta magát. Ezek a tisztek nem csak összetett stratégiai, logisztikai feladatokat voltak képesek szakszerűen megoldani, hanem a légiós katonáikkal mindenfelé utakat, csatornákat, hidakat, aquaductusokat, fürdőket építettek, vasműveltségre, földművelésre, kertészetre tanították a barbárokat, téglát gyártottak, kovács, asztalosműhelyeik színvonalát csak a XII. században kezdték megint utolérni. Konstantin hadi reformjai után a birodalom szélső szélein lassan megszűntek az építkezések és a hadsereg folyamatos átalakításában már egyre kevésbé volt fontos a katonai hivatás professzionista tudása. A légiók már csak nevükben voltak légiók.

 

A birodalom kormányzásában is legalább olyan suta hozzánemértést gyakorolt Konstantin császár, mint saját családtagjaival való viszonyában, hiszen mint tudjuk megölte fiát Crispust és feleségét Faustát. Így ír Zosimus második könyvében a birodalom elszegényítéséről: „Nem csak folyamatosan elherdálta a birodalom jövedelmeit felesleges és értelmetlen kiadásokra, és értéktelen emberek meggazdagítására, hanem közben kizsákmányolta, elnyomta az értékes termelőerőket, az értéktelen tehetségteleneket helyezve előnybe. ( … ) Mindenkit kizsigerelt, még a prostituáltakat is megadóztatta. Mikor az adófizetés ideje elérkezett korbács és tortúra várt azokra, akik nem tudtak fizetni. Gyermeküket adták el az anyák és prostitúcióra hajtották az apák lányaikat, hogy az adót valahogy előtudják teremteni. A városokból sokan vidékre és más országokba menekültek, és ezek a városok még Konstantin után sem voltak képesek többé gazdaságilag magukhoz térni.”

Egy intézménynek ment egyre jobban Konstantinnak köszönhetően; az őt mindenben kiszolgáló keresztény egyháznak, akik soha nem látott jólétben, egyre több teret nyerve szabad kezet kaptak a birodalom szétcincálására.

 

A brutális császári önkényuralom pokolbéli házasságkötését a keresztényi türelmetlenséggel – egy fiatalember – Konstantin unokaöccse, megundorodva szemlélte. Okos elméje, kifinomult lelkivilága riadtan utasította vissza a rákényszerített keresztény zagyvaságokat és a legényke megfogadta, ha egyszer császár lesz visszaszorítja a sötétséget, megtisztítja birodalmát a démonoktól és a nagy császárok nyomdokaiban haladva ismét aranykort hoz Rómának. Álmai egy része valóra vált: császárrá koronázták, de mindössze három évig uralkodhatott (ellenséges kígyóktól, sakáloktól körbevéve), és így terveiből nem lett semmi. A perzsák ellen dúló csata kellős közepén 363. június 26-án keresztény tisztjei hátulról, orvul meggyilkolták. Mindössze 32 évet élt. Konstantin unokaöccsét Julianusnak hívták, és ő volt az utolsó reménység, aki még megmenthette volna Rómát.

 

A római kultúra és műveltség évszázadokon keresztül zseniális birodalmi vezetők irányítása alatt Európa középső és nyugati részén fejlett szintű – viszonylag békés – civilizációt teremtett. Egy-egy térség meghódítása után az odavezényelt légiók haladéktalanul táboruk kialakításához fogtak; tégla, cserépégető, kovács, asztalosműhelyek épültek párhuzamosan a kórház, mosoda, közfürdő kialakításával. Őrtornyok, vámházak, kompátkelőhelyek, kikötők, mólók sokasága kiépítésében a légiók ugyanúgy kivették 'oroszlánrészüket', mint az utak, hidak, aquaductusok, víz-csatornavezeték létrehozásában. Sokszor a légió táborok rendezetten kiépített egysége alakult át kényelmes római várossá, ahol emeletes, padlófűtéses, üvegablakos házakban lakott a polgárság. Kő és téglaépületeik erősítésére mindenfelé a római találmánynak számító 'pozzolana' cement anyagot használták, mely vulkanikus salakporból és mészporból lett összekeverve. A rendkívüli erős kötőanyag vízben is könnyen keményedett, ezért kikötők kialakításánál is szívesen használták. Konstantin császár idejéig 53.000 mérföld kőút épült a birodalomban és a hozzájövő hidak, átereszek, posta és őrházak számát lehetetlen felbecsülni. Konstantin császár felelőtlenül ostoba haderő átszervezése után mindez egyre gyorsabban kezdett elenyészni majd megszűnni. Az ezer főre leredukált helyőrségek már semmi mást nem építettek, mint földhányással megerősített fapalánk erődítményeket és lassan kezdett eltűnni az a tudomány mely az összkomfortos villákat, pazarul megépített udvarházakat létrehozta. Míg korábban szép számmal található volt a légió tisztikarában mérnöki, orvosi tudományokban jártas személy, addig az új elvárásnál már nem volt fontos a 'pogány' iskola elvégzése és egyre inkább a keresztény hit vallása lett mérvadóbb. Természetesen ez nem egy máról-holnapra lezajló folyamat volt, Konstantin idejében még szinte semmit nem lehetett belőle érezni; még épek voltak a határok, a gazdaság gördülékenyen gyarapodott, de a véres polgárháborúk és a hadi átcsoportosítások már mély sebet ütöttek a birodalom testén. Vele, Konstantinnal kezdődött a bomlás és a két lelki, és elmebeteg fia alatt a Római Birodalom megállíthatatlanul kezdett szétesni.

 

Teljesen egyet kell tehát érteni Zoszimossszal, aki a Római Birodalom hanyatlásáért Konstantint teszi fő felelőssé, sőt ezen felül még külön muszáj rámutatni a széthullást, összeomlást felgyorsító kereszténység negatív szerepére. Ha Konstantin és fiai nem a keresztény vallás felemelkedését segítették volna, akkor elkerülhető lehetett volna az a spirális zuhanás, mely az évszázadokon keresztül tobzódó sötét évszázadokba torkolta emberiségünk jó részét. A kereszténység fokozott hatalomra jutásával minden régi elv, rend, eszmény elvesztette érvényét; a görög-latin műveltség, az ázsiai monarchikus szellemiség, a jól bevált társadalmi-közösségi erkölcsszabályok, elvesztése további állami (birodalmi) tekintélyromboláshoz vezetett. A megingott és aláásott ősi törvények elvesztése, megváltoztatása, a hagyományok elhanyagolása lehetővé tette az így legyengült állami hatalmak lassú szétmarcangolását a pogány államhatalmat megvető keresztények számára, és ezzel párhuzamosan a hadseregben még jobban elharapózott az engedetlenség és elégedetlenség szelleme. Nemcsak a szépművészetekben és filozófiában mutatkozott ki a műveltség általános csökkenése, hanem a vallási harcok is megmérgezték a közhangulatot, elvették az emberek önbizalmát …

 

Az ami még összetartotta Konstantin uralkodásáig a birodalmat; a polgári és vallási hagyományokhoz való ragaszkodás, az egyszerű erkölcsök becsben tartása, törvények tisztelete, katonai bátorság, fegyelem elve, gyakorlata mind kezdte elveszíteni értékét az új keresztény szemlélet által. A magasszintű civilizációt, kultúrát, műveltséget megvalósító társadalmi osztályok meggyengítése és ellehetetlenítése nem csak a pogány szellemet törte meg, de a tudományok előrehaladását is megállította. Az, hogy a kereszténység lassan szétverte a pogány oktatást, felszámolta a tudományok tanítását (matematika, algebra, fizika), leégette a könyvtárakat, bezáratta az iskolákat, üldözte, meggyilkolta a pogány tanárokat; mindez egy olyan szellemi űrt teremtett Konstantin halála után következő néhány évtizedben, melyből már egyre inkább hiányoztak az építészek, a mérnökök és eltűntek az orvosok is. A pogány tudósok lassan, de biztosan felcserélődtek keresztény tudósokkal. Hogy mit is jelentett ez a negatív folyamat, arra felhoznék egy példát: Lactantius atya (kb. 240-330) példáját.

 

A 'nagy' Konstantin császár idejében a lapos-föld teóriájának leghangosabb hirdetője a szélsőséges ortodox apologéta Lactantius atya volt, aki irigy érthetetlensége miatt az összes ókori bölcset csak bírálni és gúnyolni volt képes. Ez a pap továbbá éles, de tudománytalan kritikával támadta az atomisztikus nézetet és tanítást, valamint a szferikus elképzeléseket és evvel együtt elvette a gömbmértant; a gömbszelvény, gömbszelet, stb. számításait felesleges bolondságnak tartotta. Fő műve az 'Isteni Tanítások' (Divinae Institutiones) melyben többek között az antipódus konceptualitásával foglalkozik a tőle megszokott ostoba módon. Könyve harmadik kötetének XXIV. fejezetében megkérdi, hogy vajon (a gömb formájú földön) lefelé nőnek-e a fák és a gabona növények, hogy az eső alulról esik-e felfele. Az egész globális elképzelést „bámulatos fikciónak” mondja majd a szferikus világképet hirdető tudósokról írja: „... korábban mikor tévedésbe estek, valamiért megmaradtak tévhitükben és állhatatosan kitartottak bolondságuk mellett és az egyik csalóka ötlettel próbálták a másikat alátámasztani… szándékosan, céltudatosan védik csalfaságaikat a hogy tehetségüket imigyen csillogtassák.” Ugyanebben a művében hosszas spekulációkba bocsátkozik a Fiú és a Szent Lélek Atyától való származása és különbözősége viszonyát illetően, majd kifejti, hogy már csak 200 éve van hátra a világnak, azután eljön az Antikrisztus, aki uralma alá hajtja az egész mindenséget. De hatalma nem tart soká és megsemmisülése után beköszönt az ezer évig tartó boldogság. Erre a sok határtalan butaságra már Konstantin császár is felfigyelt és a 'tudós' atyát Trierbe rendelte Crispus fia mellé nevelőnek. Tehát Konstantin császár alatt egy olyan alakból lett udvari tanító, aki a fizikát, matematikát, geometriát abszolút nem értette és akinek munkássága csak az ókori tudósok lejáratásában mutatkozott meg.


Mert hiába ütötte fel fejét a káosz Diocletianus korát megelőzően, hiába tombolt Alexander Severus meggyilkolása után az 50 évig tartó polgárháború: a birodalom mégsem gyengült meg halálosan soha, még közel sem. A pogány oktatásnak, iskoláknak, a pogány tanároknak köszönhetően minden törés és kiesés nélkül ezrek és ezrek kerültek ki ebből az oktatási rendszerből, akik képesek voltak a birodalom ügyeit, gazdaságát, katonai szolgálatát, kereskedelme, ipara termelésének biztonságát garantálni. Felkészültségük, hozzáértő lelkesedésük volt a birodalom megtörhetetlen gerince: gyilkolhatta egymást a sok ellencsászár, trónbitorló; hullhatott testőrségük, légiók tizedelése is belefért, mégsem volt komoly veszély a birodalom egységére, mert a tanult, művelt vezetőrétegek, hivatalnokhadak biztosították a túléléshez szükséges erőt.

Konstantin után uralkodó lelki-elmebeteg kereszténycsászárok birodalmat bomlasztó gyengeségének másik szomorú következménye volt az Augustus császár által létrehozott posta szolgálat (cursus publicus) lépcsőzetes összeomlása. Magánszemélyek hosszú távú utazásait is biztosító szolgáltatóhálózat állomásain lovasszekerek, öszvérek vagy éppen tevék álltak az utazók rendelkezésére melyeket a következő állomáson lelehetett cserélni, ha sietős volt útjuk. A IV. század végére a cursus publicus örökre megszűnt létezni.


A Római Birodalom politikai és szellemi nagyságát a görög-római műveltségnek, kultúrának köszönhette. A görög-római kultúra és műveltség sárba tiprásának egyik fényes példáját láthatjuk a színházak bezárásában, lerombolásában.

A régészet és a művészettörténet a Római Birodalom területén több mint 250 színház létezését képes bizonyítani a cirkuszok és versenypályák számát még ennél is többre becsülik. Nem egy színház befogadóképessége meghaladta a 12-14 ezret és rendkívüli népszerűségük dühös féltékenységet váltott ki az egyházvezetésből, hiszen az előadások százszor annyi érdeklődőt vonzottak, mint a keresztény imaházak szertartásai. Rómában az utolsó színházi előadás Theodorik király idejében 523-ban volt. Az elmebeteg Jusztinianosz császár pusztító háborúja után a totális hatalmat elnyerő kereszténység gondoskodott a még megmaradt színházak végleges bezárásáról és sok esetben az épületeket is szétverték; néha építőanyag nyeréséért, néha csak úgy a pogány kultúra ellen érzett bosszúvágy kielégítése végett.

 

Kapcsolódó írásom: http://vallastortenelem.blog.hu/2009/11/19/jezus_miszteriuma_kilencedik_resz_ut_a_dicsoseghez

 

 

 

 

Szerző: katolnai  2011.04.12. 19:34 Szólj hozzá!

 

Szent Jakab

Kelemen Jakabnak az úrnak és a püspökök püspökének, aki Jeruzsálemben a zsidók szent egyházát kormányozza ...” (Kelemen Levele Jakabhoz: üdvözlő sorai.)

Hégészipposz (kb. 130-190) atya tevékenységének idejét i.u. 160 – 190 körülire becsülik a vallástörténelemmel foglalkozó szakemberek.

Életéről, szerzeményeiről nagyon keveset tudunk, amit tudunk az is kétes tudás, mert az mind a teljesen megbízhatatlan Euszébiosz atyától származik. Ha elfogadjuk a ránk hagyományozódott töredékek hitelességét, akkor azokból kiolvashatjuk azt a II. évszázad végi – a tanfejlődés érdekében végzett – egyháztörekvést, mely elengedhetetlennek tartotta a Jézus-hit köré formálódott misztérium történetiségének bizonyítását. Kevés létszámú, de irodalmilag rendkívül aktív ortodox a – nagyon helyesen – felismerte, hogy e folyamat nélkül vallásuk megreked és érdektelenségbe süllyed. A szellemi-erkölcsi megrekedés megállította volna az egész mozgalmat, ezért gyökeres változásra volt szükség: Józsua nem maradhatott többé misztériumokat hordozó kozmikus megváltó. Ezen változtatni próbálva az ortodox atyák kihasználták azt a tényt, hogy az emberi butaság mindig erősebb, mint a racionalizmus, hogy a babona szívesebben megtelepszik az ostobáknál, mint a logikusan vagy következetesen gondolkodóknál. Megvolt tehát az igény az ilyesmire, főleg a kevés képzelőerővel megáldottak között. Valós eseménynek hirdetett meséjüket muszáj volt további kitalált figurák felvonultatásával alátámasztani és sorra kezdték gyártani a történelmi Jézushoz köthető alakokat. Vallásformáló szándékukhoz már eleve adott volt a rendkívül gazdag, sokrétű pogány mitológia, a szórványban élő zsidó közösségek szövetség-közi irodalma, valamint az alexandriai bölcsek öröksége: egy Józsuának elnevezett megváltó, a zsidósított Ozirisz-Dionüszosz. Ehhez az eszmei maghoz már nem volt nehéz más szereplőket hozzákölteni, sőt, a hitelességet megerősítendő, nem röstelltek beleszőni meséjükbe még valós történelmi személyeket sem.

A gazdag képzelőerővel megáldott valláscsinálóknak Jakabbal könnyű dolguk volt, hiszen sok ismert és kevésbé ismert Jakab szenteskedhetett a zsidók soraiban; csak össze kellett válogatni a megfelelő Jakab történeteket, átírni, keresztényesíteni és máris lett 'gazdag' keresztény hagyomány. Hégészipposz atya pont ezt tette: mesetöredékeket gyúrt át keresztény történelemmé.

Hégészipposz szinte az egész római birodalmat beutazta, és tapasztalatait ‘Emlékezések’ című munkájában foglalta össze. Ezen kívül még írt apologéta műveket is. ‘Emlékezések’ című szerzeményének görög nyelvű kéziratai állítólag még a XII. században is fellelhetők voltak egyes görög kolostorokban. Ezt az írást ismerte még Euszébiosz atyán kívül Irenaeus, Alexandriai Kelemen, és Órigenész is. Ennek ellenére Hégészipposz egyetlen teljes írása sem maradt fent még másolatokban sem, és ami ténylegesen neki tulajdonított az néhány töredékes bekezdés Euszébiosz Egyháztörténetből.

Mindjárt az első rövidke fejezetből értesülhetünk (egy büdös és koszos) Jakabról, az 'igazságosról', aki “bort vagy más bódító italt nem ivott, húst nem evett; borotva fejét nem érintette; illatos olajjal testét sosem kente, és a fürdőt sohasem használta.” Majd rejtett értelmű közléssel folytatja: “Egyedül néki volt megengedve, hogy a szentélybe belépjen, mert nem viselt gyapjúholmit, csak a legfinomabb lenszövetet.” Hégészipposz, más korai atyához hasonlóan, ötletként megragadja, kisajátítja a Pál levelében említett Jakab alakját, majd azt tovább költi, történetét kibővíti. Pál írásában három apostoli nevet említ, Péter, János, Jakab, akik mindhárman a hagyományos judaizmustól részben elszakadt, misztikus irányzatokat követő zsidó gyülekezetek vezetői lehettek. Pál leveleinek széleskörű ismerete lehetővé tette a két generációval később élt evangélista szerzőknek a három név maximális kihasználását, megváltozott eseményekbe és eltérő szerepekbe történő hasznosításukat. “Az apostolok közül mást nem láttam, hanem csak Jakabot, az Úr atyjafiát.” (Gal. 1:19) Ebből az 'Úr atyjafiából' a történelemhamisítók igazi vér szerinti testvért formáltak, és ehhez a folyamathoz kapcsolódva írja Hégészipposz: „Sokat hívtak Jakabnak, de csak ő volt szent Anyja méhétől.” A testvér szó általános használatát látható Pál leveleiben, mikor a 'adelphos' kifejezést használja. (A magyarban mindenhol 'atyjafiának' van fordítva, de a testvér szó lenne a hű fordítás). A mítosz-történetesítők szándékosan figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a misztikus-gnosztikus szekták tagjai egymást testvérnek tekintették, úgy is hívták egymást és minden független lazaság ellenére ezek a gyülekezetek egyfajta testvériséget alkottak. Tehát a testvér fogalom használata nem keresztény, és hagyománya jóval visszanyúlik a kereszténység kialakulása előtti időkre. A jeruzsálemi templom oszlopos tagjáról, az 'igaz' Jakabról írja Hégészipposz: “Néki volt szokása egyedül a templomba menni, hol sokszor lehetett látni térdepelve amint az emberek bűnbocsánatáért esedezik, és a sok térdeléstől, térdén a bőr szarus lett, mint a teve térde.”

A következő szakaszban rátér Jakab mártíromságának ecsetelésére, melynek részletei nagyon hasonlítanak a Cselekedetekben található István mártíromságára. István is 'teljes lévén hittel és erővel', - azaz 'igaz' volt –, őt is a gonosz zsidók kövezték halálra, majd az utolsó passzus szavai szóról szóra megegyeznek a Cselekedetekben leírtakkal: „Térdre esvén pedig, nagy fennszóval kiáltá; Uram ne tulajdonítsd nékik e bűnt!” (7:60) Hégészipposz ezen sorait olvasva jogosan merülhet fel a kérdés: vajon ő másolt a Cselekedetekből vagy annak szerzője vette át a történetet Hégészipposztól? Persze az is lehet, hogy mindkettő egy korábbi megkövezés típus történetének vette át hagyományát, más neveket adva, és hőseiket keresztényesítve, miután már mint valós esetet, ezt is beleszőtték egyházuk történelmébe.

Az idézgetések formájában fennmaradt kevéske adatból világosan lehet látni, hogy Hégészipposz atya is annak az ortodox iránynak volt képviselője és művelője, akik légből gyártották a történelmet, tovább bővítve azt a tipológiai törekvést, mely kezdete nem sokkal az ő alkotóideje előtt kezdett kibontakozni. Ebben a folyamatban felhasználtak minden megfelelően odaillő motívumot, átfogalmaztak, új neveket adtak szereplőiknek, összekeverve mitológiát történelemmel, nem létező személyeket valós létező személyekkel. Hégészipposz ‘Emlékezéseiben’ Jakab az Úr testvére’ vértanúságát ugyanúgy megtörtént történelmi eseményként mutatja be, mint Jézus rokonainak találkozását Domitianus császárral. Elmondása szerint, Domitianus császár a Dávid-Jézus ivadékokban lázadó, veszélyes vezéregyéniségeket sejtett, ezért felkutatta ügynökeivel Jézus testvérének Júdásnak unokáit, és Rómába hozatta őket. A császár személyesen hallgatta ki ezeket a jelentéktelennek számító embereket, vagyoni helyzetükről és ingatlanjaikról érdeklődött, majd teológiai kérdéseket tett fel Krisztusról, a 'Királyságáról', és Krisztus természetéről. Persze az egyszerű földművesek igazak módjára megválaszoltak a császárnak, aki a biztonság kedvéért megnézte kérges tenyerüket, majd megnyugodott, és visszaengedte őket Palesztinába. „Ugyanakkor a császár parancsban kiadta az Egyház üldözésének beszüntetését.” – szögezi le, mint valós tényt Hégészipposz atya.

Hát ebből a közlésből ugyanannyi igaz, mint a többi korai egyházatya által fennmaradt 'történelmi' feljegyzésekből: semmi. Egy római császár nem foglalkozott olyan babonás hiedelmekkel, mint amit a korai keresztények terjesztettek, és különben is Domitianius Ozirisz Misztériumának követője volt. (Már amikor volt ideje meg kedve vallási dolgokkal foglalkozni.) Az meg egyenesen nevetséges, hogy egy császár földműves zsidó parasztokkal csevegjen, birodalma másik feléből azokat áthajóztassa, és pénzügyi dolgaikról faggassa őket. Hégészipposz két legyet akart ütni egy csapással történetével: hiszen ha voltak Júdásnak leszármazottjai, akkor Júdás is létezett, tehát akkor testvére Jézus is történelmi személy. Az a meserészlet meg, hogy a császár személyesen maga elé hozatja a 'szentcsalád' kései leszármazottait, emelni óhajtotta a teljes jelentéktelenségből terjeszkedni szándékozó ortodox kereszténység tekintélyét. Továbbá nincs tudomásunk olyan Domitianus által kibocsájtott rendeletről, mely a keresztényüldözések beszüntetéséről szólna. Hégészipposz még befejezésként hozzáteszi, hogy miután a császár elbocsájtotta ezeket az embereket “ azok mind egyházvezetők lettek, és Trajanus koráig éltek”.

A következő szakaszban tovább írja 'történelmét' és Clopas fiával, Jézus nagybátyjával, Simonnal foglalkozik, aki szerinte 120 évesen lett kivégezve Trajanus császár uralkodása alatt, „amikor Atticus volt Szíria kormányzója.” A 120 éves Simont „Ugyanúgy keresztre feszítették, mint az Urat”. Ebben a fejezetben egy történészre hivatkozik, anélkül, hogy nevét vagy munkája címét megadná. Az egész történetben a lényeg egy másik 'történelmi' figura – Simon – megteremtése, beillesztése: „aki látta és hallotta az Urat.”

A 12. fejezetben ortodox gyülekezetnek mondja a korinthoszi keresztényeket, akik Primus püspök irányítása alatt állottak. Rómába érkezése után ő is összeállít egy római püspököket (pápákat) ismertető listát Anikétosz pápáig visszamenőleg, mely lista Euszébiosz betoldása lehet és így hamisításnak tekintendő. Majd rátér a római zsidó szekták ismertetésére. Név szerint említi; Simon, Cleobius, Dorintheus, Gorthaeus, Masgbotheanus szektákat, hozzátéve: „Ezek a gyülekezetek, mind Menandres (1) követői voltak.” Megemlékszik még Markion, Karpokratész, Valentinus, Basilides és Saturnulianus, nemzsidó gnosztikus-keresztény gyülekezetekről is, „kiknek vezetői hamis Krisztust, hamis prófétákat és hamis apostolokat követnek.”

Az eddig leírtakból megtudhatjuk, hogy Jakab az Úr testvére, a jeruzsálemi zsidók 'szent' egyházának vezetője, de közben mégsem az, mert minden térdepelés ellenére a zsidók mégis meggyilkolják. Pál apostolnál még egy fontos dolgot megtudunk Jakabról: „... Jakab és Kéfás, meg János kik oszlopokul tekintetnek, bajtársi jobbjukat nyújtják nékem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között, ők pedig a körülmetélés között prédikáljunk.” (Gal. 2:9) Ezt esetleg lehet úgy is érteni, hogy Jakabék eltanácsolták Pált a zsidó közösségektől? Mert ha igen, akkor Jakab, Péter és János a mózesi törvényekhez szigorúan ragaszkodó ortodox zsidó irányzat képviselői lehettek, és nem a kora-zsidó misztika képviselői. Ezt támasztja alá Pál másik közlése, hol három verssel lejjebb azt olvassuk, hogy Péter „a pogányokkal együtt evett”, míg meg nem jelentek Jakab emberei, akiktől megijedve félrevonult: „félvén a körülmetélkedésből valóktól”. Tehát ki is volt az a Jakab akitől félni kellett Péternek? Ha emberei voltak és mások féltek tőle, akkor hogyan lehetett csak úgy egyszerűen megkövezni? A jeruzsálemi zsidó közösségben betöltött szerepét támasztja alá egy másik közlés Páltól: „Másnap pedig beméne Pál velünk együtt Jakabhoz és a vének mindnyájan ott valának.” (21:18) Vagy ez egy másik Jakab? Mert az eredeti Jakabnak igazából Jézus testvérének kellene lennie: „ … Nem az ő anyját hívják-é Máriának, és az ő testvéreit Jakabnak, Józsének, Simonnak és Júdásnak?” (Mát. 13:55, – Márk, 6:3.), akit a hagyomány szerint: „Az apostolok Jézus parancsára Jeruzsálem püspökévé választották Jakabot.” (Tamás Evangélium, logion 12.)

De van egy másik szent életű Jakab is, akit elég korán kivontak a forgalomból: „Abban az időben pedig Heródes (itt Agrippa értendő) király elkezde kegyetlenkedni (…) Megöleté pedig Jakabot, Jánosnak testvérét, fegyverrel.” (Csel. 12:1-2) Pétert is elfogatja Heródes, de Péterért érte jön az Úr angyala, kihozza a tömlöcből, amivel megmenti életét. Meg lehet esetleg ennél a fordulatnál kérdezni, hogy miért nem jött el az Úr angyala Jakabot is megmenteni? Talán Jakab nem volt szentségében elégséges egy angyali mentésre? Ezek után meglepő módon a fejezet utolsó versében Péter – aki jól tudta, hogy Jakabot megölték – mégis így adja ki az utasítást: „... És mondta: adjátok tudtára ezeket Jakabnak és az atyafiaknak.” (12:17) A 15. fejezetben – talán egy másik Jakab – szintén ott törvénykezik Péterrel karöltve az 'apostolok gyűlésén'.

Minél jobban körbejárjuk a Szent Jakab mítoszt, annál bizonytalanabb képet kapunk arról, hogy hány különböző Jakabot daráltak ebbe a szentnek mondott Jakab hurkában? Talán segítségünkre lehet más ránk hagyományozódott ősi kézirat, hiszen a vallásvédelmezők úgy tudják, hogy Jakab több levelet is irt, és ha tényleg így van, akkor valóságos személynek kellett lennie, mint testvérének Jézusnak. Pillantsunk tehát bele Jakab levelébe.

A Jung Kódexgyűjteményben található görögből fordított, kopt nyelven fennmaradt levélben a szerző mindjárt az első mondatban leszögezi, hogy 'titkos' tanításról ír, tehát nem a bibliai evangéliumokhoz kötődő hitrendszer meggyőződését követi. Nézzünk meg néhány példát a hatalmas eltérésekre:

A szerző félreérthetetlenül kifejti, hogy a Fiú nem egyenértékű az Atyával, és így csak alárendeltségében azonos vele: „Az Atya nem szorul rám. Mert nem az atya szorul a fiára, hanem a fiú az atyjára.”

A Cselekedetek elmondása szerint negyven nap telt el a feltámadás és a mennybemenetel között, Jakab azonban másképp tudta: „Ő megjelent, elment tőlünk, néztünk utána, és ötszázötven nappal azután, hogy föltámadt a halottak közül, így szóltunk hozzá ...” Ám egy ilyen időszakot jelölő elcsúszás semmisnek tűnhet a levélben foglalt egyes Jézusi tanításokhoz: „Keressétek a halált, mint a halottak, akik keresik az életet, mert megmutatkozik nekik, amit keresnek. (… ) Ha megkérdezitek a halált, megmutatja nektek a kiválasztottságot. Mert mondom néktek, hogy senki nem üdvözül azok közül, akik félnek a haláltól, mert a halál országa azoké, akik 'megöldöklik' magukat. Legyetek jobbak, mint én, hasonlítsatok a Szentlélek Fiára!” - Tehát Jakab szerint az Úr azt tanította, hogy a kiválasztottaké a halál országa, de előbb öljék meg magukat. A 'Szentlélek Fia', mert a keresztény hittanból világosan kiolvasható, hogy a Fiú az Atyának a fia és nem a Szentlélek a Megváltó atyja.

Néhány fejezettel arrébb a lélek, a test és a bűn viszonyán elmélkedik, összefoglalva kijelenti: „Mert senki, aki a testet hordja nem üdvözül.”

A sok titkos tanítás elmondása után: „Fölment, és jobbját nyújtotta nekünk, és mindannyiunknak az életet ígérte, és csodákat nyilatkozott ki nékünk ...”

Jézus testvére Jakab, hogyan írhatott egy olyan levelet, melyből teljesen hiányzik az apostoli hagyomány és a bibliai evangélium szellemisége, mely tanítás alapja a keresztény hitnek? A szerzeményből lehetetlenség kimutatni, hogy szerzője egyáltalán ismerte-e a négy újszövetségi evangéliumot, az Apostolok Cselekedeteit, mert azokból még egy halvány sóhajt sem idéz. Továbbá egyszer sem idézi az Ószövetség verseit, pedig mint zsidó ismernie kellett volna azok hasznosságát: a valláspropaganda célokat kielégítő ideológiát.

Az újszövetségi helyeket igazolni próbáló apologéta erőlködések pl; Ján. 17:5, Mát. 18:12, Luk. 12:11, Ján. 15:4, a gyenge szöveghasonlatosságok miatt mind visszautasítandók. Még amikor a szövegben egy-egy versrész, mondás, pl. „ … boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Ján, 20:29) egyezik is a két dokumentumban, akkor sem biztos, hogy Jakab-levele szerzője az Újszövetségből merítette, hiszen ezek a mondások, bölcseletek széles körben elterjedtek voltak és gyökereiket eredményesen csak a pogány misztikus hitelképzelésekben kereshetjük.

Ha egy történelemben létező Jakab után kutatunk, akkor nem sok segítséget nyújt a gnosztikus irodalom másik két apokaliptikus Jakab kézirat sem. Két, 'Jakab-apokalipszis' névvel ellátott dokumentum található a Nag-Hammadiban feltárt gnosztikus kódexek között, és az elsőnek már a kezdő sorai is utalnak rá, hogy titkos könyvről van szó. Jézus egy létező képmásként mutatkozik meg Jakabnak, tanítványainak kinyilatkozza a 72 ég titkait. Egy másik helyen elmondja, hogy szenvedése nem testi szenvedés volt, hanem lelki, szellemi szenvedés csupán, majd megjövendöli Jakab szenvedését: „amikor elfognak, és amikor szenvedni fogsz ...”. Ebben az apokalipszisben ugyanis nem Jézus a szenvedő szolga, hanem Jakab! A mű szerzője sehol nem használja a Jézus megnevezést, hanem mindenhol az 'Úr' szót használja és pl. William R. Schoedel fordításában mindig a 'rabbi' megszólítás van megadva, mikor Jakab kérdez, vagy megszólítja az Urat.

A másik gnosztikus Jakab irat bevezetője így hangzik: „Ez az a beszéd, melyet Jakab, az igaz mondott Jeruzsálemben, s amelyet Marim leírt.” Érdemes a műből egy rövid fejezetet idézni, hogy valami fogalmunk legyen a Jézus Misztériuma körébe tartozó – nem kanonizált – kéziratok százszínű, gnosztikus gondolatokat sugárzó eltérésére. „Amikor felemeltem az arcomat, hogy rápillantsak, szólt hozzám anyám, hogy: 'Ne ijedj meg fiam, hogy azt mondta néked, hogy Testvérem! Ti ugyanis, ugyanazon tejjel táplálkoztatok, ezért hív engem úgy, hogy Anyám! Mert nem idegen nálunk, ő a te atyád testvérének fia.” Eszerint tehát Jézusnak unokatestvére volt Jakab és esetleg 'tejtestvére'. Majd később még rejtelmesebben fejti ki az atya hovatartozását: „A te atyád nem az én Atyám, de az én Atyám a te Atyád lett.”

Szent Jakab személyéről, életéről, családjáról – hasonlóan a korai keresztény figurákhoz, beleértve Jézust is – semmi biztosat nem lehet megtudni, annak ellenére, hogy több korainak tekinthető vallásirodalmi mű is említi személyüket. Alakja elvész a mondák világában és erőszakos történesítésére való törekvést a modern valláskritika csak megmosolyogni tudja.

 

                                                                       

Ez a képen látható Szent Jakab, már nem a térdeplő, ápolatlan zsidó Jakab, hanem a gonosz hitetleneket aprító hős kereszténylovag: igaz mezítláb van, de sábeszdekli helyett már olyan betyáros pörge kalap van a fején.

A 'spanyol' Jakab is megérdemel néhány szót. Spanyolország északnyugati részén lévő Santiago de Compostela nevű város a középkor legzavarosabb szakaszában híresedett el Jakabnak köszönhetően, majd évszázadokon keresztül – és talán még ma is – a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja Róma és Jeruzsálem után. Keresztény források tudósítanak a hűséges tanítványokról, akik a lefejezett Jakab holttestét Spanyolországba hajókáztatták, mert ott jóval olcsóbb volt a temetkezés, sőt még arra is futotta, hogy Jakabot az ottani székesegyházban temessék el. (Ugyanezért a pénzért – Palesztinában – csak valahol Wadi Fukun környékén tudták volna eltemetni.) Természetesen az nem véletlen, hogy Jakab holttestét az Ibériára vitték, hiszen egy másik hihető feljegyzés szerint a zsidó Jakab, néhány évre Jézus kivégzése után már ott tevékenykedik közép-Spanyolországban, ahol az Ebo folyón lévő Caesaraugustában, i.u. 40-ben még szűz Mária is megjelenik hirtelen (elvégre rokon), hogy Jakabot kellőképpen megerősítse a Szentírás hirdetésében. Az ibériai igehirdetés nem lehetett valami sikeres vállalkozás, mert Jakab nem sokára Szűz Mária látogatása után hazamegy. A 'történészek' nem közlik a hogyan-miértet, csak arról beszélnek, hogy Jakab elunta magát, hazament zsidó földre, ahol Heródes Agrippa rendkívül megörült neki és nemsokára kivégeztette. (Hát ezért megérte hazakotorni.) A kivégzés után nem temették el, hanem a lelkes hullacipelő tanítványok először Padronban kötöttek ki holttestével, majd a szárazföldön folytatták útjukat a végső nyughelyre. Miért pont Santiago de Compostellát választották Jakab végleges pihenőhelyének, ki hozta ezt a döntést: azt még nem sikerült kiderítenem. De akinek nem tetszik ez az izgalommentesen lapos variáció, annak ott egy másik: miszerint Jakab holttestét az angyalok szállították, jobban mondva felrakták egy kormányát vesztett kísértethajóra, ami aztán meg sem állt az ibériai Iria Flaviáig, és a szent tetem valahogyan onnét került át Compostellába.

No de komolyra fordítva a szót, az első írásban rögzített konkrét adat Jakab európai szerepléséről pont a középkori mesterhamisítók, szélhámos egyháztörténészektől maradt ránk, attól a papi körtől, akik a Karoling irodalomhagyatékot összeszerkesztették. Ilyen a IX. századi Szent Galleni Notker műve (Martyrologia, Július 25.), Walafrid Strabo (Poema de XII Apostoli), és még mások. Ezek után azon sem lepődhetünk meg, hogy Jakab majd 800 éve elásott holttestét is csodálatos módon egy IX. századi katolikus király, II. Alfonz (791-842) egy Theodemir nevű pappal közösen találják meg. Meghintáztatták a népet és milliók szentül hiszik még ma is, hogy a katedrálisban tényleg egy majd kétezer éve kivégzett zsidó csontjai vannak, igaz a csontok tudományos vizsgálatától szigorúan elhatárolódnak. A minden alap nélküli szélhámosság szentesítése érdekében XIII. Leó pápa 1884 november 1-én kiadta az 'Omnipotens Deus' nevű bulláját, mely a Compostellai Jakab földi maradványait hitelesítette és annak kötelező elfogadását elrendelte.

A későbbi időkben firkantott Szent Jakab legendák bemutatásától csacska voltuk miatt eltekintek.

Megjegyzésként hozzá szeretném fűzni, hogy Flavius Josephus, 'Zsidók Története' idevonatkozó fejezete (20:9) Jakabra vonatkozó sorai későbbi interpolációnak tekintendő. Órigenész háromszor, míg Euszébiosz – tőle átvéve – egyszer hivatkozik Josephus, 'Jakab az Úr testvére' tanúságtételére, mely így Órigenész vallásfilozófia műhelyére mutat, mint a Josephus feljegyzések egyik meghamisítójára.

                

Szerző: katolnai  2011.01.30. 16:44 2 komment · 1 trackback

 

A fazekas azon fárad, hogy az agyagot gyúrással képlékennyé tegye, és sok mindent készít belőle használatunkra. De ugyanabból az agyagból olyan edényeket is formál, amelyek tisztes célra szolgálnak, és olyanokat is, amelyek az ellenkező célra valók, mind ugyanolyan módon. Ám hogy milyen célra szolgáljon, azt a fazekas dönti el.” (Salamon Bölcsesség, 15.8)

A zsidó és a keresztény vallásban többször találkozhatunk olyan nevekkel, szimbolikákkal, mozzanatokkal, melyek eredeti jelentését, értelmét maguk a zsidók és az ókeresztények is elfelejtették, vagy azok hagyományát már csak részlegesen, minden  korábbi meghatározó tartalom nélkül adták ill. használták tovább. Ilyen a bibliai fazekas misztikus személyének kultusza, aki valamikor még megtalálható volt jeruzsálemi Templomban, és akinek 'földje' volt Jeruzsálem mellett. Az Ótestamentum, és az Újtestamentum fazekasát a - szintén pogányoktól átvett - harminc ezüst pénz motívumával összekapcsolva találjuk meg. (1.)

 

 

Kezdjük Máté evangéliumával, ahol a szerző a Júdás árulása utáni eseményekről azt írja: „Ekkor teljesedék be Jeremiás próféta mondása, aki így szólott: és vevék a harminc ezüst pénzt, a megbecsültnek árát, akit Izrael fiai részéről megbecsültek.” (27:9) A versszakasz végén Máté két prófétai hivatkozást ad meg, (Zakariás, Jeremiás) melyekből az első – Zakariás – helyes, mert értelmesen kapcsolódik Máté mondanivalójához. Máté a következő verssorban, (anélkül, hogy tisztában lenne az eredeti mitikus lényeggel) már meg is nevezi a fazekas mezejét: „És adták a fazekas mezejéért, amint az Úr rendelte volt nékem.” - És akkor nézzük meg Zakariást: „ … És harminc ezüst pénzt fizettek béremül.” - „És mondta az Úr nékem: Vesd a fazekas elé! Nagy jutalom melyre becsültek engem. Vevém ezért a harminc ezüst pénzt, és vetém azt az Úrnak házába a fazekas elé.” (Zak. 11: 12-13) Ám Máté másik prófécia hivatkozása Jeremiás próféta versére, helytelen, mert Jeremiás nagybátyjának, - Sallum fia tulajdonában lévő - Hanameél mezejéről beszél, ami helyileg Anatótban van és semmi köze a bibliai fazekas mezejéhez. (Jer 32:6-9) De ez a helytelen referálás talán elfogadható, ill. elnézhető, mert még Máté is csinálhat hibákat … Ellenben az már kevésbé elfogadtató, hogy a vallástörténészek sorra úgy mutatják be a zsidó vallást, mint egy szigorú monoteista vallást, melyet Mózes óta nem volt képes semmilyen más vallás vagy Isten korrumpálni. Ezért érdemes ismételten megemlíteni azt a tényt, hogy a zsidó vallás nagyon sokáig több istennek áldozó vallás volt és az i. e. II.- III.-IV. századi jeruzsálemi templomban nem csak Jehovának, de más isteneknek, többek közt Tammúznak is áldoztak. ( „És vivé engem az Úr háza kapujának bejáratához amely északra van, és ime ott asszonyok vala siratván a Tammuzt”. [Ezékiel, 8: 14] ) Így nem csodálkozhatunk, ha a 'fazekas' személyében egy másik 'pogány' isten tekint vissza ránk, akit a zsidó misztikusok talán Tammúzzal egy időben honosítottak meg Jeruzsálemben. Nem csak az átlag mai olvasó nem érti Zakariás ezen sorait, hogy kicsoda-micsoda ez a 'fazekas' az Úr templomában, de a legtöbb korai keresztény atya sem tudta, sőt még a zsidóknál is teljesen feledésbe merült a 'fazekas' személyének szimbolikussága és jelentése.

 

Zakariás szövegéből egyértelműen kiolvasható, hogy egy ősi Szumér-Babiloni istennőnek a jeruzsálemi 'nagy' Templomban kultikus helye volt, mely előtt áldozatot mutattak be. Máté és az Apostolok Cselekedetei beszámol, hogy Jeruzsálem mellett ott volt a fazekas földje. A fazekas meg nem volt más, mint Aruru Istennő, más néven Nin-Hurság, Enlil testvére, aki a Szumér-Babilon mitológia szerint, Enkidut teremtette, és talán ő teremtette Gilgamest is. Ő a Földanya istennő, és a babilóniai fazekas istennő is, aki vért és agyagot gyúr össze: így teremtve az embert. Az eredeti 'fazekas' tehát a Szumér-Babilon istenpanteonjában megtalálható - több névvel, több díszítéssel felruházott - Aruru Istennő, aki átkerült a zsidó vallásba, és a jeruzsálemi Templomban külön szentélye volt, ahova Zakariás: 'veté a harminc ezüst pénzt elébe'. Átvitt értelemben Aruru tulajdonát képezte a Jeruzsálem határában lévő Alkedéma földje, ahol az agyag keveredett a feláldozottak vérével, mert az ősi szumér elképzelés szerint ez volt az a massza, amiből a teremtő Istennő az embert megformálta. Ezt a földet említi Máté: „Tanácsot ülvén pedig, megvásárlák azon a fazekasnak mezejét … ” (Máté 27:7) Ugyanerről a mezőről tudósít egy másik újtestamentumi verssor is: „Ez hát mezőt szerzé hamisságának béréből; és alá zuhanván elhasadt középen és minden belső része kiomlott.” (Ap. Csel. 1:18) Mivel Júdást ezen a földön (mezőn) érte végzete, ő is feláldoztatott, vagy inkább áldozata lett a fazekasnak, Aruru istennőnek. De igazuk lehet azoknak is, akik sokkal régebb időkre visszamutatva archaikus emberáldozatok rituális helyét vélik látni az Alkedéma mezejében.

 

Mellékesen megjegyzendő itt még, hogy Máténál Júdás halálára vonatkozóan megint csak egy zavaróan oda nem illő próféciahivatkozást találunk, mert mint Máté írja Júdásról: „Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát.” Máté által megadott prófécia pedig Dávid ellenségére Akhitófelre vonatkozik, és miként Dávid nem lehet Jézus elő-emanációja, úgy Akhitófel sem lehet Júdás személyének előképe, még annak ellenére sem, hogy Akhitófel: 'megfojtá magát és meghalá, és eltemették az ő atyjának sírjába.' (Sám. 2. 17:23)

 

A fazekas-isten kultusza megtalálható az ősi Egyiptomban is, mire bizonyíték a töredékekben ránk maradt ősi egyiptomi mű, az ún. 'Fazekas Jóslata'. Az i. e. III. században keletkezett próféciákban az a szokatlan, hogy nem paptól, hanem egy 'fazekastól' származnak, akit az egyiptomi panteonban Hnum (Khnubisz) istennel azonosítottak. A kosfejű, termékenység-isten az egyiptomi mitológiában a teremtés isten szerepét is betölti: ő az, aki agyagból, a fazekaskorongján megalkotta az első embert és más lényeket. A jövendöléseket kijelentő 'fazekas' így Hnum megtestesítője, kinek a babilóniai Aruru Istennővel meglévő párhuzama, azonossága egyértelmű, és tiszteletének elterjedtségén, vagy toposzának más kultúrkörbe (zsidó) való átkerülésén valójában nem is szabadna meglepődni.

 

 

(1.) Zakariás átvette a ‘harminc ezüst' szimbolikáját a nála korábban élt Szókratész [i. e. 469-399] történetéből. Platóntól tudjuk, hogy az ókor leghíresebb filozófusát, Szókratészt az athéni hatóságok ateizmusért és a fiatalság megrontásáért halálra ítélték, ám az itélet végrehajtásának elkerülése érdekében nyitva hagytak számára egy kiskaput. Kis összegű képletes bírság megfizetése fejében elengedték volna és száműzetésben élhetett volna tovább. Saját igazában rendíthetetlen nagy filozófus azonban megalázónak tartotta és visszautasította a bírság megfizetését, mire tanítványai mesterük kiváltására rögtön összedobták az összeg többszörösét, pontosan harminc ezüstöt. Szókratész felháborodva utasította vissza tanítványai gesztusát, ami oda vezetett, hogy a méreggel teli poharat ki kellett innia. Szókratész halála után a ‘harminc ezüst' története az egész antik világban elterjedt, átkerült a zsidókhoz is, először az Ótestamentumban, majd évszázadokkal később az Újtestamentumban szerepelt, mint Júdás ‘vérdíj' pénze.

 

 

Szerző: katolnai  2010.06.10. 18:16 1 komment

           

 

A keresztény irodalom egyik legrégebbi dokumentuma a Didakhé, (Tanítás), és annak ellenére, hogy nem került be az Újszövetségbe, mégis igen nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. Fontosságára mindig is komoly hangsúlyt helyeztek régmúlt és a közelmúlt tudós apologéta szakemberei, valamint azok a kritikusok, akik egy kicsit másképp értelmezik az őskeresztény dokumentumokat. A művel kapcsolatos viták elsősorban az ősi irat keletkezésének pontos dátuma körül zajlanak, amit az egymásra szerkesztet rétegeződések miatt meghatározni lehetetlenség. Ennek ellenére mégis a szöveg archaikus volta miatt elfogadható, az első rétegek szerkesztését a 70-80 évek körül meghatározni. A vitázó tudósok a nagyon korai, i. e. 50-70 évektől, a 130-150-es évekig emelik a szövegek rögzítésének lehetőségét, sőt F. E. Vokes szerint ('The Riddle of the Didache'), a mű, a Montanista mozgalom 'Új Próféciák' elnevezésű elvrendszerének megvédésére íródott, azért hogy ez az elvrendszer apostoli tekintéllyel legyen alátámasztva. Vokes az egész írást egy II. század égén szerkesztett rekonstruált fikciónak tartja. De más tudósok is a találgatások széles skáláján mozogva eltérő időpontok mellett érvelnek: W.C.H. Frend The Rise of Christianity: = Circa 70 A.D. Henry Chadwick The Early Church: = 70 110 A.D. Míg Ben Witherington (The Gospel Code) a 150 körüli évszámot is lehetőségnek tekinti A.D.Robert Dudley Middleton, "The Eucharistic Prayers of the Didache" című tanulmányában kihangsúlyozta, hogy a műben található imádságok zsidó mintákra épültek és keletkezési idejét a második század közepéről keltezi.


Az irat szövegében egymást követik azok a verssorok, idézetek, melyek tartalmilag, majdnem szó szerint megegyeznek az Újszövetség, de főleg Máté Evangéliumában olvasható vers, mondatrészekkel. Hogyan idézhetett a Didakhé szerzője, olyan evangéliumokból, melyek az ő idejében még nem voltak megírva? A válasz azokban az elveszett őskeresztényi irodalmi munkákban keresendő, melyekre ma már csak halvány utalásokat lehet találni, mint; „Mert azt mondja az írás a Fáraónak …” (Rm. 9:17), „Ezt az írást sem olvastátok-é?” (Mk. 12:10) De ide lehet még sorolni a Józsua Logiákat, és más proto-evangéliumokat, melyek forrásanyagot biztosítottak nem csak az ortodox keresztény atyáknak, hanem a gnosztikus keresztény művek szerkesztésénél is. A Didakhé szövegmagyarázatánál helytelen és félrevezető az az állítás, miszerint szerzője ismerte és idézett az újszövetségi evangéliumokból. Alan Garrow 'The Gospel of Matthew Dependence on the Didache' c. doktori tézisében az mellett érvel, hogy Máté másolta evangéliumába az ő idejénél korábban alkotott Didakhé versrészletit, és nem megfordítva történt a szöveg idézése. A Didakhé szövegében öt redaktor egymásra szerkesztett rétegét mutatja ki, melyből az első három réteg megelőzi a bibliai evangéliumok keletkezését.

(Minden ókeresztény dokumentumnál fontos kihangsúlyozni, hogy eredeti leírásukban a Jézus név helyett a Józsua, vagy ha úgy tetszik Jósea név állott. Így van ez a Barnabás-levélben, Római Kelemen levelében és a Didakhé kéziratában is.)


A kézirat egy szakadár zsidó felekezet másolásos-dokumentuma, melyet először egy i. e. I. századból származó zsidó apokrifból redukáltak, (de még mindig nem a ma olvasható formájára), minek 'végleges' elsimításához még későbbi korok atyái is hozzájárultak. Hayyim ben Jehoshua, az ősi szemita iratok szakértője felhívja figyelmünket, hogy az eredeti zsidó dokumentumban, (Tizenkét Pátriárka Végrendeletei) melynek egyes részei mintául szolgáltak a Didakhé szerkesztőinek, nem tizenkét apostol szerepel, hanem Jákob tizenkét fia.

A hosszúnak nem mondható mű egyfajta egyházi rendtartás, tanítást, előírásokat, (keresztelésre, eucharisztiára) parancsokat, tanácsokat tartalmaz, foglalkozik továbbá a vándortanítók és próféták viszonyával, szerepével. Első része a 'két útról' szóló tanítás, ősi, több formában előforduló gondolatok átformált ismétlése, míg zárószakasza apokaliptikus látomásokat ír le. A mű először egy 10. századi kéziratból került elő, de azóta más nyelveken is találtak töredékeket másolatokban, és kibővített fordításokban.
Az iratnak több szerzője van és különböző korokban írták, vagy a már meglévőkhöz toldottak hozzá (innen a rétegeződés) . Legkorábbi fejezetek, részletek - mondhatnánk – a mű gerince i.u. 70-100 körül íródhatott, míg a legkésőbbi részek talán i.u. 200 körülire keltezhetők. Ez sem változtat a mű archaikus mivoltján, mert mint minden kereszténységhez kötött kézirat, a Didakhé is jelentős kiigazításon, interpoláción ment keresztül, ám a mindenbe belehamisító későbbi atyák a művet annyira átírni, megváltoztatni, – hogy zsidó-gnosztikus hátterét kikövetkeztetni ne lehessen – nem voltak képesek. Ezért az ősi dokumentum eredeti hűségben mutatja be a korai 'apostoli' hitvilágot, hitképzetet; amely a mai értelmezésünk szerint sem apostoli, sem keresztényi nem volt.

A mű‚ Teocentrikus, az Isten áll a középpontjában és nem Jézus. Kb. két tucat helyen szerepel az 'Úr' neve, ami mindig kizárólag Istenre vonatkozik és sohasem Jézusra. Ennek ellenére az ortodox-vonalas tanárok, (mint pl. John Dominic Crossan, 'A Kereszténység Születése' című könyvében) kötik az ebet a karóhoz, hogy az Úristen szót Úr Jézusnak kell értelmezni. Miért? Zavaró talán, hogy az egyik legkorábbi, – bibliai Újszövetségtől független - írásból hiányzik Jézus neve ismételgetése? Ez talán magában még nem lenne zavaró, azonban itt többről van szó, mert a műből lehetetlen bármiféle újtestamentumi szellemiséget, utalást, vagy történelmi vonatkozást kiolvasni, még olyan formában sem, pl. ...'Jézus így mondá', ...'Jézus úgy tanította'. Maga a 'tanítás' nincs Jézushoz kötve, nincsenek benne a jézusi tanítás erkölcsi rendszerét kifejező, azt szabályzó mértékmérők, melyek kötődnének az Újtestamentum példabeszédeihez vagy eseménysorozatához.

Ha nem Jézus tanította a műben felsorolt parancsokat, intelmeket, a mögötte húzódó erkölcsi értékeket, akkor vajon milyen vallásirányzat alá tartozott a Didakhé köré csoportosuló kora 'keresztény' gyülekezet?
Bár többször beszél apostolokról, a bibliai 12 apostol közül egyet sem nevez néven. Hiányzik belőle a keresztény apostoli doktrína, tekintély, pedig annak - létjogosultsága igazolására - egy történelmi Jézusig kellene visszanyúlnia. Ha igaz az általánosan elfogadott nézet: az irat Jézus halála után 70-80 évvel keletkezett, {Szíriában} akkor érthetetlen miért nem szól a kereszténység sarkalatos tanításáról, Jézus kivégzéséről, majd a harmadnapos testi, (fizikai) feltámadásáról. Ennek a hiánynak a folytatásaképpen, áll fenn az a helyzet, hogy az eucharisztiája mintáit is a zsidó imákban és a zsidó liturgiában kell keresnünk, a bor nem Jézus vére, hanem 'Dávid szent szőlője' és a kenyér nem Jézus teste, hanem 'élet és tudás'! Talán itt világlik ki legélesebben: a Didakhénak nem sok köze van a mai kereszténységhez, mert‚ 'Úrfelmutatásából' hiányzik a sacralitás (szentségesség). Az irat szellemisége természetesen nem szól egy igazi megtörtént csodáról, és azért van az, hogy a vándortanítóktól sem követeli pl. hogy Jézus tanításához állítsák a mércét. 

A Didakhé eucharisztiája lényegileg és teológiájában jelentősen eltér a későbbi úrvacsora (oltáiszentség) szertartásától, mind szövegben, mind liturgikus rendtartásban. „Először a kehely fölött: Hálát adunk neked, Atyánk, Dávid fiadnak szent szőlőtövéért, melyet nekünk a te fiad, Jézus által mutattál meg; dicsőség neked mindörökké. A kenyérszegés után pedig e képen: Hálát adunk neked, Atyánk, azért az életért és gnózisért, mit nekünk a te fiad, Jézus által mutattál meg.” (9:2-3) „Miután pedig magatokhoz vettétek, így adjatok hálát: Hálát adunk neked, Atyánk, a te szent nevedért, mit azért alkottál, hogy szívünkben lakozzék, és a gnózisért, hitért, és halhatatlanságért …” (10:1-2) A Didakhé szerzője az eucharisztiát egyetemes áldozatnak tekinti, a kenyér és a bor nem Jézus teste, vére, hanem pneumatikus (lélekkel megtöltött) ételnek-italnak mondja. Szövegéből hiányzik a liturgia legfontosabb szövegrésze, mely az utolsó vacsora 'átváltozó' szavaiból áll: „ez az én testem … ez az én vérem kelyhe … ezt cselekedjétek az én emlékezetemre …” Hiányzik, mert a korai kereszténységben a szeretetvacsora (agapé) a több évszázados misztikus hagyományt követve, szertartása bora még nem nyerte el azt az értelmezést, hogy az áldozati bor valaki vére. A bor nem vére volt az istennek, hanem az egész isten volt szimbolikusan megszemélyesítve az áldozati italban. A kereszténységet jóval megelőző üdvözítő misztikában a Dionüszosz-baccháns (bacchusi) ünnepi lakomák bora az maga a megváltó Dionüszosz volt. Szó sem volt vérről; Dionüszosz teljes lényege volt a szőlőtő, a szőlőszemek, a kifacsart szőlőlé, a megérett bor és a mámor. A Didakhé kezdeti rétegei megírása idején még a bor nem jelentett áldozati vért. Az eucharisztia eltérő értelmezése kizárja az újszövetségi könyvek ismeretét a Didakhé szerzője számára, ahol már világosan meg van fogalmazva a szertartás lényegisége, miszerint a kenyér és a bor színe alatt Jézus teste és vére értendő, mint 'kegyelmi adomány'. (*) Az ősi Mithras kultusz asztali áldozásában a megáldott kenyér mellett a mámorosító pszichedelikus növény, a Hamoának levét vízzel keverve szolgálták ki a hívőknek, ami azt jelenti, hogy a Mithrasztikus eucharisztiában egyáltalán nem volt bor. Vér meg pláne nem.


“ Ne dobjátok a szentet a sertések elé“. {Máté, 7:6} A Didakhé eucharisztikus imájában találjuk ezt a verssort – igaz, egy kicsit másként fogalmazva: „A szentet ne vessétek a kutyák elé.” (9:5) –,  melyet szintén elvitathatatlan bizonyítéknak tekintenek a vallás védelemre nagy súlyt fektető szakemberek, arra nézve, hogy a Didakhé szerzője ismerte Máté evangéliumát. Ha Máté Evangéliumából van az idézet, akkor a mondat bevezetője miért „... mondá az Úr{Isten}:“ - ahelyett, hogy “... mondá, {tanította} Jézus“? De az előtte lévő részletből, „ ...aki meg van keresztelve az Úr{Isten} nevére.“ - is hasonló üzenetet kapunk. Az Atyára vonatkozik minden, az Atya mondja a bölcseleteket, az Atya van minden szentség középpontjában. Míg az Újtestamentumban, Máténál, {és a szinoptikus Evangéliumokban} minden bölcselet Jézus tanítása. A Miatyánk imáját is Jézus szájába adják, és a keresztelés rítusában, annak 'középpontjában' is a Fiú áll. 
A Didakhé Miatyánk imájában, a Jézus név említésénél, Jézus szerepe leredukálódik és kétszer „szolgád, Jézus“-ként van említve, hasonlóan “szolgád, Dávid“-hoz. Az Úr{Isten} princípiuma mellett mindkét alak (Jézus, Dávid) szerepe csupán konduktív, {közvetítő} intermediatív {közbenső}értékjelenséggel bír csupán. A szöveg nem jelzi, hogy 'szolgád Dávid' és 'szolgád Jézus' azonosak lennének az Atyával. A Miatyánk záró versében, „Hozsanna Dávid Istenének!“ áll, holott, itt Jézushoz kellene szólni a fohásznak.
A Didakhé közösségének elvárásai a vándortanítókkal szemben egyértelmű, nem várják el tőlük az Újtestamentum Jézusának tanításait. A vándortanítóknak, vándorprófétáknak a jóslás helyett az Úristen tanítását kell előadniuk, tehát nem Jézus tanítását, leszögezi továbbá, csak az, az igaz próféta, aki "az Úristen erkölcseit tartja". (Tehát, megint nem Jézusét!) A közösségnek minden keresztény vándort be kell fogadni, ha az Úristen nevében jön. A közösségen belüli vezetőszerepeket olyanoknak ajánlja, akik; „kipróbált férfiak, és az Úristenhez méltók.“ A Didakhé még akkor sem beszél Jézusról, mikor azt mondja, hogy a tanítókat, (ha igazak) úgy kell tisztelni, úgy kell fogadni, mint magát az Urat (Úristent) Az utolsó fejezet apokalipszis részében szintén az Uratok (Úristen) van ott, ahol Jézusnak kellene lenni: „Készek legyetek! Mert nem tudjátok az órát, melyben Uratok eljő!“ A halottak feltámadásánál, (a mű legutolsó idézete) „Az Úr (Úristen) elfog jönni és az Ő szentjei Véle lesznek.“ Mint látni lehet még az utolsó idézetben sincs a későbbi kereszténységet élesen meghatározó Jézus kultusz. Az iratból kiderül, hogy a sok vándortanító, vándorpróféta között egy sem volt, aki az bibliai evangéliumok cselekményeiről, teológiájáról felvilágosította volna ezt a korai keresztény csoportosulást.

Szó sincs itt egy olyan keresztény gyülekezetről, ami egy nemrégiben csodálatosan feltámadott evangéliumi Jézus tanításait követi. Csak a misztikus Jézus képzete létezik, - és az is csak az eucharisztikus ima részében - akit a szerző‚ megtestesített, igazinak mutat fel, de csak annyira mint Dávidot. Azonban a csodálatos üdvtörténetre (a jeruzsálemi eseményekre) semmilyen utalás nincs. A szent irat írója képtelen elszakadni a Judaizmuson nyugvó szellemiségtől, de mégis mindenáron megpróbálkozik, az attól eltérő erkölcsi elvek lefektetésével. A fentebb említett két Jézus vonatkozáson kívül még egy kifejezéssel találkozunk a vándortanítókra vonatkozó tanácsok között: a 'krisztuskereskedő' kifejezéssel, amiből látni, a szerző, a megváltó Isten-fiú kiforratlan képzettével tisztában van, – ám ezt az egy szót – megint csak nem lehet történelmi bizonyságnak tekinteni. Kétségtelen, hogy a szövegszerző szíriai zsidó bölcsek, már egy olyan vallási meggyőződés követői voltak, melyben már egy spirituális Jézus (Krisztus-messiás-üdvözítő) képzet megjelent, de még mindig csak kezdetleges, alakuló formában: mely befolyásolt a pogány misztikától, de elszakadni képtelen a hagyományos zsidó tanításoktól. Ebben az alakuló formában még nem létezett Jézus földi fellépésének Palesztinai csodasorozat, ezért fent idézett ima versrészletei nem lehettek egy közkézen forgó szinoptikus Evangéliumból kimásolva, sokkalta elfogadhatóbb az a magyarázat, hogy mindkét szerző ugyanabból a bölcseleti gyűjteményből iktatta át. A Didakhé és az újtestamentumi szerzemények között minden halvány, apró hasonlatosság oka az egyazon misztikus hagyomány medencéjéből való merítés. A két irat tartalmának egymástól átvétel vagy másolása lehetetlenség. A Didakhé keletkezési idejére, (kb. 70 év Jézus halála után), minden valamirevaló keresztény kéziratnak már egy teológiailag kiforrott, az Újtestamentum apostolainak határozott erkölcsi karakterét viselő és az abban meglévő, avval azonos értékű jézusi tanításokat kellene hirdetnie. A szerzeményből azonban, mégsem lehet kideríteni, hogy a szíriai Didakhé közössége hogyan kapcsolódik egy történelmi Jézus utáni apostoli egyházalapításhoz, ilyen hiányosságok közepette, és ilyen földrajzi közelségben, - hiszen Szíria Palesztina mellett van - rendkívül feltűnő a dogmamentes szellemisége.

Az igazság az, hogy a Didakhé közössége olyan - félig - elgörögösödött zsidókból állt, akik jelentős képviselői voltak a 'Mennyei Királyság' vagy az 'Isten Gyermekei' mozgalmának, mely a korai gnosztikus kereszténységen belül lényegesebben közelebb állt az ún. 'Q' dokumentumok vallási elképzeléseihez, mint a később kialakult dogmatikus, történelmi Jézust hirdető társasághoz. (A 'gnosztikus' kifejezést használom itt is, mert ezen irányzatban sorolok minden olyan vallási meggyőződést, melynek Isten-fiú messiása nem történelmi.) Irányzatuk, azonban annyival eltér 'Q'-tól, hogy magában foglalta, abszorbeálta a Messiás és a Fiú hitet, mely hit csak tisztán spirituális formában érthető, történelmi háttér nélkül. És végül még említeném, Martin Larsont, 'A Kereszténység Történelmének Eredete' c. könyvében rámutat, hogy a mű vallásirodalmi alapjait,nyelvezeti sajátosságait megtalálhatjuk a 'Logia Iesou' és a Holt-tengeri tekercsek, 'Manual Dicipline' {Szekta Szabályzat} összedolgozásában is. Az itt említett ellentmondások és hiányosságok, több szakembert arra késztettek, hogy a bibliában meglevő Testamentumok keletkezési idejét jóval a Didakhé megírása utánra tegyék.

 

(*) Pál apostol a korinthoszi gyülekezet számára írott eucharisztikus szövegét illetően – ha az tényleg i. u. 50-es években keletkezett –, egy ellentmondásos feljegyzéssel állunk szemben, mert abban Pál nem elrendeli, tanítja az eucharisztia helyes és érvényes ünneplését, hanem úgy hivatkozik rá, mint rég bevett gyakorlatra, ami a Jézus halála után eltelt rövid idő miatt abszurd. Figyelembe véve az utána tevékenykedő atyák bizonytalanságát (pl. a később szerkesztetett Didaché eltérő Úrvacsora szövegét, liturgikus rendjét) ez a szövegrész (I. Kor. 11:24-29) nem íródhatott az ötvenes években és így egy későbbi interpolációval van dolgunk, olyan versszakokkal, melyeket az Újszövetség egyező harmóniája miatt toldottak hozzá.

 


 

 

 

Szerző: katolnai  2010.03.10. 06:48 Szólj hozzá!

                                                           

 

A levél maga nem nevezi meg szerzője nevét és az sem derül ki belőle, hogy kiknek lett írva, de az egyértelmű, hogy a szerző a philoi iskola elképzeléseitől erősen befolyásolt alexandriai zsidó volt, aki a tradicionális mózesi törvényeknek hátat fordítva az új megváltó eszméjében keresett megigazodást. Értekezését azon reform-zsidó ősegyházaknak küldte felolvasására, akik a misztikus Józsua üdvözítő csodáját a tradicionális zsidó tanítások felé helyezték, Isten fiának eljövetelének beteljesedésében leltek bizonyságot a megváltás lehetőségére.

A mű valójában nem is levél, hanem egy traktáta, (értekezés) melynek nagy részében a szerző az ószövetségi iratok gondolatrendszerének átértelmezését szorgalmazza. Erre, azért van szükség, mert – szerinte - a zsidók rosszul értették és még rosszabbul ültették át azok gyakorlati betartását.
Több vallási vonatkozású témában próbál követendő irányt, intéseket adni, hogy olvasói a tudás (gnózis) útjára térjenek.
Allegorikusan értelmezi az Ótestamentumot, szerinte a Szent Lélek, az ősi héber iratokban mindenhol az eljövendő Megváltóról tanúskodik és tanácsokat javasol a tilalmak, előírások, szimbolikus jelentések helyes értelmezésére, elvetve a korábbi zsidó felfogásokat. Ennek szellemében taglalja végig a jeruzsálemi templom mibenlétét, (a templom nem egy épület, hanem az egyház teste), az ószövetségi állatáldozásokat, (az áldozásnak a szívben kell megtörténnie, de ugyanakkor az állatáldozások ritusa Jézus szenvedését is reprezentálja) A körülmetélést visszautasítja, (képletesen a szív körülmetélését vallja), és a böjtölés fogalmát is átértékeli (nem az étel elfogyasztásának visszautasításában kell azt gyakorolni, hanem a bűnök és hamisságok elutasításában kell azt átélni). Foglalkozik még a kereszt és víz fogalmával, Isten és a zsidók közötti szövetséggel. (Amihez a zsidók tudatlanságuk miatt hűtlenek lettek.) Sokszor védő, óvó intésekkel kéri címzettjeit, nehogy olyanok legyenek mint a zsidók, nehogy azokra hasonlítsanak.

A Didakhéban is meglévő, 'két útról' szóló tanítás Barnabás levelében is hasonlóan van tárgyalva, (17 fejezet) de ebben, az 'élet-halál' útja: a 'fény' (Isten) és 'sötétség' (Sátán) útja. Mint említettem volt, maga a 'két útról' szóló tanítás időtlen-időkig visszanyúló bölcselet.

Jézus elő-kivetítéseit, előképeit látja az ószövetségi próféták írásaiban, érvei alátámasztására felhasznál minden lehetőséget, hogy bizonyítsa a próféták folyamatos előábrázolásai mind arról a Jézusról szólnak, aki később tényleg eljött. Mintha a szerző azt mondaná; az Ószövetségnek szinte semmi más szerepe nem volt mint, hogy megírni előre Jézus földi eljövetelének és életének részleteit: a később bekövetkezett üdvtörténet eseményeit. Úgy tekinti a zsidó szentírásokat, mint rejtett Jézusra utaló előtörténeteket, közben rávilágít a próféciák pontos beteljesülésére Jézus eljövetele által, de sohasem mutat rá olyan kézzelfogható közelmúlt eseményekre, amik beteljesedett megvalósulásai ezeknek a próféciáknak. Éppen ezért leveléből lehetetlenség egy történelmi Jézus palesztinai szereplését kiolvasni.
A szerző szinte mindent megragad az Ótestamentum könyveiből annak bizonyítására, miszerint, az abban fellelhető történetek, próféciák, képletes leírások szinte mind Jézus földi szerepének a kivetített előképei; Izsák feláldozása, a keresztre feszített kígyó szimbóluma, Mózes kitárt karjai, és még groteszk módon: Ábrahám 318 körülmetélt szolgájában is a keresztrefeszített Jézus előtörténetét véli felfedezni. A 318-as számmal kapcsolatosan, számmisztika spekulációjába bocsátkozik, melynek gyökerét a pogány-gnosztikus hagyományokban kell keresnünk.

Igazából az írást a Szövetség-közi vallásirodalom csoportjába kell besorolnunk, mert egyetlen utalás sincs benne az Újszövetségben található apostoli hagyományokra. Minden egyes Jézussal kapcsolatos mondatot, mozzanatot, cselekményt, bölcseletet az Isten közöl az ő kiválasztott ószövetségi prófétái által, tehát – nem szemtanú tanítványok, ismerősök visszaemlékezései, bizonyságai, hanem a régi zsidó szentiratokban található isteni kinyilatkozások. Kihangsúlyozza, a múltban írt Ószövetség jövendölései beteljesedtek a keresztények jelenében, (Jézus testben történt eljövetele, szenvedése, kereszthalála) de ezen beteljesedések konkrét idejére, történeti mozzanataira nem tér ki. 
Hiába értetődik ki egyfajta határozottság Jézus földi eljövetelével kapcsolatban, a szerző semmi határozott dolgot, adatot nem közöl a páratlan reinkarnációról. Említ 'csodálatos' dolgokat, amiket Jézus véghezvitt, de azokhoz határozott részleteket, (város, falu név) uralkodók, gonoszok neveit, akik Jézust elveszejtették, és akik kötődnének a történelmi események folyamataihoz: olyanokat nem közöl. 
Érdekes és érthetetlen módon nem ismeri, nem idéz Pál apostol leveleiből, amire nem sikerült magyarázatot találnom, mert 20-30 évvel későbbről már van adatunk egy alexandriai páli levélgyűjteményről. (E. Pagels, 'The Gnostic Paul') Barnabás Jézusa már más, mint Pál Jézusa. Míg Pálnál 'hasonlatosságában' idő nélküli, szellemi lényként jelenik meg, addig Barnabásnál Jézus már igazából testet öltött, szenvedett lelkünkért, meghalt 
a kereszten, majd halálából feltámadt. És mégis ... Több mint három generációval Jézus halála után íródott mű, nem egy Jeruzsálemben, valóságban megtörtént eseményt ír le; Jézusnak még mindig nincs definiált történelmi háttere, vagy történelmének olyan szereplője, kinek jelenléte a történelemben meghatározható időpontot adna. Az értekezésből teljesen hiányzik az újszövetségi, apostoli tradíció, amely Jézust konkrét történelmi szereppel tünteti fel, - az üdvtörténet minden eseményét az öreg prófétai tradíciók távlatában szemléli. 
Mindezek ellenére a konzervatív bibliamagyarázó szakemberek azt állítják, hogy a Barnabás-levél szerzője ismerte Márk és Máté evangéliumát. Két részletre hivatkoznak, (1) mikor Jézus kiválasztotta apostolait, olyan embereket választott, akik „bűnözők és törvénytelenek“, - hogy így bebizonyítsa – nem az igazakat jött elhívni, (megtéríteni), hanem a bűnösöket.(Bar. 5:9) Az apologéták Márk, 2:17. versét állítják párhuzamba Barnabás 5:9. versével, de a két vers tartalma jelentősen különbözik, mert Barnabás levelében a 'vámszedők' és a 'bűnösök' megnevezés - akik elhíva lettek – nem az apostolokra vonatkozott, hanem az őt hallgató közönségre. (Evett, ivott velük) 
A 'bűnösök' elhívása az igazak helyett egy korábbi általános képzet lehetett, feltételezhető, mint ötlet-típus több variánsa is létezett. Nagyon furcsa lenne, ha Márk evangéliumából, Barnabás pont ezt az egy ötletet vette volna át: hibásan megváltoztatva. Kihagyván; Heródes, Keresztelő János, Pilátus, Kajafás, Mária, stb. említését, szerepeltetését. Egy helyen említ egy Márkot, ám nem tudni, hogy milyen Márk által írott dokumentumra hivatkozik, mikor azt közli: „Márk esetében tudjuk, ő úgy rendelte el, hogy népe legyen az első a szövetség öröklésében. Emellett tanításunkra szintén feljegyezte, hogy számunkra Ábrahámon keresztül teljesedik be a gnózis elnyerése.” (13:6-7)
(2) „Írva vagyon, mert sokan vannak, akik szólíttattak, de kevesen a választottak.“ (Bar. 4:14) mely idézetet Máté 22:14 versszakaszában megtalálhatjuk majdnem szóról szóra. A mondat bevezetője, 'írva vagyon' egy szent iratra utal, de nem közli olvasóival, hogy forrása Máté evangéliumának egyik példázata, mely egy királyi menyegzővel kapcsolatos elbeszélésre vonatkozik. A menyegző végén, a király megkötöztet és a külső sötétségre vet egy embert, mert az nem volt menyegzői ruhában. Barnabásnál ez a mondat - a keresztények és zsidók által meglévő szövetségre vonatkozó - a helyes cselekedetekre történő buzdítások, intések, tanítások keretében szerepel. A mondanivaló hasonló szövegkörnyezetbe van beágyazva és a néhány szóból álló mondat szavai egyeznek, de tartalmuk, jelentésük teljesen más.

Miért másolta ezt a mondatot teljesen más keretbe Barnabás? Tudniillik, egy ilyen másolással megváltoztatta volna a példázat eredeti narrátumát, és így egy kicsit eredeti értelmét; amivel megkérdőjelezte volna Máté írásának szentségét, amit a Szentlélek sugallata biztosított.... Inkább az a valószínűbb, hogy Barnabás nem ismerte a 'Máté' név alatt írott testamentumot. Ha ismerte volna, akkor nem csak ezt az egy rövid mondatot ragadta volna ki belőle, - továbbá akkor - az egész művét más szellemben írta volna meg. 

A Barnabás-levél a Szövetség-közi vallásirodalom fontos alkotása tehát, mely jobban megérteti velünk azt a hosszú folyamatot, melyben a zsidó bölcsek lépésről-lépésre alakították, formálták a saját üdvözítő 'Oziriszukat'. Alkotásukhoz nem használhattak direkt egyiptomi vagy görög mitológiát, mert az elfogadhatatlan lett volna a judaizmusban megkövült sorstársaik előtt. De ott volt a sok zsidó próféta (Izajás, Jeremiás, Zakariás, stb.) ezer-fajta virágnyelven megírt jövendölései, melyeket ügyesen kiválogatva, megfelelő átértelmezéssel fel lehetett használni egy mitikus Józsua-Messiás eljövetelének bizonyítására. Ott voltak továbbá az apokrifek, más Szövetség-közi vallásszerzemények (Ezdrás-könyve, Hénoch, Báruch) melyekből sok ókeresztény és gnosztikus-keresztény szívesen idézett. Ezért sem lehet más az irat, mint Szövetség-közi, mert bizonyságára az itt említett vallásműveket használja és sehol nem hozza fel az Újszövetség tanúságait. Régi időkre visszanyúló misztikus törekvések terméke az értekezés, minek Jézusa már 'valódi' szenvedő-meghaló-feltámadó Isten-fiú; és amihez utolsó lépésként már csak a pontos történelmi keretbe való behelyezés kapcsolódhatott, hogy a még mindig spirituális Jézusból történelmi Jézus lehessen.

A traktáta írója maga is említi a dogmát: az Úr parancsa által rendeltetett hitszabályokat nevezi annak, (reménység az életben, igaz ítélet, üdvösség öröme) és nem a később kialakult ortodox kereszténység dogmáit, amelytől szerzeménye teljesen mentes. Az alexandriai zsidó gnosztikus bölcs, szellemi elődjei útját meghaladva, még kézzelfoghatóbb, igazibb, reálisabb Jézust vázolt fel a hihetőség kedvéért. Nem történelmi Jézust próbált kreálni, hanem misztikus tanítása külső burkát igyekezett még hihetőbbé formálni, hogy még több sorstársának vigasztaló lehetőséget, lelki kiutat mutasson a sorozatos tragédiák után. (Ne felejtsük, ebben az időben Jeruzsálem romokban hevert, nem volt 'Templom' és az intézményesített judaizmus gyakorlatilag megszűnt létezni.) Polemizál, ellene fordul az ősi, régi zsidó tanításoknak, melyektől megszabadulva egy zsidó-megváltó Isten-fiúval történő 'új'-szövetség megkötését hirdeti. A szerző maga is beavatott a misztériumba, mert a gnózis fontosságát nem győzi eleget hangsúlyozni. Pl; „Hogy mit mond erről a magasabb gnózis, halljátok” (6:9) „... hogy röviden írok nektek, hogy hitetekben teljes legyen gnózistok. (1:5) A gnózis továbbadásának tradícióját akarja tovább folytatni, mikor annak átadásáról ír, hogy követői „a tökéletes tudás“ birtokába jussanak. „A gnózis, ami számunkra adatott és ami által törekedve a következőképpen adjuk tovább.” (19:1) Míg a Didakhéban a 'gnózis' szó csak néhányszor fordul elő, addig a Barnabás-levélben - írója - sokkal többször kiemeli fontosságát. 

Olyan is előfordul, hogy a szerző igyekezetében helytelenül szemléli a gnózis hagyományát, és még Dávidot is azok közé sorolja, akik elnyerték a gnózist: „És Dávid szintén elnyerte a gnózis mindhárom fokozatát …” (10:10) A zsidóknál ismeretlen volt a belső megvilágosodás lehetősége, nem létezett a lélek vándorlásának, újjászületésének gondolata, és ezért a primitív valláselképzeléseikben a gnózis fogalma nem lehetett jelen.


Fontos itt figyelemben tartani; az alexandriai zsidó bölcsek sajátságos gnoszticizmusát felesleges és félrevezető a későbbi Valentin, vagy Markónian irányzataival összehasonlítani; csak azért, hogy bizonygassuk az eltéréséket, annak érdekében, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz.
A Barnabás-levelet nyugodtan a gnosztikus szerzemények közé lehet sorolni, mert nem történelmi megváltót hirdet, hanem spirituálisat, és így szerzője közelebb áll a 'pogány' gnoszticizmushoz, mint a később összetákolt dogmatikus ortodox kereszténységhez.
Szent könyvek allegorikus értelmezése mindig is jellemezte Alexandria hellenizált zsidóságát, hogy vallásuk merevségén lazítva új eszméket, irányzatokat vezethessenek be az amúgy zárt és merev zsidó hitvilágba. 

A legfontosabb és legizgalmasabb eszmei irányzatok az akkori kultúrnépek 'titkos' misztériumai voltak, melyek középpontjában olyan Isten-fiú állt, aki a halál utáni élet lehetőségét hirdette. A Barnabás-levél is hűen követi elődei képletes, metaforikus értelmezését és szenvedő-üdvözítő Jézusa, - minden valóságos fölvázolás ellenére – ugyanúgy allegorikus, mint az Ószövetség mondanivalója, vagy mint a próféták jövendölései. 
A Barnabás-levél egyik kijelentésére még nem találtam elégséges magyarázatot, csak félremagyarázást: „Ezért örvendezzünk mi is a nyolcadik napon, melyen Jézus feltámadott a halottak közül, megjelent, majd felment a mennybe.” (XV.-9) Hát nem ismerte Barnabás azt a sarkalatos keresztény tételt, hogy Jézus a harmadik napon támadt fel és nem a nyolcadikon? Hogyan lehet ilyen mindennel ellentmondó dolgot állítani? 

 


Keresztény hagyományok buzgó balgasága a levelet annak a Barnabásnak tulajdonítja, aki Pál apostol környezetében tevékenykedett. Ha Barnabás az időszámításunk utáni ötvenes években már meglett ember volt, akkor nem írhatta 80 évvel később értekezését, ez fizikailag lehetetlenség.

A mű megírása után nemsokára, megint csak Alexandriában egy másik zsidó bölcs még tovább lépett tanfejlődése kibontakoztatásában, új elemeket, eseményeket, bölcseleteket összeállítva, olyan Testamentumot írt, melynek erős tipológiai karakterét kiemelve, szándékosan tovább színezte, gazdagította a zsidók megváltóját. Célja érdekében hasonló eszme vezette, mint a Barnabás-levél szerzőjét; megfogni, megtéríteni az arra hajlamosakat, hogy utána tovább lehessen őket tanítani a belső misztériumok megváltó rendszereire. Ha tudta volna, hogy 300 évvel később törekvése mivé fajul, akkor biztos tűzbe dobta volna testamentumát és írt volna helyette egy másikat, amit lehetetlenség lett volna egy kiforgatott tanítási rendszer középpontjába erőltetett, történelmi Jézus kialakítására felhasználni.
 

 

Szerző: katolnai  2010.02.19. 17:28 Szólj hozzá!

Római Kelemen a hagyományok szerint a keresztény Egyház, első püspöke (pápája) volt aki i.u. 100 körül tevékenykedett Rómában. A kora keresztény vallásirodalom számos nevében hamisított művet ismer, azonban a Korintosziakhoz írt levelét hitelesnek fogadja el a tudományos 
világ. (Ezt az egyet.)

Mielőtt rátérnék a levél ismertetésére, néhány szóban megemlíteném azt a bizonytalanságot, mely a korai atyák történelmi személyazonosságát, fellépésük pontos idejét, a nekik tulajdonított cselekedeteket, írásokat: egymásnak
ellentmondóan körbeveszi. Ezt a történelmi kuszaságot mutatja az a homály, mely Kelemen életét, munkásságát befedi. A Kelemen után élt ortodox atyák keserves vergődését, - a mindenáron akaró bizonyítást – közléseik határozatlanságából is láthatjuk, melyek összehangolását nem tartották fontosnak.
Minek is? Mikor megszokták: minden amit írnak szentigaz, szentséges és mennyei ihletésű. A Kelemennél 60 évvel később élt Irenaeus írja: Kelemen Szent Péter után a harmadik püspök (pápa) volt. i. u. 200 körül alkotott Tertullianus, aki úgy tudta, Kelement maga Szent Péter nevezte ki utódjául, tehát Kelemen személyesen ismerte azt a Pétert, akire Jézus az egyházát építette. Szent Jeromos, (342-420) megbízható forrásokból adta tovább: Kelemen a negyedik pápa volt Péter után. Hippolütosz és Szent Ágoston második püspöknek mondta. Ahogy telt-múlt az idő, úgy születtek egyre merészebb elképzelések Szent Kelemen személyét illetőleg. Origenész atya (185-254) azonosította személyét, Pál apostol Fillippiekhez írt levelében szereplő Kelemennel, miáltal 50 évvel korábbra helyezte, (megfiatalította) az ókeresztény püspököt. Egy IV. századból származó félhivatalos keresztény biográfia, Domitianus császár unokaöccsével, Flavius Titus Clemenszel azonosítja Szent Kelement, mely bizony mosolyra készteti a mai történészeket.

Magát a levelet sem biztos, hogy Kelemen írta, a végén vagy az elején nem szerepel név és semmi más ami a szerzőre utalna. A helyzet bizonytalanságán nem segít az a tény sem, hogy a levél legrégebbi másolata az V. századi Codex Alexandriusban található, és az első történelmi feljegyzés a műről IV. századi, és az is Euszébiosztól származik.
A Kelemen után élt egyházi szerzők már szégyellték a zsidókat, nem tartották ildomosnak szentjeik zsidó származását és így pogányosították Kelemen faji hovatartozását. Pedig, ha jobban belemelegedtek volna a hosszúlélegzetű írásba, láthatták volna; Kelemen jól ismerte a jeruzsálemi szertartásrendet és az ószövetségi írásokban is túlságosan otthonosan mozgott ahhoz, hogy pogány-keresztényként lehessen elkönyvelni. A hosszú 
mű felolvasása bizony, jól megnyújthatta a korinthoszi hívők istentiszteletét, mert a több mint 60 fejezetnek legalább 500 bekezdése van. A levél békítő, egyeztető szellemben íródott, példázatokkal, ószövetségi exegézist (szövegmagyarázat) segítségül híva igyekezetéhez. A viszályt előidéző hittani vagy gyakorlati okokat a szövegből nem lehet kikövetkeztetni.
Minden bizonnyal bőven előfordult meg nem értés, széthúzás, - már abban az időben is -, mert a dogma nélküli őskeresztény csoportosulások 'százféleképp' értelmezték, élték meg Józsua misztériumát. Kelemen, az őszerinte, általa helyesnek vélt tanítások magyarázata keretében próbál egységre ösztökélni. („Legyen béke és megértés köztetek, amiért mi imádkozunk.“ 65. f.)
A cél érdekében hosszasan, bő lére eresztve taglalja a sok ószövetségi zsidó történetet, azok szereplőit példának felhozva; Káin-Ábel, Jákob-Ézsau, Mózes, Áron, Miriam, Saul-Dávid, stb. senkit ki nem hagyva érvei megerősítésében.

Természetesen Jézust is említi; 'Krisztus vérét, ami elmosta a világ bűneit és így mi kegyelemben részesülhetünk.' „A Szentlélek, Úr Jézus Krisztuson keresztül tanította a pogányokat." - "Az Úr Jézus Krisztuson keresztül a béke megértés, jó cselekedetek gyakorlásában menedéket találunk, amiben megleljük az ő kegyelmét." Nem tudom, hány ebben a szellemben írt részt érdemes felsorolnom ahhoz, hogy reális betekintést nyerjen az olvasó abban a vallási háttérben, melyben Kelemen Jézusa szerepel.
Józsua (megváltó-üdvözítő) képzete erősen megtalálható volt, főleg a zsidó szórványokban, ám ebből a képzetből hiányzik az újtestamentumi tanítás, Jézus földi életének teológiáját meghatározó eseménysorozat. Éliás, Ésaiás, Ezékiel, mind Krisztus eljövetelét hirdették, ami beteljesedett – Kelemen szerint -, csak arról nem tud semmi kézzelfoghatót mondani. Mikor is történt, hol is történt, kik voltak a tanítványai és azok mit is tanítottak.
Hát lehetséges az, hogy a keresztény egyház feje ne ismerje a szinoptikus evangéliumok tanításait és mikor levelét írja a viszálykodó Korinthosziaknak, ne abból példázódjon, ne annak sugallott szent szövegére támaszkodjon igyekezetében? Mert bizony, mikor az ószövetségi könyvekben nem talál elég forrást, akkor apokrif és pogány iratokat is felhasznál, - mindent – csak az Újszövetség írásait nem!

A feltámadás leírásában a Phoenix madár legendájának ízig-vérig misztikus-pogány szimbólumát használja magyarázatához, mert annyira nincs más tradíció melyhez igazodni tudna. Jézus szenvedésével kapcsolatos példázódást (16. fejezet) nem szemtanú tanítványok testamentuma által formálja, hanem Ésaiás, 53 fejezetében található passzusokat ismétli, mert nincs más amiből idézhetne.
Talán a sok hiány pótlására adja Jézus szájába az idézetet: „Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám, megtanítalak titeket az Úr félelmére!" (22. fejezet) Ezt a verssort azonban a Zsoltárok Könyve 34:12-ben találta Kelemen, nem Jézus Logiákból másolta ki.
Ékesszóló hirdetője kora Józsua kultuszának, de ez a Jézus nem azonos a kb. 50 évvel később, ortodox atyák Jézusával. Jézus Krisztus, Kelemennél mitikus, nincs helyhez, történelmi személyekhez kötve, a 36. fejezetben: „Jézus Krisztus áldásosságunk főpapja, gyengék, gyarlók védelmezője, bajnoka.“ ... 38:1: „Akiben beteljesedik testünk megmentése.“
A 12:2: „'Nun' (hal) Fia Józsua“ misztikus kifejezést használja, díszítő névvel látja el Jézust, és hiába a másik Józsuáról beszél, mégis a kifejezést Jézussal kapcsolja össze. A szövegben tehát a 'másik' Józsuáról van szó, de amint arra korábban rámutattam a két mitológiai hős valójában egy: az egyik a másiktól kapta a nevét, és a 'hal-fia' díszítő jelzőt is. Kelemen szóhasználatában a lényeg talán abban rejlik, hogy magával Józsuával, a 'hal-fiával' példázódik, mert abban az időben még nincs József-fia, csak a kozmikus megváltó létezik, aki a zodiákus hal-korszak eljövetelének megtestesítője. Józsua a titkok őrzője, a törvénykező, aki új szövetséget köt népének. Aki kivezeti népét a sivatag pusztaságából, ami alatt természetesen az ember belső terméketlen, sivár lelkivilágát kell érteni, mint ahogyan Józsua is átvitt értelmű mitikus-kozmikus segítő az ember megigazulásában. Józsua szimbólumkörében az egyiknek 12 törzse van a másiknak 12 tanítványa, de mindkettő a 'hal-fia'. (1)
A 'tan'-fejlődés kezdetleges formáját láthatjuk a Didakhével szövegével egyező kifejezésben is: „Isten szolgája“(59. fejezet) - melynek Jézusa még nem teljesen egyenlő az Atyával.

A zsidókat a 8. fejezetben felszólítja bűneik megbánására, mely „bűn vére vörösebb mint a skarlát és feketébb, mint a zsákvászon csuhája.“ (Utalva itt a farizeusok fekete lepleire.) Ezekből a sorokból nem lehet kiolvasni, hogy a zsidókat Jézus megölésével vádolná, felelősségre vonná bármiért is, azért amit Jézussal műveltek. Nem kellett sokáig várni, míg a tanok átmagyarázásával a zsidókra kentek mindent, mikor is a vádat a fejükre mosták, hogy Jézus megölésével betetőzték bűneiket. Az 55. fejezetben királyokról, hatalmasokról beszél, aminél nem is lehetett volna jobb alkalma, megemlíteni a gyűlölt Heródest és a 'gonosz' Kajafást. Mégsem teszi! Néhány sorral lejjebb asszonyokról ír „akik sok mindent cselekedtek." Itt kötelessége lett volna Szűz Máriát (és talán Mária Magdolnát) felhozni, páratlan szerepeltetésük dicsfényével erős bizonyságot adni címzettjeinek. Helyette az 'áldott' Judit, és Eszter szerepel, aki, „tökéletes volt hitében.“

A szerzeménynek van egy része, amiben a konzervatív bibliamagyarázók elvitathatatlan bizonyítékát látják annak, hogy Kelemen ismerte az újszövetségi evangéliumokat: „Jézus mondá ezeket; Mutass könyörületet, hogy te is kegyelemben részesülj, ... bocsáss meg, hogy neked is megbocsátassék, ... amilyen helyesen cselekszel másokkal, mások is aszerint cselekszenek véled, ... ahogy ítélsz, téged is úgy itéltetnek, ... a jósághoz való ragaszkodást, szeretetben kapod vissza, ... amilyen mértékkel mérsz, olyan mértékkel leszel te is megméretve." Ezen Jézusnak tulajdonított mondások megfelelője megtalálható Máté, és Lukács evangéliumában, - igaz nem így egy tömbben összesűrítve – ám ebből arra következtetni, hogy a szerző azokat az újtestamentumi evangéliumokból ismerte, nem más, mint a vallástudomány kiforgatása. Mint korábban említettem, már az új időszámításunk 'kezdetének-kezdete' körül léteztek Jézusnak tulajdonított Logia (mondás) gyűjtemények, mely kéziratok gazdag szellemi anyagot biztosítottak más ókeresztény szerzemények megírásához. Kelemen is ezeket használta forrásként, és az újtestamentumi bölcseletek szintén ezen régibb írások ismétlései. Ezenfelül fontos még figyelembe venni, hogy a keresztény irodalomban található bölcseletek, mondások többsége már korábban is létezett; emberiségünk egyetemes kultúrörökségeként elterjedtek és használtak voltak a pogány bölcsek által. Különösen mikor korai keresztény kéziratok szövegeiben az Újszövetségben is fellelhető bölcseletre lelünk, akkor nem tekinthetünk el annak lehetőségétől, hogy szerzőik pogány eredetből merítettek és nem feltétlenül az Újszövetség a forrás.

Egyesek további történelmi bizonyságokat is kiolvasnak a levélből, miszerint Kelemen ismerte Pétert és Pált. Az 5. fejezetben említi először Péter és Pál apostolt. Példatörténetként hozza fel a valóban megtörténhetett eseményt, miszerint irigység és féltékenység rendítette meg az Egyház (két) oszlopát. Azonban minden gyarló nézeteltérés ellenére, mindketten megbékélt vallási türelem áhítatában teljesítették be küldetésüket. A 47. fejezetben így ír: „Vedd kezedbe az áldott apostol episztoláját ... mit is ír az elején? ... Az igazságot. ... Lelkiekben figyelmeztetett benneteket, személye és Kefás valamint Apollos között felmerült törésekről, meg nem értésekről ... okító példát mutatva néktek. ... De, a köztük lévő szakadások, kevesebb bűnt hoztak fejetekre, mint a köztetek meglévő viszály ..." Kétségtelen, hogy a Kelemen-levél írója ismerte Pál leveleit, és onnét (I. Kor. 1:12, 3:4, 3:22, Gal. 2:11) tud a pártoskodásokról, de a fent említett sorokból személyes ismeretséget kiolvasni: abszurd. Kefás, kit Pál apostol többször említ leveleiben nem azonos az újszövetségi Péterrel, Jézus legidősebb tanítványával.
(Bővebben lásd, 'Jézus Misztériuma' – ötödik fejezet.)

 

Pál apostollal történt dolgok nagyon regényesen jutottak el Kelemenhez, mert olyan regerészleteket közöl, miket máshol nem olvasni: „hétszer verték bilincsbe, menekülésre késztették, megkövezték, Keleten és Nyugaton az igét hirdette …” (5:6), mikor és hol verték hétszer bilincsbe Pált? „és miután az igazságra tanította az egész világot, és Nyugat határáig ért …” (5:7) Itt a szerző nem kevesebbet állít, minthogy Pál apostol a mai Spanyolországban is térített. Ezekből a közlésekből látni a korai kereszténység meseszerű leírását, melyből a későbbi történelemgyártók kihagyták a számukra nem megfelelőt és kiszínezték, kibővítették azokat a részleteket, melyek belesimultak az általuk hihetőnek vélt variánsba.

Habár Kelemen levelét sértetlenül eredetinek vallja a vallástudomány, mégis későbbi interpolációt láthatunk a 42. szakaszban: „Miután vidékeken és városokban hirdették az igét, lélekben kiválasztván az elsőket, püspökökül és diakónusokul rendelték azok számára, akik a hitre fogékonyak voltak. Ez sem volt újítás; mert már sok századdal előbb szólt az írás a püspökökrőés diakónusokról, így olvassuk ugyanis valahol: Püspököket állítok nekik igazságban és diakónusokat hitben.” Kelemen idejében még minden misztikus zsidó felekezet különálló csoportot alkotott, melyek élén egy bölcs, karizmatikus tanító – mester – állott, és kezdeti szerveződésükben nem létezett a püspök-diakónus-laikus hierarchikus tagoltság. Ez egy későbbi képződmény, ami a II. sz. közepén kezdett kialakulni. Kelemen nevében hozzátoldó pap nem adja meg az 'így olvastuk valahol' forrását és a legközelebbi ilyen irányú hasonlóságot, Ésaiás: „... és teszem fejedelmeiddé a békességet, és elöljáróiddá az igazságot.” (60:17) versében találjuk, ám összemosni a püspököt vagy a 'diakonoszt' az Ésaiás szövegében lévő elöljáróval: pontatlan erőlködést sugall. Ha nem erre, akkor vajon melyik ótestamentumi szövegrészre hivatkozhatott a hamisító? Az interpoláció tényét alátámassza a két szakasszal feljebb jegyzett meghatározás: „Megvan szabva a főpapnak a maga hivatala-, a papoknak is ki van jelölve az ő tisztük; a levitáknak is az ő szolgálatuk.” (40:5), amiben láthatjuk a zsidó vallásvezetők pontos rangsorolását: 'főpap, pap, levita'.

 

Kelemen levele Szövetség-közi vallásirodalmi munka; az Ószövetség széleskörű ismerete mellett teljesen hiányzik belőle az Újszövetség ismerete. A mű gnosztikus-kereszténynek mondható, (nem csak azért mert olyanokat olvashatunk benne, 40. f.: „isteni gnózis mélysége“  hanem azért is), mert Krisztusa nem történelmi, nincs egy adott korhoz, helyhez kötve és a szerző meg sem próbálja valós történeti események sorában bemutatni Józsuája üdvösséges üzenetét.
A levél tartalma bizonyíték; több mint két generációval Jézus állítólagos halála után, még mindig nincs történelmi, valódi, emberi formában is élt Krisztus: csak spirituális. Ettől függetlenül a Messiás-üdvözítő Józsua kultusza azonban virágzott; dogmáktól, megmerevedett tételektől mentesen, hogy megváltásával a zsidóknak is felajánlkoztassék az örök élet lehetősége.
További kiegészítő magyarázatok Józsua személyével kapcsolatban:

Ne tévessze meg a figyelmes és tájékozott olvasót, hogy a Szt. István Társulat, 1980. Bihlmeyer-féle szövegkiadás alapján fordítatott, Kelemen-levélben sehol nem szerepel a Józsua 'a hal-fia' kifejezés, mert mint annyi magyar fordításban, itt is szándékos elírást találhatunk. A régebbi angol fordítások; Charles H. Hoole (1885), Roberts-Donaldson (1867), J.B. Lightfoot (1869), a (12:2) fejezetben, mind a 'Hal-fia, Józsua' megnevezést adják. A Kelemen-levél szövegében egyértelmű, hogy nem Jézusra használja a 'Hal-fia, Józsua' megnevezést, hanem az Ószövetség Józsuájára, de mégis kétségtelen, hogy a két mitológiai hős valójában egy: az egyik a másiktól kapta a nevét, és a 'hal-fia' díszítő jelzőt is az egyik örökölte a másiktól.


Stephan A. Hoeller, 'Jung and the Lost Gospels' c. könyvében végigköveti az Ótestamentum Józsuája nyomait a Holt-tegeri Tekercsek és a Nag Hammadi-i dokumentumokban; levezeti, miként válik, változik át az egyik a másikká. John O'Keefe, ' Sanctioned Vision' c. könyvéből Órigenész Józsua könyvéhez írt homíliából idézi a legjobb idevágó megfogalmazást: „Józsua könyve nem annyira Nun fia Józsua cselekedeteit hivatott kifejezni, hanem Jézus misztériumának képletes leírását mutatja be.” (Ne felejtsük, Jézus apja később mindig József, vagy az Isten és nem Nun.)

Godfrey Higgins, 'Anacalypsis' című könyvében felhívja figyelmünket a mitológiai Józsua egyiptomi gyökereire, mégpedig Hóruszra, aki sajátmaga is azonos Józsuával és testvére, aki segítője is szintén 'Shu', vagy Shu-si-Ra, a 'kiegészítő', Ra isten (magyarosan 'Ré') fia. Shu másik díszítő jelzője a 'mennyek megtartója'.

Albert Churchward, 'The Origin and Evolution of Religion' című könyvében írja Shu-ról: „segítője a Nap-isten formában megjelent Hórusznak, a nagy csatában amit Apap a sötétség urával vív meg. Ezt a mitológiai mozzanatot később a zsidók, vallásukba  beolvasztották és lett belőle: Józsua, aki megsegíti az Urat harcában.”

De visszatérve Higginshez, aki könyvében később azt írja, hogy Kánaánban Józsua neve Baál-Jehoshua volt, ami 'Megszabadítás Urát' jelentette és közli továbbá, hogy a Palesztinában lévő Kármel-Hegyén található keresztény templom egy korábbi Baál-Jeshouah templomra épült rá.

 

A II. század vége felé buzgólkodó ortodox atya, Tertullianus szintén tisztában van a két Józsua között fennálló kapcsolattal, még akkor is, ha nem fogalmaz világos tisztasággal.

„ … Annak a báránynak, kinek eljövetelét Mózes előre kinyilatkoztatta, már eleve szenvedés volt a rendeltetése. Ugyanúgy, mint a később beteljesült misztériumban a 'Hal Fia, Józsua' volt a neve. - … és az Ő eljövetele-korától kezdve nem angyalnak, vagy nem Osheának hivatott, hanem Józsuának.” (Válasz a zsidóknak, IX. fej.)

Szerző: katolnai  2010.02.09. 16:51 6 komment

Címkék: fia nun tertullianus codex józsua hippolütosz alexandrius kefás apollos

Szemelvények a Nag Hammadi-i Könyvtár Gnosztikus Kódexeiből

Hallottad, én szenvedtem, de én nem szenvedtem.
Szenvedés nélküli voltam, mégis szenvedtem.
Megszúrtak engem, mégsem sebeztek meg.
Felfüggesztettek engem, mégsem lettem megfeszítve.
Kifolyt a vérem, mégsem véreztem.
- János Cselekedete -
 

Bevezetésként szükségeltetik néhány mondatban megkísérelni a gnoszticizmus bemutatását, anélkül, hogy túlságosan belemélyednénk annak boncolgatásában, apró részletezéseiben.
A gnosztikusok egy olyan sajátságos hitrendszer, hitképzet képviselői voltak, melynek a központjában a gnózis (tudás, ismeret) elnyerése, átadása állott. A tudást csak is személyes tapasztalatokon, lelki élmények sorozatos átélésével lehet elsajátítani. A tudás elnyerésének a jutalma; az eszmélés, abból az álomból, melyet ébrenlétünk valóságának hiszünk. A bölcs Plotinus írja: „Az igaz felébredés nem a testé, hanem a testből történő ébredés. Minden más ébredés csak átmenet az egyik álomból a másikba.”

A gnosztikus művek olvasásánál sokaknak megtévesztő, zavaró lehet az írások különleges szóhasználata, kifejezések, nevek, fantázia szülte helyzetek, mesés birodalmak váltakozásai, melyek még tovább vannak bonyolítva mítoszaik kétélű, sokszor ellentmondásos cselekményeivel. Nézzünk meg gyorsan két sűrűn előforduló nevet: 'Yaldabaoth' – alacsony szellemi szinten álló lény, önző, tudatlan, ostoba. Ugyanezt képviseli 'Demiurgosz' – alacsonyabb szintű erő – kissé eltérő fogalma is. A gnosztikusok gazdag szóhasználatát a későbbi kereszténység szinte teljesen kiiktatta, átírta, és mégis nyomára lehet akadni imitt-amott.
A gnosztikus teremtéstörténetek, - szellemi, anyagi – leírását, azok szerteágazó filozófiáját összehasonlítgatni, beskatulyázva osztályozgatni, ugyanolyan helytelen megközelítés, mint hamisan úgy bemutatni a gnoszticizmust; mint hóbortos eretnekséget, ami a kereszténységből nőtt ki. A gnosztikus eszmeáramlatok már évszázadokkal a kereszténység előtt végig hömpölyögtek a Mediterráneum kultúr-központjain. Népszerű elterjedése annak is köszönhető volt, hogy misztikus, ezoterikus eszmerendszerei könnyedén befogadták az apokaliptikus, messiásváró eszméket, mint ahogy abszorbeálni tudták a mágikus sámánizmusok sokrétű változatait is. 
Azonban minden szerteágazó kavarodás ellenére kilehet egy közös szálat, egy erősen meghatározható lényegiséget mutatni, mely minden gnoszticizmus fundamentuma; az álomból, zsibbadásból való szükséges ébredést. Ez a lelki eszmélés nem csak hasonlít, de teljesen megegyezik a keleti tanok megvilágosodásával. 

De nézzük mit írnak a gnosztikus kódexek a felébredés, lelki eszmélés fontosságának kihangsúlyozásában. „Ti mégis alusztok és álmokat láttok. Ébredjetek fel ...” - 'Nagy Erőnk Fogalma'
„Még mindig képesek vagytok aludni, mikor kezdettől fogva úgy illene, hogy ébren legyetek.” - 'Jakab Titkos Könyve'
„ … és vess véget az alvásnak, amely rád nehezedik.” - „Gyújts fényt magadban!” - „Világosodj meg értelmedben!” - 'Silvanus Tanításai'
„Akinek füle van, hallja, ébredjen fel mély álmából!” … „Óvakodj a mély alvástól!” - 'János Titkos Könyve'

A lelki felébredés nehéz göröngyös útjaira a gnosztikus tanítók példaképeket álmodtak mítosz hősök képében, kik elöl jártak, csodás cselekedeteikkel, halálukkal-feltámadásukkal mutatva a követni való helyes irányt. Magától érthetően a hősök nem lehettek közönséges emberek, sem egy az egyben átvett idegen istenek, ezért minden kultúra misztikusai a saját vallási hagyományaik tárházából öltöztették fel hőseiket. A hősöket, isteneket, Isten-fiúkat, állandóan változtatták, gazdagították; a saját őseik hitvilágából merítve azok feltöltéséhez.
Az ortodox kereszténység krisztológiájától teljesen eltérő a Nag Hammadi-i gnosztikus könyvtár Kódexeiben előforduló 'nevető Jézus'. A szerzők Jézussal nevettetik ki a tudatlanokat, kik a betűhöz való szigorú ragaszkodásban, mondatok, elvek tételes lezárásában, egy történelmi esemény cselekményében hisznek ahelyett, hogy az álomból, kábulatból igyekeznének felocsúdni, felébredni. Róluk beszél a bölcs Theodothosz is, mikor úgy írja: „Akik a legmélyebb kábulatban vannak, úgy hiszik ők a legéberebbek, pedig csak vad látomások bezártságában leledzenek és tudatlanságukban hiszik, hogy mindent tudnak.”
Két Nag Hammadiban talált gnosztikus művet szeretnék 'részben' bemutatni valláskritikai érvelésem alátámasztására.

PÉTER APOKALIPSZISE

A műben, Péter látomásokat mesél el, melyekben Jézus magyarázza a helyes gnosztikus tanítások megértését. Még találni is nehéz ennél tipikusabb alkotást annak bemutatására, hogy mennyire távol állt a korai Jézus képzet egy később odaerőszakolt történelmi folyamattól. A mű, igaz a 3. században íródott, ám misztikus Jézus képzete visszanyúlik azokra az időkre, mikor még nem létezett történelmi megváltó; csak más pogány üdvözítőkkel azonosítható Józsua volt. De a 3. századi viszonyokat tükrözi akkor, mikor az ortodoxokkal szembeni állásfoglalását kertelés nélkül kimondja és olyan jelzőkkel illeti őket; „a süketek, tudatlanok, vakok, értelem nélkül valók,” sűrűn emlegetett kifejezései mindig rájuk vonatkoznak. Az írásból kitűnik továbbá, hogy az ortodoxok vannak többségben és elnyomják az akkor már kisebbségben lévő gnosztikusokat, mégis a szerző bátran bírálja őket: „... mindig avval dicsekednek, övék az igazság titka, ám valójában nem tudják miről beszélnek, nem értik a titkokat.”

Álomszerű képsorban mondja el; „láttam a tömeget, papokat felénk rohanni kövekkel a kezükben, mintha megakarnának ölni minket” és félt, de Jézus megtanítja neki, hogyan kell nem látni, nem hallani félelem nélkül: „mert ők a vakok és süketek, … nem ismernek föl” - amiért nem kell tartani tőlük. Jézus tanítja Pétert miként tegye szeme elé a kezét, borítsa fejére köntösét, hogy ne lássa, hallja őket. „ … mert ezek vakok, akiknek nincs vezetőjük.”
Több fejezeten keresztül Jézussal mondatja az ortodox keresztények bírálatát: „akik dogmáik segítségével uralkodnak … Hamisságok terjesztői egy halotthoz való ragaszkodásban.” - Ők azok, akik nem értik a titkot, (misztériumot) gőgösek, irigyek, nem üdvözülnek és nem találnak rá az útra. „Sáfárkodnak Jézus szavaival, mert a tévedés küldöttei, ellenzik az igazságot és szenvedés teli életet hoznak másokra...”

Néhány fejezettel lejjebb meg is nevezi őket; „Püspököknek, dékánoknak nevezik magukat, mintha Istentől kaptak volna felhatalmazást, … az ilyen emberek kiszáradt csatornák.”
„Egy ideig ezek (az ortodoxok) uralkodni fognak a kisebb valláscsoportok felett, de amikor tévedésük megelégeltetik, akkor szégyenükben, arcátlanságukban lelepleződnek és akkor majd a kisebbek fognak rajtuk uralkodni.”
„Látszólag megragadják a megváltót” – meséli látomását Péter – elviszik, de közben mégis ott van, a karját fogja és beszél hozzá: „ki az ott a fán?” - kérdi - „és ki az, aki a fa mellett, aki vidáman nevet?” … „és ki az a másik, akinek kezét lábát ostorozzák?” 
Válaszol a megváltó: „Akit a fa mellett láttál, aki boldogan nevet, az Jézus. Akinek kezébe, lábába a szögeket verik az az ő hasonlatosságában lett megteremtve, mint egy helyettesítő.” … „Őt szégyenítik meg. De nézz reám és őrá!”

Utána Péter látomása tovább folytatódik, az alak, aki a fa mellett nevetett, felé közeledik, dicsfény övezi és betöltötte Pétert a Szent Szellemmel, ő volt a Megváltó. Jézus tovább magyaráz Péternek: „Ő az, akit megfeszítettek, ő az első szülött … Ám ő, aki mellette állt az eleven megváltó. Először megragadták, ám később elengedték. Vidáman áll ott és nevet, (kínzói) értelmetlenségükön, mert tudja, hogy vakon születtek. Amit elengedtek az én anyagtalan testem volt.” 
Jézus tovább magyarázza Péternek a látomás értelmét: „ … Ö aki mellette áll, az igazi, élő Megváltó. Először megragadták, ám később elengedték. Vidáman nevetve áll ott, mivel azokat figyeli, akik a nyomában járnak” … - „Ennek következtében ott marad aki szenvedésre való, mivel a teste kicserélt test. Amit elengedtek, az én anyagtalan testem volt.”
Záró fejezetében többek közt tanácsokkal búcsúzik: „A dolgoknak, melyeknek tanúja voltál mondd el másoknak is, … mert nem lesz becsülete annak, aki nem halhatatlan.”
Mikor Jézus befejezi tanítását, Péter felébredt és magához tért.
 

NAGY SZÉTH MÁSODIK TANÍTÁSA

A mű egy tipikus kora gnosztikus értekezés, melyet Széth mond el úgy, hogy közben több irányból válaszol, ellentmond, kigúnyol és kinevet, magasztosít és ajnároz; majdnem mindenkit, majdnem mindent. Saját személyét állandóan változtatja, mondanivalóját folyamatosan megtöri, kinyilatkozásait rendszertelen darabokban tárja az olvasó elé. A szöveg olvasását, megértését nehezíti; - a szerző – egyfolytában átvált egyesszám első személyéből, többesszám első személyére, majd vissza egyesszám harmadik személyére. Magával is beszélget, meg másoknak is mondja, feleli és narrátora is mondanivalójának. 
„A világban létezők, nővérünk Sophia akaratából keletkeztek.” - Tehát itt azt mondja: Sophia a teremtő, de ellentmondóan rögtön hozzáteszi: „aki egy céda!”
A 'Hatalmas Mennyei Gyülekezetnek' különös jelentőséget tulajdonit, mivel ő onnét jött, őket képviseli.

A zsidók istenét 'Arkhonként' (gonosz hatalommal bíró lény) mutatja be; féltékeny isten, akin kívül nincs más isten. Amikor a zsidó istennel mondatja: „Én vagyok az Isten és nincs senki rajtam kívül” - csak azért mondatja, hogy kinevesse: „Ám én vidáman felkacagtam, látván az ő hamis dicsőségét.” Gőgösnek mondja, törvényeivel, kinyilvánulásaival, jövendöléseivel, amiért nevetséges, akárcsak az egész teremtése. Nem válogatja meg a szavait a zsidó teremtővel kapcsolatban sem: „Ádámot hamisítványként teremtette Hebdomad” (Hetesség, Jaldabaoth díszítő neve) - majd tovább folytatja - „Ábrahám, Jákob, Izsák nevetség tárgyai voltak, hamis atyák, akik Hebdomadtól kapták nevüket.” - „Dávid is nevetséges volt, mert fiát az Ember Fiának nevezte Hebdomad sugallatára.” - „Nevetséges volt Salamon is, aki beképzelte magának, hogy ő a megváltó, … a 12 apostol is nevetséges volt, mert az igazi próféták utánzatai, hamisítványok, … Mózes is nevetséges volt.”
„Én Krisztus vagyok” - mondja Szét - „az Ember Fia.”
„Meglátogattam egy testi lakhelyet, először kiűztem azt aki benne volt, majd elfoglaltam helyét.”- Ez a test nem azonos avval a testtel ami Szűz Máriától született, de nem is reinkarnált, hanem csak belebújt valaki testébe. Majd csodákat művelt, - „Látták csodáimat” - de utána hozzáteszi: „elmenekültek tőle”

A passió eseményeit is teljesen sajátságosan módon meséli el. Gnosztikus virágnyelven írja le az Enoniák, Kerubok, angyalok serege forgatagában, zavar és nyugtalanság közepette: megragadják. A terv azonban nem válhat valóra, az egészből nem lehet semmi, mert: „Adonisz ismeri őt.”
„Tehát nem haltam meg a valóságban, csak látszatra, … a halálom megtörtént, de velük történt meg (ők haltak meg) … Más valaki itta ki az epét és az ecetet, … másvalaki fejére tették a töviskoronát, miközben én örvendeztem a mennyekben. Másvalaki, Simon volt az aki a hátán cipelte a keresztet … Kinevettem a tudatlanságukat.”
Elmondja, hogy miközben Simont feszítik meg ő helyette, - Szét helyett – kineveti Simont is, az Arkhonokat is, ám közben ő lesz Simon is, lejön a keresztről, megváltoztatja alakját, más formát ölt és azt senki nem veszi észre.
„Megbilincselték őt, egy fához szögezték, s négy rézszeggel rögzítették a testét” - azonban ezt sem kell komolyan venni, mert utána rögtön a hatalma teljében - „a templom függönyét szakítja szét.” Mikor szétszakítja a függönyt, szörnyű zűrzavar keletkezik, még a halottak is feltámadnak, kijőve a föld alól.

A mennybemenetelt is hasonló elvont stílusban tárja olvasói elé: „A Fenség Fiát fölvittük a magasba, … olyan magasságba, melyet még senki nem látott, ahol a nász zajlott, ahol az új menyegző nászruhája felvétetett, … A világ képtelen volt elfogadni fölemelkedésemet.”

Átlagtól eltérő jelenetek, látomások egymás után ismétlődnek a műben, szereplői ördögök, démonok, istenek, szellemek szünet nélkül cserélődnek, aionok (emanációk) sugárzanak fel a mennyekbe, majd visszaverődve a földre vetítődnek ki.
A zsidókról sincs valami jó véleménnyel: „Soha nem ismerték az igazságot, mindig a tévedés ül lelkükön.” Ezek után nem csodálkozhatunk azon, ha nem hímelvi a beállítottsága, mint a zsidóknak, mert az 'anyaság' fontosságát kihangsúlyozva egyenértékűnek vallja az 'apasággal' és a 'nővérséggel'. 

Az egész mű, még csak véletlenül sem úgy van szerkesztve, hogy abból egy összefüggő történés kiérthet essék. Változóan ismétlődő leírásai hiányolnak minden racionalizmust, következtetést. Redaktora szándékosan disszonáns értekezést komponált, melyeket mondatokra, szakaszokra bontva lehetett csak magyarázni. Az egység hiányának köszönhetően, eltérő valláskívánalmaknak megfelelően lehetett azok értelmét átrendezni, átalakítani és elkerülni a felületes káosz érthetetlenségeit. Pl. Jézust 'mesotesnek' mondja, ami közvetítő (intermedián) - „én a kifejezhetetlen titok vagyok számotokra” - míg a záró szakaszban: „... én Jézus Krisztus, aki a mennyek fölé magasztosul...” - majd néhány sorral lejjebb: „én vagyok egyedül Sophia barátja.”
A káosz zűrzavarában van így az értelem; Széth-Jézus megváltó történetét mint szellemi folyamatot, képletesen kell felfogni, mert a betűhöz ragaszkodás nem vezet sehova. A mű minden sora azt hirdeti, a leírásnak (Jézus történetének) csak szimbolikusan van értelme és az egyén spirituális kibontakozását hivatott szolgálni. Aki mást olvas ki belőle az is nevetséges, mint Ádám vagy Mózes. Olyanok, mint az ortodoxok, - kiket a szerző meg is nevez – „akik azt hiszik magukról, hogy Krisztus nevét terjesztik” majd úgy írja: „üresek, nem tudják magukról kicsodák, olyanok, mint az oktalan barmok.”

A Nagy Széth második tanítása több mint egy egyszerű doketikus látomások kinyilatkozásai, csak annyit mondani, egy szélsőséges mű, minek nem sok köze van 'igazi' kereszténységhez: nem elegendő. Valamint az sem helyénvaló, - a mű megközelítéséhez - ahogyan a modern apologéták Cyrenei Simon legendáját tartják az eredeti, Jézus szerepét felváltó 'helyettesítőnek', amiből a gnosztikus szerző merített. A párhuzam felleléséhez, - időben - annál jóval visszább lehet menni.
Mint azt korábbi tanulmányaimban többször említettem volt, Jézus mitológiai háttere, misztikus előképei korábbi megváltok képzeteiből tevődött össze. A legkiemelkedőbb meghaló-feltámadó isten figura, aki az üdvözülés lehetőségét hirdette Ozirisz-Dionüszosz volt.

Euripidész, aki kb. ötszáz évvel korábban élt, Bakkhosz című drámájában, Pentheusz király személye szorosan hozzákötődik Dionüszosz drámai szimbolikus feláldozásához. Euripidész természetesen csak tolmácsolja a már korábban meglévő mítoszt, melyben a király elfogatja elfogatja a 'szép idegen' Dionüszoszt, aki az Isten fiának mondja magát. Nem kellett üldözni őt, magától nyújtotta kezét az elfogóinak. Az elfogói nem ismerik fel benne az istent. Az egyik katona mégis többek közt azt mondja a királynak róla: „Mester ez az ember sok csodálatos dolgot mívelt közöttünk.” - majd később - Dionüszosz, Pentheusz fenyegetőzéseire válaszol: „Semmi nem tud nékem ártani ha az nem rendeltetett el.” A király megparancsolja, kötözzék meg az istállóban a jászol mellé, de varázslás történik, helyette egy bikát kötnek oda, Dionüszosz meg eltűnik. Nem sokkal rá – azonban - megjelenik magától a király előtt. … A drámában Dionüszosz helyett, Pentheusz az aki a rituális áldozat lesz. „Nevetségessé tettem őt. Azt hitte én vagyok az ő áldozata, de én sosem voltam fogságában, meg nem tudott érinteni, csak úgy hitte a megtévesztett elméjében.”
Egy másik Szicíliából származó Dionüszosz mítoszban, Lükurgosz király az , akit Dionüszosz helyett feláldoznak. 
Dionüszoszi misztérium játékokban a bor volt az áldomási ital, ám van feljegyzésünk: Dionüszoszt megszemélyesítő főpapnak epés italt adtak. (Psellus, 'Misztériumokról') 

Az antik mítoszok szerzőit az vezérelte, hogy Dionüszosz feláldozása helyett egy másvalakit szerepeltessenek, hogy az egyszerű hívők nehogy a történet valóságában eltévelyedjenek, mert az egész misztériumot csak szimbolikusan lehet értelmezni. Ez volt az értelme a szándékosan költött ellentmondásnak. Pontosan ugyanezért szerepeltettek mást, - a gnosztikus szerzők - aki Jézus helyett szenvedett, meghalt, hogy így a történet ellentmondása ráébressze a hívőket, hogy az ortodoxia kiforgatta a misztériumokat, mert az csak követendő, képletes és helyes értelmezése az egyén álomból való ébredéshez vezethet.

Az aki egy valóságos, történelemben lejátszódó eseményt értelmez ki Józsua Misztériumából, azon Jézus nevet és Szét-Jézus pedig azt mondja: „Nevetségesek, mint istenük Hebdomad.”
 

Szerző: katolnai  2010.02.07. 16:53 3 komment

Címkék: jakab apokalipszis jános titkos könyve euripidész silvanus józsua plotinus jaldabaoth arkhon enoniák pentheusz

                                                                   

Széth, Ozirisz testvére

Márknál és Máténál olvashatjuk Jézus szamárháton történő bevonulását Jeruzsálembe, mikor is a nép pálmalevelekkel borította be az utat előtte. [Virágvasárnap] A történetet, milyen egyszerűen eltudjuk képzelni; láttuk már számtalan filmben, festményeken, nincs mögötte semmilyen lehetetlen csoda. Mégis úgy érzem, hogy Jézus szamárháton való bevonulása és egyáltalán, a szamár szimbolikus szerepeltetése az Újtestamentumban; fontos, megigényli a téma részletesebb megvizsgálását.

Ókori vázákon találhatóak olyan ábrázolások, ahol Dionüszosz szamárháton ül, vagy lovagol. Arisztophanész, görög vígjátékíró említi a szamarat, mint aki a misztériumokat hordozza a hátán. Jelentős azon ókori ábrázolások száma, ahol a szamarat ‘phallusz erectus‘ képformával alkották meg.
A szamár, mint háziállat az emberiség kultúrfejlődésében jelentős pozitív szerepet töltött be; béketűrő, igénytelen, kitartó munkabírással megáldott kedves állat. Mindezek ellenére az egyiptomi misztériumok világában sok rossz, negatív tulajdonsággal látták el. Széth isten állatja volt, illetve a szamár maga volt Széth is, mint egyfajta istenkép. Széth, Ozirisznek volt ikertestvére, aki megölte Oziriszt a hatalomért, hogy ő uralkodhassék. Evvel a gyilkossággal ő lett minden rossz; sötétség, szárazság, terméketlenség, vihar-mennydörgés, jégeső, stb. megtestesítője. Kultusza, a sok rossz tulajdonság ellenére széles körben elterjedt.

A Hikszoszok, (1) Manethón i. e. III. században élt görög történetíró szerint, Széthet saját Szütek nevű istenükkel azonosították és tiszteletére templomot építettek Avarisz város központjában. Plutarkhosz, az i. u. első évszázadban még mindig talált Tüphón (Széth görög neve) (2) istent kiengesztelő áldozatokat, ahol egy szamarat bűnbaknak kineveztek, majd azt vörös sárban hempergették meg. A szerencsétlen állatot - amely ezáltal felvette Széth képletes szellemi formáját egy szakadékba kergetve feláldozták. E mögött, - mint írja – az a hagyomány találtatik, hogy Tüphón [Széth] vörös bőrrel és szamárfejjel született. Máshol azt írja, hogy Tüphón szamárháton menekült el a Hórusszal való küzdelem elől a számára biztonságos ‘Hyerosolma' [mai nevén Jeruzsálem] városába. Morália című értekezésgyűjteményében úgy írja, hogy a zsidók a szamarat, mint kultikus állatot nagy tiszteletben tartották.
A szamár misztikus szimbóluma az emberi lélek primitív, ösztönös részét jelképezi, amit le kell győzni, amin úrrá kell lenni. A szamár hátán ülni, annyit jelent; az ember hatalommal bír a saját állati énje felett, mely alatta van és így legyőzve azt, - uralkodik az érzésein, az egész belső mivoltján. Az ‘isten-ember', 'isten-fiú' mitológiai hős jellegzetességének része volt az a kifejezésforma is, hogy szamárháton szerepeltették. Szimbolikája csak gazdagította az isteni hős misztikus értelmezését; ha Ozirisz misztikus útját akarjuk követni, akkor felül kell kerekednünk az alantas állati énünkön, állati ösztöneinken.

A XIX. Dinasztia, (i.e. 1320-1200) legnagyobb uralkodójának, II. Ramszesznek az apja, Szeti felvette Széth nevét, mely aktus által, új értelemmel, tulajdonságokkal ruházták fel az eredetileg ‘rossz' istent. Úgy is lehetne mondani ‘új ruhába' öltöztetve, szalonképesítették Széth istent, ami csak gazdagabbá, jobban ‘eladhatóvá' tette. A név felvétele mindenesetre ellentmondásos, mert … Ozirisz és Ízisz gyermeke a sólyomfejű Hórusz, aki megbosszulja apja halálát, legyőzi Széthet és ura lesz égnek, földnek. Az egyiptomi mitológia beillesztése a mindennapi gyakorlatba azt a szokást szülte, hogy szimbolikusan minden fáraó, maga volt a megtestesült Hórusz, halála után, pedig Ozirisszé vált. (mert csak így biztosíthatta magának a feltámadást, megváltást.) Fia, aki uralkodóként követte, megint Hóruszként lépett trónra. Evvel a jogszokással ellentétben II.Ramszesz apja Hórusz helyett vagy mellett Széth is lett. Ellentmondásos, mert Szeti egyszerre Hórusz, akinek apját - Oziriszt - Széth ölte meg és ő Széth is, akit Hórusz legyőz, elkerget.

Széth isten egyik legkorábbi ábrázolása, Avarisz (Tell El Dab'a). Prof. Bietak könyve alapján

Az egyiptomi kultúra befolyását a nyugat-szemita népek életmódjára és szellemi életének rendszerére nem kell külön kihangsúlyozni. Mikor a Tóra szövegeit először kezdték el összeszerkeszteni, az i.e. 6-7. században, akkor a széleskörű kultikus ismeretsége és tisztelete miatt, Széth isten népszerűségét nem lehetett csak úgy kihasználatlanul hagyni, a szőnyeg alá söpörni és ezért bekerült a Teremtés Könyvébe. Csakhogy mégsem lehetett egy szamárfejű, negatív figurát berakni a sok snájdig zsidó ős közé, ezért szemitásították, és zsidó Séth lett belőle. Új tartalommal töltötték föl, megváltoztatták származását, szerepét, miáltal már csak nevében hasonlított Ozirisz testvérére. Más kultúrák istenei szemitásítása nem volt újkeletű gyakorlat, gondoljunk csak a kelet-szemita (Babilon) Hammurabi (kb. i.e. 1770.) idejében történt vallásreformokra, mikor az öreg Szumér isteneket egyszerűen átformálták szemita istenekké. Széth, tehát, Ádám fiaként bekerült, helyet kapott a Tórában, mint a zsidók egyik ősatyja.
Széth isten a zsidó vallásba átkerülve, biztos talajra ért, ahol a tradicionális szerep mellett más, pl. misztikus kívánalmak beteljesedését is segítette: kultuszának több évszázados folyamatosságát elvitatni lehetetlenség.
A Nag-Hammadiban felfedezett gnosztikus kódexek anyagában található; 'A nagy Szét második tanítása', 'Szét három sztéléje' és 'Egyiptomiak evangéliuma' melyekben Szét a megváltó, azaz Szét egyenlő Jézussal. Az Egyiptomiak Evangéliumában, Jézus neve egyszer fordul elő; „... az Atya ... aki Széth által megteremtette a szent keresztséget, mely fölülmúlja a mennyet, a romolhatatlan, Logosz nemzette lény által, sőt, az eleven Jézus által, akit a nagy Széth mint köpenyt öltött magára.“ 
Dehát álljunk meg itt egy pillanatra, mondhatja a kedves olvasó. Hogy is van ez? Hiszen korábban úgy írtam, hogy Ozirisz a megváltó, kit testvére Széth meggyilkolt. Ozirisz görög változata lett Dionüszosz és a többi meghaló-fetámadó misztikus isten, míg végül a zsidók megteremtették a saját Józsua-Jézus üdvözítőjüket. Most meg azt mondom, hogy Széth azonos Jézussal! Ez ellentmondásos a javából.
Nos, amikor a hikszoszok kiemelték és különös megtiszteltetésben részesítették Ozirisz gyilkosát, Széthet, akkor ezt nem csak azért tették, mert Széth a viharnak, zivatarnak, az elemek tombolásának is az istene volt, ami pontosan ráillett az ő Szütek istenükre, hanem főleg azért magasztosították fől Széthet, mert Ozirisz esküdt ellenségét látták benne. Ozirisz volt, aki megtestesítette nem csak a napfényt, hanem minden jót, pozitívumot ami csak Egyiptomot jelentette. Gyűlölni Egyiptomot, egyet jelentett: Ozirisz gyűlöletével. Megölni, elpusztítani Egyiptomot egyet jelentett: Ozirisz megölésével, elpusztításával.
Az egyiptomiak szemében, Széth lehetett bármilyen alávaló, negatív, a hikszoszok imádták, mert Egyiptom ellenségét szimbolizálta. Hosszú évszázadokkal később, mikor a nyugat-szemita törzsek, kezdtek zsidó néppé formálódni, ők ugyanazért az okokért folyamodtak Széth isten kiemelt tiszteletéhez.
Ezek a nyugat-Szemita törzsek mindig is irigy gyűlölettel pislogtak ki piszkos sátorponyváik alól az egyiptomi birodalom kulturált nagyságára, és így, ellenséges érzelmű elképzeléseikbe nagyon is illett Széth isten imádata. Ha nem is tömegmozgalomként, vagy mint általánosan elfogadott vallásirányzatként, de Széth kultikus tisztelete évszázadokon keresztül , mint meglévő valóság megmaradt a zsidók között. Az imádat folyamatossága, tehát nem szünt meg a Messiásvárás eszmei rendszerében sem, és azért áll fenn az a helyzet, hogy az itt említett Nag Hammadi dokumentumokban, - látszólag paradox módon – Széth a megváltó, ill. Széth maga Jézus.

Lucius Apuleius [ i. u. 125-190 ] pogány szerző, filozófus híres művében az ‘Arany Szamár'-ban allegorikus meseképekben írja meg saját történetét; szamárrá való átalakulását, szamárként átélt kalandjait és a visszaalakulását. Apuleius magát a rejtett ‘Tudásban' beavatott követőnek mondja és írásából könnyedén megérthető az a szimbolikus út, mely a tudás elnyeréséhez vezető lelki átalakulás útja; ahol a magasabb tudat legyőzi az állati alacsony ént. Hasonlóan Márkhoz és Lukácshoz, Apuleius is egy sokkalta régebben meglévő gazdag hagyományból merített, ahol is a szamár képletes szerepeltetése nem okozott értelmetlenségeket. Apion szerint – talán Poszeidonosz és Apollonius Molon közléseire támaszkodva – úgy írta, hogy IV. Antiochus Epiphanes idejében a zsidó templomban egy aranyból készült szamárfej volt látható, amit Antiochus megtekintett. (Jos. 'Apion', 2.-80) Ezt a szamárfejet – a Patarai Mnaseas szerint – állítólag a Dor városából származó, Zabidus nevű Idumean ellopta, (Jos. 'Apion', 2.-112). Tacitus úgy tudta, hogy egy felszentelt szamár szobor (imázs) volt a zsidók templomában, (5. 3-4) A mai zsidóság visszautasít és rosszindulatú propagandának tart minden olyan feltételezést, ami az ősi nyugat-szemita hitképzetben a szamár [Szétian] kultikus tiszteletét véli felfedezni. Zsidó vallástörténelmi szakemberek, Diodórosz idevonatkozó feljegyzését az antiszemitizmus korai megnyilvánulásának tartják, és éles támadásba lendülnek azok ellen akik azt komolyan veszik. Szicíliai származású Diodórosz [ i. e. 80-20 ] görög történetíró, negyven kötetes ‘Egyetemes Történelem' című munkája töredékes részletekben, másolások formájában maradt csupán az utókorra. Ebben a művében hivatkozik a nálánál mintegy harminc évvel korábban élt nagy görög sztoikus filozófus Poszeidoniosz munkájára. Abban az állt: eredeti szemtanúk úgy vallották; mikor is a Szeleukid király Antiochus Ephiphánész [uralkodott, i. e. 174-171] katonáival az élen behatolt a jeruzsálemi Nagytemplom legszentebb szentélyébe, akkor ott egy szobrot talált. A szobor egy nagy szakállú embert ábrázolt szamárháton ülve, kezében könyvet tartva.('Biblioteca Storica', 34/35. 1-3)

A korai kereszténység sokáig zsidó üdvözítő vallásként szerepelt, ahol nem csak az üdvözítő Isten-fiú, de a követők nagytöbbsége is zsidó volt. Így nem csoda, ha léteztek olyan pogány polémiák, ahol a szamár kultikus tiszteletét összehozták a keresztény vallás - korai - még nem dogmatikus hitelképzelésével. Ezért tiltakozik Tertullianus atya [i.u. 160-220] a hitetlenekhez írt támadásban, - az ellen - hogy a keresztényeknek szamárfej az istenük. Ha nem is a mai felfogásnak vagy a mostani zsidóság igazának pontosan megfelelően, de tény, hogy bizonyos mértékben, Rómában, a betelepült szemiták egyes csoportosulásainak köszönhetően – kismértékben ugyan – de elterjedt, megvolt Széth isten tisztelete.
Rómában 1865-ben egy márványoszlopba vésett rajzot találtak, ami egy keresztrefeszített embert ábrázolt, vállain szamárfejjel. A képen a keresztrefeszített alak jobboldalán, a felső részben egy ‘Y' jel látható. Proff. Wunsch, ‘Szemita Kultusz Rómában' [Lipcse, 1898] című könyvében a márványkarcolatot jellegzetes Tüphón-Széth kultikus körben tartozó szimbólumnak nyilvánította, rámutatva a hasonló korból származó ‘átok-mondó' égetett agyagtáblácskákon található jelekre, melyek mind Szétián utalásokat tartalmaznak. A Rómában nagy számban fellelt szemita eredetű ‘átoktáblácskákon' az ‘Y' jele mindig a szamárfejű Tüphón-Széth jobboldalán felül találtatik, amiből Wunsch arra következtet, hogy Széth isten kultikus tisztelete a zsidóság körében nagyon is valóságos, létező gyakorlat volt.
Széth isten tiszteletét, kisebb-nagyobb mértékben néhány nem zsidó gnosztikus szekta is átvette, ami mit sem változtat - az azt átadó zsidóság szerepén.

Széthián-keresztények vallásirodalmi korpuszába természetesen olyan alkotás is tartozott, minek középpontjában nem a 'megváltó' Széth állt. Ilyen például 'Pál Apostol Felemelkedése' című korai gnosztikus irat, mely Pál apostol mennybemenetelét írja le; amint az egyik rétegből próbál a másik rétegbe felemelkedni. Ott van vele Yaltabaoth, vagy Yaldabaoth, trónon ülő öregemberként ábrázolva, aki hátráltatni próbálja az apostol szentséges felemelkedését. A gnosztikus tanítás szerint, az a lélek mely nem rendelkezik kellő tudással ahhoz, hogy Yaltabaothot legyőzze, - mint azt Pál apostol teszi – az nem tud felemelkedni a mennyekbe és visszaküldetik a földre újjászületni. Tehát, ha nincs meg a gnózis, a tudás, akkor a mennyei örök életet lehetetlen elérni.

 


 

Néha a mítoszok szamár szimbólumának formája az egyik kultúrából a másikba vándorlása során annyira megváltozik, hogy az elbeszélések részleteiben nehéz a kapcsolódásukat felismerni. Gerald Massey írja: „A kámita alvilág elénk vetített képein a szamárfejű isten – miközben felfelé igyekszik –, a fülei között hordozza a napot, ami a reménység fényét szimbolizálja a sötét alvilágban. A mítosz görög formájában Héphaisztosz, Dionüszosz biztatására szamárháton ülve felemelkedik a mennybe, Pausanias (I. 20:1) közli, hogy a bor és mámor istene leitatta, berúgatta Héphaisztoszt, mielőtt felirányította volna az istenek birodalmába. És mintha csak megfordított folytatása lenne a mítosznak, mikor ugyanilyen intoxikált állapotban találjuk a későbbi héber mitológiai alak, Siló nevű égi küldöttjét, mint azt olvashatjuk Mózes első könyvében: „... míg eljő Siló, és a népek neki engednek. Szőlőtőhöz köti szamarát, és nemes venyigéhez szamara vemhét, ruháját borban mossa, felöltőjét a szőlő vérében.” (I. 49: 10-11) „Bortól véresek szemei ...” (I. 49:12) Az eltérő mitológiai képsorokat a szamár szimbólum kapcsolja össze, mely a reménységet jelentő fény, majd a mennyekbe történő felemelkedés misztikumának része, hiszen a hátán viszi fel Héphaisztoszt a mennybe. A zsidóknál végül Jahve választottja, Siló ül a szamáron. Siló a mennyei extázisnak is szimbolikus megtestesítője, és szamara társszereplő a szent bódulatban.

 

(1) Hikszosz. A hikszoszok népéről, szinte semmit sem tudunk; nem tudjuk honnan jöttek, milyen etnikai összetétellel rendelkeztek, és szinte semmi érdemleges régészeti leletet nem hagytak maguk után. Nevük magyarul a 'lovasnomád', vagy 'pásztorkirály' jelentésnek felel meg. Az bizonyos, ők honosították meg a lovakat, és a harci szekereket is ők vezették be Egyiptomban. A XIII. Dinasztia alatt, i.e. 1730 körül, Kánaánon keresztül beözönölve elfoglalták Alsó-Egyiptom delta ágának keleti részét. Fővárosuk a Nílus keleti partján levő Avarisz (Tell El Dab'a) városa lett. Később déli irányba még jobban kiterjesztették hatalmukat, és bő 160 évig uralkodtak ezeken a területeken, míg a XVIII. Dinasztia fáraója, I.Ahmosze ki nem verte őket, (i.e. 1560 körül) Egyiptomból. Egyiptomból történő kivonulásuk után új várost alapítottak, (Hyerosolymát) Jeruzsálemet. Nem sokkal később nyomtalanul eltűntek, úgy, ahogy jöttek, semmi kézzelfogható nyomot nem hagyva maguk után.
(2) Tüphón. Széth isten beazonosítása Tüphónnal, megint csak kérdéseket vethet föl, mert a görög mitológia Tüphónja nem nagyon hasonlít az egyiptomi Széthre. Az úgy regéli: Gaea három óriást szült; Antheaust, Tityust és Tüphónt, aki tűzokádó és száz sárkánykígyó feje van. Az Olümposz elleni sorozatos áskálódását Zeusz megelégelve, Tüphont az Etna hegye alá zárja.
 

 

 


 

Szerző: katolnai  2010.02.07. 07:25 9 komment