elephantine.gif

Elefánt-szigeti papiruszok

Majdnem teljes épségben fennmaradt az i. e. 407-ben Bogoáshoz irt petíció és a többi maga nemében egyedülálló papirusz rejti az igazi zsidó történelmet, míg az Ószövetség teljes egészében hazugság és félrevezetés: a történelem tudományának parodizálása.

Az i. e. V. századból származó Elefánt-szigeti papirusztöredékek gyűjteményében, található a legöregebb fennmaradt zsidó, pontosabban arámi nyelven írott vallási emlék, mely az egyiptomi-núbiai határon lévő Jeb településen perzsa zsoldosként szolgáló zsidó közösség társadalmi életébe, a kor vallási, jogi viszonyaiba ad betekintést. Fontos szem előtt tartani, hogy az V. században a Perzsa Birodalom hivatalos közvetítő nyelve (lingua franca) az arámi volt. A majd száz évet átölelő, 175 dokumentumból álló gyűjtemény hieratikus, demotikus egyiptomijelekkel, valamint arámi, görög, latin és kopt nyelven voltak megírva, és tartalmukra nézve leveleket, üzleti szerződéseket, családi dokumentumokat, mint pl. válás, házassági bizonyítvány, rabszolga felszabadítólevél foglal magában.

Elefánt-Szigeten ősi zsidó templom állott, melynek restaurálására a zsidó közösség Júdea perzsa kormányzójához fordult segítségért. A restaurálásra, jobban mondva az újjáépítésre azért volt szükség, mert az egyiptomiak azt erősen megrongálták. A templomot az Egyiptomiak, i. e. 411-ben rombolták le, mivel a közeli Khnumban lévő, egyiptomi templom szent állata a kos (Amon-Ra napisten szent állata) volt, és sértette az Egyiptomiakat, hogy a zsidók rendszeresen kost áldoztak templomuk oltárán. Itt érdemes megjegyezni, hogy minden egyes zsidók ellen lezajlott atrocitás amiatt történt, mert a zsidók nem voltak hajlandók lemondani Ozirisz szent állata, a bika, és Amon-Ra szent állata a kos rituális feláldozásáról, minden ilyen áldozással arrogánsan provokálták az egyiptomiak vallásérzékenységét. Az i. e. 407-ben íródott híres levél, mely a 'Petíció Bagoáshoz' címet viseli hangsúlyozza a templom ősiségét, és a korábbi perzsa uralkodók türelmes hozzáállását az Elefánt-szigeti zsidó kultikus központhoz. A zsidó közösség szintén segítségért folyamodott I. Sanballat, Szamaritánus potentáthoz és fiához, Delaiahoz, valamint, főleg vallási, szertartásokra vonatkozó kérdésekben a jeruzsálemi főpaphoz Jonatánhoz fordultak. Ennél elegendőbb bizonyíték nem szükséges a Pentateuchus absztinenciájára, hiszen ha gyülekezetükben léteztek volna Mózes könyvei, akkor nem lett volna szükség a jeruzsálemi templom hierarchiájához fordulni a törvények, előírások érdekében. A kérdezgetések, eligazításokra törekvő kérvények, azt jelentették, hogy nem ismerték a a Tora mindenre kiterjedő parancsait, törvényeit. Az Elefánt-szigeti templom i. e. 350. körül megszűnt létezni, és az ottani zsidó közösség további sorsa ismeretlen.

„Az Elefánt-szigeti papiruszukból az ottani zsidóság Jahu (Jehova) tisztelete mellett Anath, Bethel, Ishum és Herem istenek kultikus tisztelete is nyomon követhető.” (Cowley, Aramaic Papyri, XVIII.) Anathnak (nőelvi princípium) külön temploma volt a folyó másik partján, és a dokumentumok szerint a zsidók áldoztak és esküt tettek más istenek nevére. Nem rendelkezünk határozott régészeti bizonysággal az elefánt-szigeti zsidók kultikus életére vonatkozólag, de a temetkezési szokásukból látni az egyiptomiakhoz hasonlóan emberszabású koporsókban temetkeztek, melyeket néha Ízisz és Nephtüsz ábráival voltak díszítve.

Amikor átnézzük az Elefánt-szigeti papiruszuk szövegét észrevehetjük, hogy a Pentateuchus szellemisége, irodalmi hagyományának ismerete hiányzik belőlük; több mint 160 név van említve a papiruszokban, de egy sem származik a Pentateuchusból, semmi utalást nem találni az egyiptomi fogság, az exodus történetére, és teljesen hiányzik belőlük a mózesi törvények ismerete is. A vezető Áronita-Lévita papság ismeretlen fogalom a Elefánt-szigeti zsidók között, ami azért is rendellenes, mert a jeruzsálemi főpapot, papságot felsőbb hatóságnak tekintették. A papiruszok anyaga azt sugallja, hogy Mózes nem is létezett, hiszen nem csak története, de még a neve is abszentált a fellelt töredékekből. Semmilyen más bibliai zsidó törzs nincs említve és Júdea földjének jogos örökségének fogalma is ismeretlen volt az Elefánt-szigeti zsidó közösségben. Hihetetlen, de igaz, hogy generációkon keresztül létezett egy zsidó kolónia, kiknek írásos feljegyzéseiben nem találni meg a Mózes, Sámuel, Dávid, Ábrahám, Jákob, József neveit, sem a hozzájuk kötődő vallásideológiát, törvényeket, történési eseményeket.

A perzsa időszak kitűnő ismerője, Ahikar Cowley így foglalja össze a páratlan értékes dokumentumokból kiolvasott lényeget: „Ami a zsidó vallásosság lényeges alkotóeleme volt, a papi-intézmény (kohen) teljesen hiányzik miképp a zsidóság kiváltságának számító Mózesi törvények és azok betartására vonatkozó előírások is teljes egészében hiányoznak. Amit ezidáig sikerült kiolvasni a dokumentumokból világosan azt mondja ki, hogy Mózes nem létezett, nem volt szolgaság Egyiptomban, és a kijövetel sem történt meg. Nem létezett monarchia időszak, így királyai sem lehettek, és próféták sem voltak. Nincs egyetlen izraelita törzs sem megnevezve és Júda földjének jogos öröklődése ismeretlen fogalom az Elefánt-szigeti zsidóság számára. Ábrahám, Jákob, József, Mózes, Sámuel, Dávid nevei vagy bármelyik történelmi név a Pentateuchusból még átírt, idiómákban sem ismertek a papiruszok szerzői világában. Bármennyire is esztelenül hihetetlen mindez, mégis ez az igazság!” (Aramiac Papyri)

herod.jpg

Hérodotosz (i. e. 484-425)

Az ókori görög bölcsek, tudósok hallgatása, hogy nincs tudomásuk a zsidó nép i. e. III. sz. előtti vallásirodalmának létezéséről, fényes, gazdag királyságok fennállásáról: megmagyarázatlan, de az már egyenesen fantasztikus, hogy maga a történelem atyja Hérodotosz egy szóban sem említi a zsidó nép palesztinai létét.

Hol van a 'magasztos' Salamon király csodálatos birodalmának régészetileg, vagy történelmileg kimutatható nyoma? Volt-e egyáltalán ilyen birodalom? Hérodotosz, Platón, Diodórosz Szikulosz nem tudtak a zsidó népről – főleg nem királyságokról – semmi kézzelfoghatót mondani, még csak monda, rege formában sem is hallottak ilyesmiről. Hogyan kerülhette el az antik történészek figyelmét a Jeruzsálemben álló nagytemplom, mikor az pompájával párját ritkította, hiszen csak a megépítése kilencvenezer aranyban került?

Hérodotosz a történelem atyja leírja műveiben útjait Egyiptomba, Babilóniába és ha bár sok népet, törzset említ, a zsidó nép létezéséről, héberekről semmit sem tudott. Emilit Szidont, Türoszt, az Askelóni Aphrodité Uránia templomát, de Jeruzsálemet vagy annak pompás templomáról semmit sem tudott. Palesztina népei hitvilágával kapcsolatban legendákat, mítoszokat, szokásokat említ, de mind amit tud Filiszteusnak, Szíriainak, Föníciainak tulajdonit. Sehol nincs szó a judaizmusról vagy Jahu kultuszáról. Leírása szerint néhány mérföldre vezetett el útja Jeruzsálem 'pompás' városától, de valamiért mégsem volt kíváncsi erre a fantasztikus városra, mert talán lehet, hogy senkitől nem hallott az ott tündöklő monumentális zsidó templomról, ahol éjjel-nappal égnek az áldozati tüzek, senki nem említette neki a pazar várost, ahol az írástudók hada könyveket alkot, szentiratokat másol. A zsidó népet illetően Hérodotosz ismerethiányát nem lehet elfogadhatóan megmagyarázni, és evvel kapcsolatban vissza kell utasítani minden olyan gyengécske érvet, miszerint Hérodotosz 'antiszemita' volt, meg hogy utálta és féltékeny volt a sziporkázó tudással megáldott zsidókra, irigyelte vallásuk felsőbbrendű tisztaságát. A magyarázatot máshol kell keresni, még akkor is ha érzékenyen érinti a vallásos zsidókat és a júdeo-keresztényeket.

Hérodotosz hallott a Palesztin tóról (Holt-tenger), amiben sem ember sem éllat nem képes elsüllyedni, ismerte és beszámol a Föníciaiakról, a Palesztinában élő Szíriaiakról, akik közül többen alkalmazták a körülmetélés gyakorlatát, amit az Egyiptomiaktól és a 'Colchian' tanultak el. „A Colchianok az Egyiptomiakkal és az Etiópokkal az első népek közé tartoznak, akik kezdettől fogva alkalmazták a körülmetélést.” A Colchianokról második könyve 104-105. fejezetében ír „akik jobban emlékeztek az Egyiptomiakra, mint azok őrájuk.” (…) „Az Egyiptomiak úgy mondják, hogy a Colchianok Sesostris (Szenuszert) fáraó seregében szolgáltak.” Ők lennének talán az ősi zsidók, kiket Hérodotosz képtelen volt néven (hapiru, habiru) nevezni, vagy talán, kiket 'szíriaiaknak' nevez? Vagy talán a zsidó nemzet fogalma, Izrael-népe még nem is létezett mikor átutazott Palesztinán?

Arisztotelész (i. e. 384-322) mindössze egy megkérdőjelezhető mendemondát közöl (Meteorológia 2.359) egy palesztinai tóról, „amiben ember, állat elsüllyedni képtelen” –, de a zsidó népet, vagy azok kiemelten magas kultúráját sehol nem említi.

Cardia-i Hieronümosz

Cardia-i Hieronümosz, görög történész Diadokhosz Háborúk (328-278) szerzője, i. e. 312-ben Antigonosz Monopthalmosz, görög hadvezér alatt szolgált Palesztinában, többek közt azt a megbízatást kapta, hogy felügyelje a Holt-tengerből az aszfalt kitermelést. (Diodórosz Szikulosz, Bibliothéké, 19. 100: 1-2.). Hieronümosz egyszer sem említi a zsidókat vagy a hébereket, hanem helyette úgy írja, hogy a Holt-tenger a Nabateusok (ősarabok) földjén található. Hogyan lehetséges, hogy a pontosságáról és alaposságáról ismert Hieronümosz figyelmét teljesen elkerülték a zsidók és Júdea szívében a Holt-tenger környékén arab népességet említ. Flavius Josephust is rendkívül bosszantotta a görög történészek zsidókat illető hallgatása, és mint Erich Gruen írja: Josephusnak kifogásoktól felduzzasztott magyarázathalom állt rendelkezésére; a görögök csak a tengerparti népeket ismerték, a beljebb élőkről fogalmuk sem volt, rosszindulatúak, gonoszok voltak a zsidókkal szemben, féltékenyek voltak a zsidókra, de legfőképp tudatlanok,” (The Construct of Identity in Hellenistic Judaism) No persze nem szabad elfelejtenünk, hogy Flavius Josephus egy szélsőségesen elfogult zsidó propagandista volt, aki soha nem tudta megbocsátani istenének, a világnak azokat a nyakasokat, miket a zsidók kaptak, a rabbik által beígért hatalom, uralkodás, győzedelmes pompa helyett..

Abderai Hecataeus

Az első ókori szerző, aki bővebben ír a zsidókról Abderai Hecataeus (kb. i. e. 320-310)

Hecataeus művei nem maradtak fenn és a legismertebb írása, 'Aigüptiaka' (Az Egyiptomiakról), az első görög származású egyiptomi király, I. Ptolemaiosz Szótér uralkodása alatt íródott, és melynek részei töredékes kivonatokban, Diodórosz Szikulosz másolásában öröklődött meg. Diodórosz egyetemes történelmi műve, 'Biblioteca Storica' negyven kötetéből 14 maradt fenn és a Hecataeus idézetek az első, Egyiptomról szóló kötetében lettek bemásolva. Hecataeus zsidókról írt ex-kurzusa sajnos szintén teljes egészében elpusztult és csak Diodórosz rövidített parafrázisában maradt meg, amit műve 14. kötetébe dolgozott bele. Pontosabban szólva ez a kötet is elveszett, de hosszú századokon keresztül még fellelhető lehetett, mert annak kivonatos másolatai Phótiosz IX. századi pátriárka munkálkodásának köszönhetően mégis ránk maradt. Phótiosz világosan közli, hogy az idézet fejezeteket Diodórosz 14. könyvéből másolta ki.

Mivel Hecataeus ott élt Egyiptomban, a zsidó nép kialakulását illetően történelmi, néprajzi közléseihez az egyiptomi papoktól nyerhette információit. Az ő tudomása szerint: régen, az archaikus időben, mikor súlyos dögvész és bélpoklosság ütötte fel fejét Egyiptomban, az őslakosok a hazájukban élő, számtalan idegen istennek áldozó, eltérő hitelképzeléseket valló idegeneket hibáztatták a járvány kitörése miatt, és úgy vélekedtek, hogy csakis ezen népcsoportok elűzésével fog helyzetük jobbra fordulni. Ezért az idegeneket kiűzték Egyiptom földjéről, még görög földre és más helyekre is került belőlük. Az elűzött népcsoportokból figyelemre méltó, fontos szerepet betöltő vezetők kerültek ki, ilyen volt közülük Danaus és Cadmus. (*) De ezek a csoportok legnagyobb számban az Egyiptomtól nem messze fekvő területre menekültek, mely akkor teljesen lakatlan volt, és amit most Júdeának neveznek. Kolóniájuk vezetője a bölcsességgel és bátorsággal megáldott Mózes volt. A megszállt területeken városokat hoztak létre, köztük a leghíresebbet, Jeruzsálemet, ahol Mózes templomot építettet, templomi szertartásokat, vallási törvényeket vezetett be, politikai intézményeket hozott létre. A népet 12 törzsre osztotta, mert ez a szám tökéletes harmóniában jelentett számára az év 12 hónapjával. Az általa bevezetett áldozati szertartások, társadalmi szokások, közösségi viselkedéskultúra eltért minden más nép szokásaitól, vallási világától és ez a nagyfokú eltérés jelentősen közbejátszhatott, hogy az ő népe kiűzetett Egyiptomból. De elűzése után is továbbfolytatta a más népekkel, az idegenekkel szemben összeférhetetlen, ellenséges hozzáállást, a barátságtalan, másokat lenéző attitűdöt honosította meg saját népe között. Bírókat, templomi elöljárókat, templomszolgákat nevezett ki a templomi szertartások, törvények betartása végett. Ezeket az embereket a bevezetett szokások felügyeletével bízta meg, és a papi réteg vezetését az általa kijelölt főpapra bízta. Katonaságot szervezett és hadával rátört a szomszéd törzsekre, földjüket elfoglalta, népüket szolgaságba vetette. Alattvalóinak megparancsolta gyermekeik körbemetélését és ami a házasság, temetkezés szokásait illette, azokat minden más nép szokásaitól eltérően szabta meg. De később, mikor a zsidók Perzsa és Macedón uralom alá kerültek ezek a bevezetett szokások meglettek zavarva, és a rituálék, a törvények gyakorlása, betartása értéküket veszítve megkoptak.”

Külön érdekes, hogy Hecataeus kategorikusan kijelenti: „A zsidóknak sosem volt királyuk.” (3.-5), tehát pontosan jól tudta, hogy az Ószövetségben felsorolt 40. déli és északi király kitalált úgy, ahogy van.

Feljegyezte továbbá és többször hangsúlyozta, hogy Mózes olyan életformát kezdeményezett, mely a más emberektől való elkülönülést és az idegenek gyűlöletét bátorította. Ehhez a gondolathoz köthető Lüszimakhosz megállapítása, aki szerint Mózes úgy tanította a zsidókat, hogy ne mutassanak jó akaratot más emberek iránt, adjanak rossz tanácsokat számukra és minden idegen istennek rombolják le a templomát és az oltárát.

És még néhány gondolat a minimalistáknak elkeresztelt tudós kutatóktól:

P. R. Davies

Garbini elméletét alapul véve, Davies (In. Search of Ancient Israel) c. könyvében már tudományos biztonsággal határozza meg a Pentateuchus végleges szerkesztésének idejét.. Argumentumát arra alapozza, hogy Izrael koceptusa (fogalma) nem létezett a perzsa uralom előtt, hogy Izrael a Perzsa Birodalom ideológiai teremtménye. A Mezopotámiából betelepítettek fogalmazták meg Izraelt, Davies szerint az ő elképzeléseikből született meg az a vallási, társadalmi közeg, mely alapját képezte a zsidó nép kibontakozásának. Davies rámutat, előtérbe helyezi azt a tudatos asszír- perzsa birodalmi politikát, melynek keretében néptömegeket mozdítottak el korábbi életterükből, majd más vidéken újratelepítették azokat és az új környezetben kevésbé ismert 'új' oltalmazó került kultuszuk központjába. A perzsák a transzportálás-politikáját elszenvedőinek sokszor megpróbáltak új 'népi', törzsi identitást teremteni, ezért sok helyütt a háttérbe szorult mennyei patrónusok kultuszát újjáélesztették, törvénykönyvekkel, szabályzatokkal erősítették a restaurált vallásokat, templomokat, szentélyeket építettek mindenfelé, melyekben az általuk támogatott papságot ültették. Davies nem zárja ki a Deuteronomium (Mózes ötödik könyve) egyes részeinek a VI. sz. létezését, de elképzelése szerint, a zsidó vallástörvény gyűjtemény többsége, javarészt először I. Dárius (550 – 486) király alatt, annak kezdeményezésére lett megfogalmazva. Dárius kimagasló államférfiként uralkodott, vallástürelme jeleként Egyiptomban templomot építtetett Amon isten tiszteletére, több egyiptomi szentélyt helyreállíttatott és Kr. e. 519-ben engedélyezte a zsidóknak, hogy - Kürosz korábbi rendeltével összhangban - újjáépítsék a jeruzsálemi Templomot. A Királyok Könyve fejezeteit Garbinihoz hasonlóan kitalált fikciónak tartja, minek nem sok köze van a valós történelemhez.

Lemche, (The Old Testament – A Hellenistc Book) c. könyvében, Van Setersel egyezve vallja, hogy a héber biblia, görög és mezopotámiai történéseket reflektál vissza, és merészen hozzáteszi még, hogy a zsidó biblia szerkezete Hérodotosz történelmi munkáját mintának véve lett megszerkesztve. Alapos szövegelemzés ezt a teóriát komolytalanná teszi, és valójában Lemche sem tudta kellőképp alátámasztani, hogy a Pentateuchus vagy a Deuteronomium szerzői ismerték volna Hérodotoszt. A zsidó biblia megírását a Szeleukida időszakra helyezi, hangsúlyozva annak mezopotámiai befolyásoltságát.

Thomas Thompson

A már néhányszor említett Thomas Thompson 'Bible in History' c. művében bibliai elbeszélések, és más kétes történelmi források helyett, elsősorban régészeti eredményekre építi fel elgondolásait, és Izrael kezdetét a perzsák által, Dél-Szíriába betelepített népcsoport történelmében látja. A szerző Esdrás (Ezra) és korát jelöli meg a zsidó nemzeti önazonosság létrejöttének, a zsidó identitás megteremtése idejének, valamint erre az időszakra helyezi zsidó irodalom kibontakozását. Thomson szintén elképzelhetőnek tartja, hogy a teremtés és királyok könyvének korai változatai részletekben létezhettek a perzsa és a szeleukidai periódusban, de végleges formájukat csak a Hasmóneus (i. e. 140-116) időszakban nyerték el. Tehát Thomson szerint a biblia Ótestamentum részét egészen az i. e. II. sz. végéig javították, bővítették, alakítgatták.

I. Dárius parancsot adott a Felső-egyiptomi szent városában, Abüdoszban működő papi, hierogrammatikus iskola (Per Ankh nevű intézménynek, ami az 'Élet Palotája' és a 'Könyvek háza' néven volt közismert) tudós tanárainak, hogy szerkesszék újra az egyiptomi jogrendszert és társadalmi törvényeket. Hatalma megerősítésére mindent elkövetett, minek része volt jogi és vallási dokumentumok átírása, megsemmisítése. Főleg az serkentette, hogy az Abudzsija királyok tisztelete eltűnjön és esetleges utódjaik támogatásra sem Egyiptomban se Palesztinában ne leljenek. Dárius korától indul el a jeruzsálemi templom írás-olvasás oktatása, szentiratainak alapját képező szemita-akkád-egyiptomi mítosz korpuszának összegyűjtése, összeállítsa, átmásolása, mely három évszázadon keresztül folytatódik.

Más hierogramatikus iskolák léteztek Akhmim, Esna, Edfu, Koptosz, Memphisz, és Akhetaten városok Amon-Ra templomaiban.

Az ószövetség pszeudó történelme c. tanulmányomhoz felhasznált műve listája:

Russel R. Gmirkin: 'Berossus and Genesis, Manetho and Exodus: Hellenistic Histories'

Charles Clermont-Ganneau : 'Palesztina régészeti hamisítványai'

Martin Heide: Moabitica and their Aftermmath'

Oskar Rabinowicz: 'The Shapira Forgery Mistery'

Winton Thomas: 'Documents from Old Testament Times'

Giordana Pagano, 'The Gezer Calendar'

Philip Davies: 'In Search of Ancient Israel' – 'Anciant Israel and Anti-Semitism'

Israel Finkelstein – Asher Silberman: 'David and Salomon'

Israel Finkelstein: 'The Archaelogy of the United Monarchy'

Yigael Yadin: 'The Megiddo Stabels' – 'Hyksos Fortifications'

Charles Carter: 'The Emergence of Yehud in the Persian Period'

Donald. B. Redford: 'Egypt, Canaan, and Israel in Ancient Times'

Frank Moore Cross: 'Canaanite Myth and Hebreww Epic'

Gosta Werner Alström: 'Pharao Seshonq Campaign to Palestine'

Giovanni Gabrini: 'Myth and History in the Bible'

Niels Peter Lechme: 'The Israelites in History and Tradition' – 'The Old Testament – A Hellenistic Book?'

Thomas Thompson: 'Early Hisrory of the Israelite People' – 'The Bible in History'

Asher Silberman: 'Archaelogy, Ideology, and the Search for David and Solomon'

A. Alt: 'Essays on Old Testament History and Religion'

Josephus Flavius: 'Zsidók Története' – 'Apion Ellen'

Amihai Mazar 'Land of the Bible'

Jan Van Seters 'In Searc of History' – The Hyksos: A New Investigation'

George Athas doktori disszertációjában: 'Tel Dan Inscription'

Ada Yardeni: 'Futher Observation on the Ostracon'

Matthieu Richelle: 'Elusive Scrolls'

Christofer Rollston: 'The Khirbet Qeiyafa Osztrakon: Elmélkedések és Ellentmondások'

Denis Pardee: 'Brief Case of Phonician as the Language of the Gezer Calendar'

George Albert Cooke: 'A Text-book of North-Semitic Inscriptions'

Abraham Yahuda: 'The Story of a Forgery and the Mesha Inscription'

Nadav Na'aman: 'Contribution of the Amarna Letters' – 'The Debated Historicity of Hezekia's' Reform' – 'Collected Essays'

F. Hallock: 'The Habiru end the Sa-gaz in the Tell-Amarna Tablets'

Gerald Massey, 'Book of Begining'

Lawrence Mykytiuk: 'Identifying Biblical Persons'

Julius Wellhausen: 'Prolegomena to the History of Ancient Israel'

Szimonidesz Lajos: 'A Világ Vallásai'

Yuval Goren és Eran Arie: 'The Autencity of the Bullae Of Neriyahu the Scribe'

Frederick Cryer: 'On the Recently-discovered House of David'

Van Henten: 'Jews as Thyphonians'

Jacqueline Jay: 'Orality and Literacy in the Demotic Tales'

 

 

 

Szerző: katolnai  2017.05.31. 11:04 Szólj hozzá!

Kétséges századok, királyok, feliratok

Izrael, ill. a zsidó történelem átértékelése, kritikus boncolgatása, részletei megkérdőjelezése sokszor vált ki lekezelő, néha gyalázkodó reagálásokat Jehova-hitű és a Judeo-keresztény tudósok köreiből. Tudományos akadémiák koca-történészeivel megállapodva a bibliakutatók közösen húztak egy vonalat; Ábrahám, Jákob, Noé lehetnek mitológiai alakok, míg József, Mózes, Józsué talán léteztek, talán nem, de Dávid és Salamon történelmi létezését nem lehet megkérdőjelezni. Előttük van meghúzva az a vonal, aminek túloldalában szereplő zsidó hősök történelmi valóságának tagadása tolerált – mászóval – még gyalázkodás nélkül eltűrt, de ezen a mesterkélt vonal másik oldalában sorakozó királyok történelmi szereplésének hitelességét kétségben meri nonni, annak vége. Aki arról mer értekezni, hogy Dávid és Salamon sosem létezett mitológiai figurák voltak csupán – és így utódaik a júdeai és az északi zsidó királyok sem létezhettek –, az nagyon gyorsan elvesztené katedráját, könyvei, tanulmányai publikálása komoly akadályokba torkollna majd hamarosan rásütődne az 'antiszemita' megkülönböztető billogja. A vitatott Omrit leszámítva, Jéhu (i. e. 841-814) az első izraelita (északi, Samaria székhelyű) 'király', aki történelmileg bizonyítható (legalábbis a biblikus akadémia szerint), míg a déli júdeai, Jeruzsálem székhelyű királyság létezésére nincs semmi bizonyítékunk, mint ahogy semmi bizonyítékuk nem volt a görögök jóvoltából Egyiptomba került zsidó írástudóknak sem. Aztán valahogyan tudomást szereztek a karnaki templom kapufalára feljegyzett győzelmi feliratról, amit természetese nem tudtak elolvasni és így csak annyit tudtak meg szövegéből, amennyit az egyiptomi papok görögül elmondtak nekik. Ezért hiányos és pontatlan információk miatt hibák sorozata csúszott be a történelemként feltálalt Sesonk (a bibliában Sisák) fáraó és a kitalált Roboám meséjében, de hát a biblikus bizonyíték az bizony bizonyíték …

shishak.jpg

Sesonk fáraó Karnakban megörökített emléke

De milyen szerencse a bizonyítani szándékozok számára, hogy megvan Sosenk fáraó győzelmi felirata, amit egy kis ügyességgel összelehet kötni Salamon fiával, Roboámmal. Ha volt Roboám, akkor Salamon és Dávid is létezett, hát ilyen tiszta sort kétségbe vonni, bizony nagyfokú felkészületlenségre vall.

Az ős-szemiták (arámiak, ámmóniták, edomiták stb.) társadalommá való formálódásában jelentős politikai hatalomra először az Egyiptomi Birodalom i. e. IX. századi hanyatlásának kezdetén tettek szert, mikor is az Amon-kultusz vezetőjének számító thébai főpap, Herihor elszakította Felső-Egyiptomot és egy külön álló országot szervezett. Palesztina népeinek valós, tudományosan mérhető történelme ettől az időtől számítható. Az egyiptomi belharcok meggyengítették a Birodalmat, minek hírére külső opportunista népségek, pl. tengeri-népek, núbiaiak, líbiaiak támadásba lendülhettek. Az egyiptomi uralom alól szabadulni akaró Palesztin szemita városállamok érezve Egyiptom gyengülését egymás után tagadták meg az adófizetést és a karavánok zsarolásából próbáltak extra jövedelemhez jutni. I. Sesonk (Shosenq) i. e. 943-922 sikeres hadjáratot volt képes vezetni a Palesztin szemiták megfékezésére, melyet a karnaki Amon-Ra templomkomplexum, Bubastite kapufalára felvésett képek és írásos felirata örökített meg. A felirat 156 db. tisztán és töredékesen kiolvasható helységnevet, szóformát tartalmaz, ismerteket, mint Bet-Shean, Ta'anak, Megiddó, és ismeretleneket is, mint Migdol, Borim, Sapek, mely helységek közül főleg a tengerparti városkákat, erődöket elfoglalt az egyiptomi hadsereg, míg a fennsíkon fekvő apró településeket csupán megsarcolta, megzsarolta.

Az évszázadokkal később zsidó történelmet szerkesztő héberek természetesen nem tudtak eleget a karnaki feliratokról, képtelenek voltak olvasni a hieratikus írásmódot, nem tudták, hogy a fáraó hadjárata pontosan városokat, falvakat felsoroló emlékként van rögzítve és, hogy abban a felsorolásban Jeruzsálem neve nem szerepel. Úgy gondolták azt hadoválhatnak, amit akarnak és elég megbízható forrás volt számukra a saját homályos szóhagyományban fennmaradt rege történetek vagy legjobb esetben rendelkezhettek valami kétes írásos feljegyzéssel, amiben csupán Sisák fáraó hadjáratának ténye maradt meg és amely hiányolhatott minden részletet, értékes adatot. Történelmi igazsághoz való ragaszkodás cseppet sem volt mérvadó a zsidó redaktorok szemébe az egész Sisák-féle hadjárat azért volt fontos, hogy valamivel megmagyarázzák a csodás Dávid-salamoni királyság teljes eltűnését, meg aztán roppant fontos lehetett számukra a már történelemként megszerkesztett Dávid-Salamon nemzettségvonal folytatása és főleg kellett egy frappáns magyarázat, hogy mi lett a tömérdek kinccsel. A III. századi alexandriai zsidók számára elképzelhetetlen lett volna, annak igazsága, hogy Jeruzsálem a IX. században egy apró, közepes méretű falucska volt csupán közepén egy omladozó hükszosz szentéllyel, amit még akkor emeltek Szütek istenüknek, mikor az egyiptomiak kiűzték őket Avariszból.

Az i. e. IX. századra vonatkozó leletek közt néhány közepes méretű házalapon és pár cseréptöredéken kívül semmi mást nem talált a régészet Jeruzsálemben, még a szomszédos városokra jellemző olaj és szőlőprések maradványai sem kerültek elő. (Pl. Kathleen Kenyon éveken keresztül folytatott ásatási munkálatokat Jeruzsálemben, még az 1967. arab-zsidó háborút megelőzően, de néhány marék cseréptöredéken kívül semmit sem talált a 10-9 stratumból.) Ebben az időben Jeruzsálem annyira jelentéktelen szegény település lehetett, hogy Sesonk fáraó még egy kisebb adószedő expedíciót sem küldött oda, pedig Jeruzsálemtől 25-35 kilométerre levő falvak meglettek hódoltatva. Ennek emlékére van feltüntetve Jeruzsálemtől kb. egy napi járásra eső hét városka: Kiriat-jerarim, Har-Adar, Gibeon Bet-Horon, Zemariam, Aijalon és Makkedah, de Jeruzsálem, és a közeli Rabbah, Almon, Anania, Nob, Laishah, Anathoth vagy Betlehem egyáltalán nincs említve.

Amihai Mazar (Land of the Bible) izraeli régész tíz olyan stratégiailag fontos helységet sorol fel, melyek Sesonk által lettek elpusztítva; Timnah, Gézer, Tell el-Mazar (Jerikó és Pella között), Tell el-Hama (Galileai tótól délre), Tell el-Saidiyeh, Megidó, Tell Abu Mawam (Haifa), Tel Mevorakh (Haifától délre), és Tell Quasiel (Tel Aviv), ám ezek közül egy sincs Júdeában. Ha a tisztán olvasható neveket egy térképre kivetítjük, akkor láthatjuk, hogy az egyiptomiak hadjárat inkább Palesztina nyugati, tengerhez közelebb eső részén mehetett végbe és a belső hegyes-dombos részek kevésbé voltak érintettek.

„És lőn Rehoboám király ötödik esztendejében, feljött Sésák az Egyiptombeli király Jeruzsálem ellen.” – „És elvivé az Úr házának kincseit és a király házának kincseit és mindent ami csak elvihető volt …” (I. Kir. 14:25-26). A II. Krónika könyve hatvanezer lovagot és 1200. fegyveres szekeret emleget, akik Jeruzsálem ellen vonultak, ezzel a felpumpált túlzással próbáltak olyan látszatot kelteni, mintha az akkori Jeruzsálem nem valamilyen közepes, gyenge védelemmel és jelentéktelen gazdasággal rendelkező falu lett volna, hanem valamilyen pompás királyi székhely. Az értéktelen túlzásokra rátesz még egy lapáttal az ókori zsidó szerkesztő: „Feljövén ezért Sésák az egyiptomi király Jeruzsálem ellen, és elvivé az Úr házának kincseit, s a király házának kincseit, az arany pajzsokat is elvivé, melyeket Salamon csináltatott.” (II. Krón. 12-9).

A vallásos zsidókat, de még a zsidó tudósokat sem zavarja mind a napig, hogy Sesonk (szerintük Sésák) nem támadta meg, nem foglalta el Jeruzsálemet, és így nem rabolhatta ki. A kirablás meséje mégis rendkívül fontos a bibliai történészeknek, mert így képesek megmagyarázni, hogy hová lett Salamon és Dávid csodás kincse, az aranyhegyek, a gyémánthegyek, az ezüsthegyek, meg a többi kizárólag zsidó agyakban létező páratlan kincs.

Az alexandriai könyvtárban serénykedő zsidó írástudók könnyedén visszaszámolhattak saját koruktól vagy bő hatszáz évet, és egy valós történést (I. Sesonk Palesztin hadjárata) felhasználva több dolog is kapóra jöhetett számukra. Ószövetség redaktorjai Sesonk feliratát felhasználva zökkenőmentesen folytatni tudták a sosem volt Dávid-Salomon vonalát egy másik királyt megteremtve: Salamon fiát Roboámot (Rehoboam). A kincsek elvesztése, a salamoni politikai nagyság összetörpülése, Sésák fényes győzelme nem jöhetett volna össze a mindig féltékeny Jahu durcáskodása nélkül és a tipikus zsidó kimagyarázás szépen beleillett mesébe: „Ezt mondja az Úr mivel ti engem elhagytatok, én is a Sésák kezében bocsátlak titeket.” (II. Krón. 12:5). Roboám neve – hasonlóan apja és nagyapja nevéhez – a biblián kívül sehol máshol nem szerepel. Királyságuk, politikai hatalmuk, csodás kincseik semmilyen más feljegyzésben nincsen említve. A biblia-mentes régészet eddig semmi érdemleges leletet nem volt képes felmutatni, ami hitelesítené Dávid, Salamon és Roboám valós történelmi létezését. A Tora történészei által kitalált királyok sora folytatódik Abijja, Ásza, Jósafát, Jórám stb.

megiddo_sea.jpg

A pecsét, ami van, de közben nincs. Álljon meg a menet – mondhatná egy túlképesített apologéta – hiszen Jeroboám történelmi létezésére ott a régészeti bizonyíték, a 'Shema pecsét', melynek feliratán tisztán lehet olvasni: „Shema, Jeroboám szolgája Megidó”. A pecsétet Megidóban, 1904-ben Gottlieb Schummacher találta meg és az egész nagyon szép lenne, ha a pecsét frissiben nem veszett volna el. Mert bizony a megtalálása után néhány héttel 'elveszett', de milyen szerencse, hogy Schummacher úr még az elvesztés előtt csinált róla egy bronz másolatot és most ezt a másolatot fogadják el a tudományos körök eredetinek, de a ténylegesen eredeti jáspis köböl készült pecsétet csak Schummacher, és néhány protestáns cimborája látta, soha nem került elő és még a török szultáni levéltárban (állítólag a szultáni udvarba lett küldve) sincs egyetlen feljegyzés a pecsét leltárba vételéről. De az nem zavar senkit. Talán azt is meglehetne kérdezni, hogy a szigorúan kecske és birkapásztor hagyományokkal rendelkező nyugat-szemita ábrázolásba hogyan keveredett egy oroszlán, ami a bátorság, büszkeség, erő szimbóluma és így Szét-Szütek szamarához semmi köze?

A pecsétfelirat nyelvezetét Lawrence Mykytiuk így foglalja össze: „Nyelvészeti szempontok alapján a felirat nyelvi hovatartozását meghatározni lehetetlenség. Nyelvi paramétereket figyelembe véve, mint mondattan, szóalaktan, szójegyzék, akkor a legtöbb nyugat-szemita nyelv szóba jöhet. (Identifying Biblical Persons)

„Az Egyesült Monarchiának elnevezett államképződményt semmilyen lelet nem támasztja alá, és lehetetlenség bármit is találni mely egy egységes – Palesztina legtöbb részét magába foglaló – politikai erő létét igazolná Semmilyen bizonyítékkal nem rendelkezünk Saul, Dávid, Salamon királyok létezésére vagy bármilyen jeruzsálemi templom fennállására az i. e. X. században. Történelmi szempontokból kiindulva nem lehet gazdag államról beszélni ott, ahol nincs népesség, és királyi székhelyről sem lehet beszélni, ha nincs ott egy valódi város.” Írja Thomas Thompson

Júdea és Jeruzsálem fejlődése a 800. évek végén kezdődik el, mikor a júdeai fennsík hegyes-dombos lankáin egyre nagyobb területen teraszokat építenek és olajfákat ültetnek. Jeruzsálemben ezek után jelennek meg először az olajprések, lakossága rohamosan nőni kezd és 800-850 körül eléri a 25 ezret. Valószínű, hogy ekkor építik újjá az ódon hükszosz templomot, ekkor emelnek először oltárt Jahunak, de fontos itt kiemelni, hogy Jahu kultusza mellett más istenek tisztelete is tovább folytatódott Júdeában és Jeruzsálemben is.

monolit.jpg

Kurkh Monolit

Az ős-héber királyságok történelmi valóságát a biblikus tudósok bizonyítottnak vélik több fennmaradt ősi felirat szövegének olvasatából, mely olvasatok fordításai közül mindig a bibliának elkötelezett szakértői véleményeket helyezik legelőre, míg az azt kritizáló, kétségbevonó érveket a szőnyeg alá söprik. Pontosan ez a helyzet az i. e. 859-824 között uralkodó, III. Sulmánu asarridu (Shalmaneser) Kurkh Monolit néven ismert sztéléjével, és a Fekete Obeliszknek elnevezett emlékoszloppal.

Az első, Kurkh Monolit az i. e. 853-ban lezajlott karkari csata győzelmének állít emléket és a legyőzött királyok neve közt Ahab (Akhab) 'izrael' királya szöveg szerepel. A listán pontosan fel van tüntetve, hogy melyik király milyen haderővel vett részt az asszír uralkodó elleni hadseregben. Pontosan a szöveg idevonatkozó része: „Ahab az izraeliták királya 2000 harcszekér és 10.000 harcos” – 2000 harci-szekérhez szükség van 4500-5000 lóra és a szekerek legyártásához egy olyan magas szinten álló műhelykultúrára, amivel az akkori Palesztina nem rendelkezett. Aki foglalkozott lovakkal az tudja, hogy mekkora állományra van szükség kiállítani 4-5000 harcra kész lovat, mennyi legelő, rét, itató jár kötelezően együtt egy ekkora ménes kitenyésztésénél. Zabot, herét, szénát is valahol meg kellett termelni, bálázni, tárolni, ekkora hatalmas ménes, bizony eszik ám. Nem győzöm eleget hangoztatni, hogy a nyugat-szemita népségek kecske és birka tenyésző népek voltak a régészet képtelen szisztematikus, nagy számú lótartás nyomaira bukkanni, és egyébbként is a vallás is inkább ellene volt a lovak tenyésztésének. A lótartás, lótenyészet elleni tiltást olvashatunk Mózesnél: „Csak sok lovat ne tartson és a népet vissza ne vigye Egyiptomba, hogy sok lovat sokasítson, mivel hogy az Úr megmondta néktek: ne térjetek többé vissza azon az úton.” (V. Móz. 17:16)

Az 1861-ben felfedezett – nem egy, hanem két sztélé – közül a karkaki szövegben feltüntetett 'izrael' szót először a zsidó származású és zsidó neveltetésben részesült Julius Oppert olvasta 'izraelnek', mely fordítást több vele kortárs tudós megkérdőjelezett; Fritz Hommer Daniel Haigh és a híres asszirológus, az 'asszirológia atyja', George Smith. Minden ellenvélemény figyelmen kívül hagyásával „a bibliatudósok között kialakult egy mindenkinek megfelelő konszenzus – írta Eberhard Schrader – miszerint a felirat szövegében szereplő 'Hab Sir'ilit nem más, mint a bibliai zsidó király, Ahab, és a 'Si'irlitet' nem szabad másnak olvasni, mint izrael. Evvel szemben a nem biblikus-tudósok, mint Werner Gugler és Adam van der Woude szerint, Achab személyét és királyságát jóval északabbra, észak-nyugat Szíriában, Aleppo környékére kell helyezni.

„Semmilyen más Palesztinában vagy Transzjordániából származó feliraton nincs feltüntetve 'Izrael' neve és csupán összesen két-három helyen lehet rábukkanni a névre. Az egyik Egyiptomból származik (Merenptah sztélé), míg a másik 250 évvel későbbről Transzjordániából (Moábita sztélé), míg a harmadik (Tel Dán sztélé) erősen vitatott olvasattal, mely vita mind a mai napig nincs lezárva. Az Asszír-Mezopotámiám feljegyzésekben ez az egyetlen hely, ahol Izrael neve szerepel, és ennek a fordítása is félrevezető, téves.” (Neils Peter Lemche, The Israelites in History and Tradition)

black-obelisk-of-shalmaneser2.jpg

A fekete obeliszk faragott képsorai között felülről a második sorban feltüntetett alakot az első bibliai személy képi ábrázolásának tartják, mivel a hozzátartozó szövegben jegyzett 'la-ú-a mar Hu-um-ri-i' (más forditásban 'Iaua').

Áldozatot, ajándékokat felajánló Hubiri fia Jahua, akit sehol máshol nem említenek az évkönyvek, és akinek származási helyét beazonosítani képtelen vagyok”. – a írja Sir Henry Ravilson, 'On the Inscription of Assiria and Babilonia' című könyvében. Ezután jött a biblia kitűnő ismerője, Edward Hinks tiszteletes úr, aki könnyűszerrel beazonosította Hubiri fiát a bibliai Jéhuval, igaz Jéhu apját nem Hubirinek hívták. De ki ad az ilyesmire valamit, mikor a Hubiriből egy-kettőre Omrit lehet csinálni, a fia helyett meg a 'háza' kifejezéssel lehet pótolni a hiányosságot. Az asszirológia tudományában élenjáró tudósok, mint George Smith kategorikusan visszautasították az ilyen spekulációt, ám a bibliába szédült akadémia mégis a félművelt papocska fantaziálását fogadta el valósnak és mind a mai napig kiállnak rögeszméjük mellett. A biblikus tudósok ismeretterjesztő kiadványaikban szégyentelenül az 'Omri fia Jehu' szöveget adják meg nem zavartatva magukat, hogy az állítólagos Omri – a biblia tudománya szerint – 869-ben elhalálozott, és így nem lehetett apja a 30 évvel később trónra kerülő Jehunak. Arról nem is szólva, hogy a bibliában: „Jéhu, Josefátnak, a Nimsi fiának fia” (II. Kir. 9:2) van feltüntetve, és Omriról szó sincs Jéhuval kapcsolatban.

De még ha a vallásos tudósok pontosan fordították le a szöveget, akkor sem biztos, hogy Jéhu egy habiru származású király volt, mert lehetett egy ámmonita vagy arámi vagy egy Jahnt-tisztelő szamáriai is. Maga a dokumentum nem támasztja alá sem a habiru származást sem egy állítólagos Dávid ősapát. A ködös homályba vesző északi héber királyság uralkodói sokszor egyeznek a damaszkuszi valós történelem királyaival, mint Akhab, Joram és Jéhu, ám minden esetben damaszkuszi uralkodókról van szó, akik sosem voltak habiruk.

Prof. Kyle McCarter tanulmányában (Jaw, Son of Omri) úgy véli, az 'i-aú-a' olvasatot nem Jehunak, hanem Joramnak kell olvasni és ha Joram olvasat a korrekt, akkor megoldódott az 'Omri-fia' értelmezés.

Jósiás (649-609) Júdea királya.

A nagy júdeai zsidó királyról kizárólag csak a Tórából tudunk az egyiptomi vagy a babilóniai írásos rekordok sehol nem említik nevét, mégis az egyetemes akadémista történelem olyan ügyes reformernek állítja be, aki nem csak vallásos fellendülést, térnyerést biztositott Jahunak, hanem területi, politikai térnyeréssel is erősítette a héberek életterét. Hatalomra jutása idején Júdea az Asszír Birodalom vazallusa volt, ám kb. húsz évvel Jósiás megválasztása után, mikor a nagy asszír uralkodó, Assur-bani-Pal elhalálozásával rámosolygott a szerencse. Szin-sum-Lisir vezír és a legitim örökös, Assur-etil-Iláni között háború tört ki, melyet rögtön megragadtak a meghódított népek és a nagy ellenség, Perzsia. Kihasználva a zűrzavart, Jósiás fellázadt és függetlenítette magát az Asszír Birodalomtól. Függetlenségét kihasználva vallási újjáéledési programmal rukkolt elő, mely a Jahu (Jehova) törzsi isten nevében végrehajtott tisztogatásokból álltak. Jehova vélt 'ellenségei' azaz minden más isten, mitológiai hős, védő patrónus szobra, oltára össze lett törve és a szemétdombra került. Idegen kultuszokhoz tartozó feliratok, pecsétnyomók, levelek, minden ami nem Jahuhoz vagy követőihez tartozott pusztulásra ítéltetett, templomokat, szentélyeket romboltatott le és ezt a pusztítást hívják a biblikusok 'megújulásnak'. A rombolás valóságánál lényegesebben nehezen lehet bizonyítani Jósiás területnyerésének sikerét, legalábbis akik legjobban szerették volna, mint Israel Finkelstein és Asher Silberman nem sok eredményt tudtak felmutatni. Miután a Babilónia (Sennacherib) meghódította Lákist 688 körül nemsokára ismét fel kellett adnia, és a Jeruzsálemtől mindössze 50 km.-re eső város állítólag Jósiás befolyása alá esett. De ez minden amit a régészet bizonyítani képes, és ez a bizonyíték sem valami nagy durranás (mindössze egy héber betűkkel irt osztrakon és további nyolc, héber betűket tartalmazó cserép-levéltöredék).

Jósiás politikai nyugat felé eső térnyerését nem sok minden támasztja alá, ezért az izraelita bibliai régészet, a Tel Avivtől 22. km.-re fekvő Hashavyahu erődjében talált görög agyag cseréptöredékeket hozzák fel bizonyítékként, mert azokon olyan héber nevek vannak feltüntetve, melyek olvasata a 'jahu' szóvéggel van írva. Ez a pár név korán sem jelent egy területfoglalással együtt járó katonai hóditást, hiszen a neveket viselő habiruk sokféle más úton is odakerülhettek. Az erőd és a hozzátartozó városka egyiptomi felügyelett állt a VII. sz. folyamán. Hérodotosz közli, hogy Néko fia, I. Pszametik (664-610) egyiptomi fáraó görög zsoldosokat alkalmazott, és azok egyik központja Mesad Hashavyahu erődje volt, így az erőd nem lehetett egyszerre két hatalom birtokában, tehát Jósiás nem jutott a tengerpart közelébe. Nadav Naaman izraeli régész véleménye szerint az egyiptomiak által kikényszerített héber szolgák szolgálhattak a görög zsoldosnak és a héber nevekre utaló szórészletek általuk vagy nekik köszönhetően került a cserepekre.

Jeruzsálemtől mintegy 100. km.-re található Beér-Seva városa ősi, két különálló erődjének feltárása folyamán talált héber osztrakonokat szintén elvitathatatlan bizonyítékként szeretné elfogadtatni a bibliai régészet néhány jeles képviselője a naivságra fogékony közönséggel. A néha tisztességes tudós kategóriájába sorolható Naaman ezt is egy kicsit másképp értékeli és rámutat, hogy mindkét erőd az asszírok (II. Nábu-kudurri-Uszur) által meghódított júdeai és edomi kényszermunka-segítséggel lett megépítve. Tehát a héber írásbeli emlékek nem Jósiás hősies politikai terjeszkedésének köszönhető, hanem az odakényszerített nyugat-szemita 'munkaszolgálatosok' nyelvemlékei. Az igazi történelemben Beér-Seva erődjeit Jósiás soha nem birtokolta.

„És lerontotta Jósiás a magaslatok minden házát, melyek Samária városaiban voltak, amelyeket Izrael királyai csináltak volt, hogy az Urat haragra ingereljék, és éppen úgy cselekedett azokkal, amint Bethelben cselekedett.” (II. Kir. 23:19) Bethel településével, templomával a legnagyobb probléma – habár a Tora többször említi Ábrahám, Jákob ködös múltjához kötve –, hogy a régészet nem volt képes nyomát megtalálni és az a Bethel, melynek romjait ma mutogatják a vallástörtőnelemben alulképzett túristáknak, Bacchidész (i. e. 160. körül) tábornok idejében épült. Finkelstein írja: „Bethel templomát még eddig nem sikerült megtalálni és ezidáig egyetlen Jósiás korához köthető zsidó templomot ismerünk Jeruzsálemen kívül.” Finkelstein lábjegyzetében elmagyarázza, hogy Arad erődjében talált templomromra referál, ám többmás szakember megkérdőjelezi ennek szabatosságát. Jósiás további vallásreformjai megtörténtével is kétségei vannak a Finkelstein/Silberman párosnak, példaként emlitve a későbbi időkből származó Ashera (Anath) kultikus női figurák széleskörü elterjedését, mely kultusza töretlen folyamatosságát jelenti. És mégis, minden kétség ellenére a zsidó régészpáros előnyben részesítve az ótestamentumi narratíváit, az elbeszélések exegézisét (szövegmagyarázatát) felhasználva értelmezik, ültetik bele a biblia meséit a valós világtörténelembe, miáltal saját szakmájuk valódiságát szorítják hátrányba. Így győz a vallás által pumpált fanatizmus a józan tudomány felett.

Na'am írja tanulmányában: „Hosszú évek óta szeretne a régészet bizonyságot találni Jósiás vallásreformjára, hiszen a Királyok Könyvévében leírt templomrombolások, oltárok darabokra törése, kultikus imázsok szétverése nyomot kellett hagyjon, amit a régészetnek könnyedén meg kellett volna találnia. Eddig az ilyen irányú erőlködések semmi eredményt nem hoztak. Sem a 8. sem a 7. századi rétegekben nem sikerült olyan bizonyítékokat találni,mi alátámasztaná Jósiás király történelmi cselekedeteit.” (The Debated Historicity of Hezekia's Reform)Az első pontosan dátumozható biblián-kívüli utalás Királyok Könyvévében leírtakra Demetrius Kronográfus, (i. e. 221-204) Júdea Királyai c. művéből maradt ránk – irja Philip Davies: „Elképzelhető, hogy a Királyok Könyvei valamikor 562-221 között íródhattak, de Jósiás király által végrehajtott reformok emléke tükröződne bennük az pusztán spekuláció.” (In search of Ancient Israel)

A biblia szerint Jósiás a megidói csatában esett el, de mi köze lehetett a héberek királyának Megidó erődjéhez, mikor az ásatások semmi izraelita anyagot nem találtak a II. stratum (réteg) feltárása folyamán? Arról nem is szólva, hogy az egyiptomi papok ilyen csatát vagy zsidó király elestét sehol nem jegyezték. Így értelmetlenül hangzik a bibliai közlés: „Az ő idejében jött fel fáraó Nékó az egyiptomi király Asszíria királya ellen … És Jósiás király elébe ment, de az megölte őt Megidóban, amint meglátta őt.” (II. Kir. 23:29)

Ha a legtöbb ún. régészeti bizonyságot ennyire könnyen kétségbe lehet vonni, akkor mennyire lehet történelmi szempontból komolyan venni a Torát vagy a Királyok könyvét vagy az utána következő Krónika könyveket?

Királyok Könyve

Mezopotámiai történetírás elevenedik meg a Királyok Könyvében miképp arra Van Seters (In Searc of History) kutatásaiban rámutatott. Az eddig is köztudott volt, hogy az Ószövetség leírásai számtalan forrásból eredtek, megtalálhatók benne az ókorban alkalmazott irodalmi műfajok átszerkesztett másolatok sokasága, ezeket részletezve Van Setes szisztematikusan összehasonlította az ószövetségi hagyományokat más ókori kultúra írásemlékeivel és több görög történetírás anyagából származó azonosságra mutatott rá. Ilyen pl. a héber bibliában használt eponimiák (névadás), etiológiák (okok kutatása), találékony történetei, genealógia köré épített történelmi bemutatások logiák (mondás, példabeszéd) beépítését, használatát Mózes könyveiben, mely könyvek szerkezete Hérodotosz történelmi felvázolásának lemásolása. Nemzetségtáblázatok felsorolásának számos görög előzménye volt pl. Hésziodosz öt kötetből álló szerzeménye, Asszonykatalógus (Günaikon Katálogos) vagy a Theogonia c. művében feltüntetett nemzetségtáblázatok. Minden korrekt, valóságot tartalmazó meglátásai ellenére Mózes Könyvei datálásában pontatlan.

Krónikák könyve

Rögtön a Királyok Könyve után a Krónikák Könyve következik az Ótestamentumban, azt a látszatot keltve, mintha az időben szorosan követné az előző részt, holott erről szó sincs. A Krónikák Könyve semmiképp nem íródhatott a IV. századnál korábban, mert említve van benne az i. e. 515 után vert arany és ezüst pénze a perzsa király Dáriusnak (549-486), amit a templom építésére kaptak a fogságból hazatérők. (I. Krón. 29-7) A Krónikák Könyve megalkotása idejéig nem beszélhetünk 'yehudim' – zsidó népről, csak nyugat-szemita népségekről, mint filiszteus, kánaáni, szamárian, moábiták, ámonniták stb. és habiruk. A zsidó nép a Krónikák Könyve vallásideológiájából (újjáformázódott templomkultusz, átalakított rituálék, vallási törvények, tiltások átfogalmazása) született meg. Ezért nem említhette, nem irt egy sort se Hérodotosz a zsidó népről, mert egyszerűen az ő idejében még nem volt meg a zsidó nép fogalma, formációja. Antiszemitizmussal magyarázni a nagy görög tudós hallgatását tudománytalan pimaszság.

„A minimalistáknak elkeresztelt tudósok véleménye szerint az Ótestamentum keletkezése, az egész Közel-Keletről összegyűjtött, jóval korábban létrejött mitológia, rege, folklór szájhagyomány és bizonytalan történelmi feljegyzések alapján valamikor i. e. V. és II. sz. között mehetett végbe.” (Israel Finkestein)

Tehát, ha az Ószövetség teljesen megbízhatatlan történelmi szempontból, akkor nincs egyetlen hitelt érdemlő nyugat-szemita, habiru-héber írott anyag sem? De van, az Elefánt-szigeti papiruszok gyűjteménye!

Szerző: katolnai  2017.05.26. 11:23 Szólj hozzá!

 

Izrael kezdeti kialakulása

A korai és középbronzkor (i. e. 2400-1900) nyugat-szemita nomád népségek kezdetleges valláselképzelései, vallásgyakorlata, földönkívüli, mennyei lények-istenek imádata teljesen megegyezhetett a náluknál korábban kialakult mezopotámi, egyiptomi vagy az európai őstörzsek hit-hiedelemvilágával. Magaslatokon, kiemelkedő halmokon termékenységet megelevenítő kőoszlopokat, megalitokat, kőoltárokat emeltek, ahol áldozatokat és primitív rituális szertartásokat mutattak be, mindaddig, míg a jóval fejlettebb sumer és kelet-szemita vallások hatása alá nem kerültek. A kezdetleges valláskultúra emlékei megmaradtak a habiruk emlékezetében és annak jellemzőit beleszőtték vallástörténeti irodalmukba.

fallosz.jpg

Az Ószövetség első képviselői közül nem egy emelt kőoltárt, ami legtöbbször fallosz szimbólumnak felelhetett meg; „... És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak (…) Onnan azután hegyég felé méne Béthel vala nyugatra Hái pedig keletre és ott oltárt építe az Úrnak” (I. Móz. 12: 7-8), „Elébb mozdítá ezért sátorát Ábrahám és elméne és lakozék elébb Mamré tölgyesében, mely Hebronban van, és oltárt épite ott az Úrnak.” (I. Móz. 13:18), „Mózes pedig feírá az Úrnak minden beszédét és felkele reggel és oltárt építe a hegy alatt, tizenkét oszlopot …” (II. Móz. 24:4), „Azt a tizenkét követ is, melyeket a Jordánból hoztak vala Gilgában állattá fel Józsué.” (Józs. 4:20), És mikor Gibeonba ment a király, hogy ott áldozzék, mert ott volt a nagy magaslat és Salamon azon az oltáron áldozott égőáldozatul ezer barmot:” (I. Kir. 3:4) A természet-termékenység kultusza tovább fejlődött a környező népek, birodalmak hatására, és a fallosz oszlopok mellett más (pl. anyasági) istenek tisztelete egyre nagyobb befolyásra tett szert. Amíg a habiruk megmaradtak vándor-rabló nomádoknak i. e. 800-700. évekig, addig Palesztina egymástól marginálisan eltérő népeinek valláselképzelése zökkenőmentesen olvadhatott be az egyetemesnek mondható, határokat, kontinenseket átívelő valláselképzelésekbe. A helyzet a habiruk letelepedésével, polgárosodásával kezdett gyökeresen megváltozni, mikor a teljes monopóliumra törő, féltékeny gyilkos-mérges-bosszúálló isten konceptusát a habiru vallásvezetők egyre tudatosabban, erőszakosabban kezdték el saját és más népekre rákényszeríteni. De Jahu nem jöhetett csupaszon hódítani, ezért az igazát alátámasztó történetek egész sorát volt muszáj köré formálni: mindegy, hogy plagizált vagy saját kitalálás mindegy, hogy nevetséges, ellentmondásos, csak Jahu legyen középpontjában, mert akkor szentségével minden bugyuta dolgot kilehet magyarázni. Teremtéstörténete, törvénygyűjtemény előírások, mitikus lények sora erőtlenül hiteltelen maradt volna, ha nincs hozzá egy dicső nép, Jahu kiválasztott népe egy páratlanul gazdag hátszéllel megtöltött történelemmel. Márpedig a habiruknak eredetileg semmilyen kultúrfokon mérhető történelme nem volt; etnikailag homogén, behatárolhatatlan földrajzi térben, gazdag városállamok perifériáján tengődő népség volt, akik jobbára kecske-birka tartásból, rablásból, karavánok kifosztásából tartották fenn magukat. Jahu és csak Jahu volt az istenük, mert az összes többi városállamokban szerveződött kultúrák isteneit ugyanolyan féltékeny dühvel gyűlölték, mint azok lakosságát. Irigykedtek gazdagságukra, jólétükre, hogy azok házakban és nem sátrakban élnek, idegesítette magasabb tudásszintjük, fejlettebb társadalmi életük. Ezért is találni az Ószövetségben annyi keserű méreggel telített utalást kiirtásukra, bestiális legyilkolásukra, szadisztikus megbüntetésükre. A rabló habiru múlt egy idő után egyre büdösebb lett a letelepedett, írni-olvasni már megtanult habiruknak és ennek az elégedetlenségnek folytatásképpen elkezdődött egy teljesen kitalált habiru-héber történelem kialakítása. Ez a dicsőséges, szégyenmentes múlt-kialakítás folyamata évszázadokon keresztül tartott, első mérföldköve a perzsa hatóságok által felállított jeruzsálemi habiru templomának kultuszában kezdett formálódni, mely tovább csiszolódott a Ptolemaiosz-i Alexandriában, hogy aztán a Makkabeusok alatt nyerje el végső formáját. A legtöbb ősi kultúra származástudatában istenek, kozmikus hősök keveredtek földi halandókkal és nászukból születtek meg az adott népek ősei. A habiruknál Jahu féltékeny egyedülisége kizárta az ilyesmit, így beérték a kevésbé heroikus ősatyákkal, az első ilyen tákolmányt Ábrahámnak hívták.

A probléma Ábrahámmal már ott elkezdődik, hogyan lehetett egy ős-szemita pátriárka egy olyan tiszta szemita-mentes sumer városból való, mint Ur városa? A kelet-szemita térhódításnak köszönhetően, mikor a középbronzkor folyamán több ősi sumer város Lagash, Nippur, Kish stb. elszemitásodott, Ur és Eridu még ekkor évszázadokig megmaradt sumernak, ezért onnét származtatni a nyugat-szemita habiruk ősatyját, Ábrahámot olyan, mintha egy ezer évvel ezelőtt élt néger törzsfőre mondanánk, hogy Svédországban született és onnét vándorolt át Afrikába. G. Garbini, (History and Ideology in Ancient Israel), Van Setershel egyezően kiemeli Mózes öt könyvének szerkesztésénél dominánsként fellépő görög historiográfia döntő befolyását, mely kimutatható a genealógiákban, eponimákban (névadás) és a 'Logoi'-ban (egyesszám, 'logosz'). Mindkét kutató szerint egy lényegesen műveltebb, kulturálisan előrébb haladott rokon nép adhatta át a habiruknak az írástudományt, más népek mítosz és mitológiai ismeretét, melynek elemeit beépítették a saját írásban foglalt hagyományaikba. Gabrini, Van Setershez hasonlóan szükségét látta egy közbenső (intermediális), közvetítő kultúra létezésének feltételezését kihangsúlyozni, különösen a görög és a zsidó kultúra közötti hasonlóságok figyelembevételénél, és ezt a filiszteusokban látta, míg Van Seters az összeköttetést a föníciai közvetítésben vélte felfedezni. Gabrini szerint az Ábrahám történetben szereplő 'Ur' és 'Harrán' nevekkel kapcsolatos elbeszélés megírása (a két név használata) nem történhetett előbb az i. e. VI. századánál, és a névátadás korszakát a nagy vallásreformer, Nabonidus (Nabú-naid, i. e. 555 – 539) babiloni király idejére helyezi. Nabonidus Sipparban újjáépítette Samas napisten és Anunitu háború-istennő templomát. restauráltatta a harráni és uri Szín templomokat, Szín holdisten kultuszát helyezte mindkét város középpontjába. Marduk papi-rendjét leszámítva minden más papságot (írásbeliséget) támogatott. Vallásreformjait elégedetlenség, lázadás követhette, minek részeként menekültek érkezhettek Palesztinába és közülük valók befolyása által formázódhatott meg Ábrahám alakja. Véleményük szerint Ábrahám történetének kezdeti első szakaszainak megírása, a két ősi sumer szó használata miatt megelőzte az egyiptomi zsidó írástudók alkotó idejét, így a részleges vagy egész Ábrahám rege már írott formában kerülhetett Jeruzsálemből Alexandriába. Az átadó nép beazonosításában mindkét kutatónak igaza van, pl. a héber ábc. szinte teljesen megegyezik a föníciai ábc.-vel.

A mai értelemben megélt tudásszintünknek, felfogó-képességünknek az egész biblia zavarodott értelmetlenségnek tűnik – így az Ábrahám regék is –, melyekben egymást követve sorakoznak csacskaságok, igaz csak azok számára, akik nincsenek elkötelezve a biblikus értelmezésnek. A héberek ősistene Ábrahámnak adja Kánaán tejben-vajban úszó földjét, de Ábrahám mégsem marad ott, hanem tovább áll Egyiptomba („És tovább költözék Ábrahám: folyton délre húzódván”.) Ha egyszer Jahu nekiadta a világ legtutibb földjét, akkor miért nem telepedett ott le? Hogyan bánhatott ilyen hűtlenül Jahu ajándékával Ábrahám? Aki kissé figyelmesen olvassa a Torát az néha nem tudja, hogy nevessen vagy sírjon a sok groteszk történetet olvasván. „Ábrahám pedig 75 éves vala mikor kiméne Háránból.” I. Móz. 12-4) Felesége Sára tíz évvel fiatalabb, azaz 65 éves. Utána jó pár évig bolyonganak Kánaán földjén, majd eljutnak Egyiptomba. Sára ekkor már közel jár a hetvenhez és ezt az öregasszonyt kell féltenie Ábrahámnak a fáraótól, és ezt az öregasszonyt kívánja meg a nevén nem nevezett fáraó, aki alig várja mikor viheti az ágyába (háremébe). 15. évvel később, Ábrahám ismét aggódik, hogy egy másik uralkodó Gérárnak királya, Abimélek megkívánja a 85 év körül járó vén feleségét „És mondta Ábrahám Sáráról az ő feleségéről: „Én húgom ő”. elküldte ezért Abimélek Gérár királya és elviteté Sárát. (I. Móz.20-2)

sara.jpg

A szépséges 65 éves Sára, aki elkábitotta bájával a fáraót majd később egy királyt is levett lábáról. Mindkét történetnek egyetlen mondanivalója van: gyalázni más népeket, kiknek olyan beteges uralkodójuk van, akik rozzant vén banyát kívánnak meg, és perverz módon 70-80 éves nyanyák után epekednek. Abiméleket különösen utálhatták a héberek, mert olyan pipogyának állítják be, akit egy ős-habiru hős, Izsák másodszor is rászed egy héber asszonnyal, mikor az feleségére Rebekára mondja azt, hogy: „húgom ő”. Ábrahám vén feleségével való 'botrány' után, Ábrahám és Sára elkopnak Egyiptomból vissza Kánaán földjére Béthelig, miután „Ábrahám lakozik vala a Kánaán földjén, Lot pedig lakozik a Jordán melléki városokban és sátoroz vala Szodomáig.” (I. Móz. 13:12). A beteges elképzelés tovább fokozódik Sára esetében, aki 90. éves korában szülte Izsákot, férje, Ábrahám komoly bika lehetett, hogy még 100 évesen is képes volt szexelni. Hogy az ilyesmi orvosilag abszurd, emberileg erkölcstelen csak az egyik oldala a sékelnek, de mondjuk lehetséges valahogy … Az ilyen esetben vajon milyen nyomorult korcs születne, ha egyáltalán élve születne. Egészséges elme ilyen romlott szcenáriumot képtelen kitalálni: a 90. éves szüléslehetőség ötlete kizárólag lelkileg, szellemileg lezüllött alaktól származhat.

Az ősi szemita kultúrákban virágzó emberáldozás gyakori előfordulását tükrözi vissza az a gusztustalan történet, mikor Ábrahám fiát Izsákot akarja feláldozni Jahu kielégítésére. (*) Természetesen a legtöbb magasan képzett, gazdag fantáziával megáldott tudós csak ritkán közelíti meg kritikus hangnemben az Ószövetség regéit, de akkor is választékos nyelvezettel, apró sejtjeire szétbontva analizálják, magyarázzák el, hogy hogyan lett a torokmetsző habiruból istenfélő, tisztességes héber. Az egyik ilyen óvatos revizionista, Julius Wellhausen, (Prolegomena to the History of Ancient Israel) c. könyvében ismerteti az általa felvázolt elképzelést, mely a 'Docomental Hypotesis' elnevezést kapta. Szerinte …

A Pentateuch megalkotásához négy egymástól jól megkülönböztethető forrást különít el a szerző, a legidősebb, 'J'. (Jehova), mikor a Jehova kultusz központja még nem Jeruzsálem volt és ezt az időszakot a Salamon Templom előtti történelmi korban határozza meg, i. e. 850-800. körül. A következő 'E'. (Elohim), melynek valláshagyománya sok mindenben azonos a J. korszakéval, ám karaktere sajátja az 'El' név használata a Jehova helyett. Mivel ez az időszak későbbi, így az i. e. 850-750 éveket jelöli meg. A J. és a E. korszakot Wellhausen a „korai héber irodalom aranykorának' nevezi. A harmadik, 'D' (Deuteronomi), forrásgyűjtemény megalkotásának időszakát már pontosabban i. e. 621-re helyezi, Jósiás király idejére, mikor is a II. Királyok Könyve, 22-23 fejezetei szerint megtalálják a törvénykönyvet, 'az Úr házában'. A szerző szerint a bibliai elbeszélés mögött a Jehova kultusz további jeruzsálemi centralizálást láthatjuk, amit Jósiás király hajtott végre. Az utolsó időszak, 'P' (pap-korszak), a Babilóniai Exile utáni időszak, i. e. 458. és Ezráshoz kötődik.

Welhausen elmélete szerint a négy korszak a zsidó vallás evolúcióját képviseli; a központ nélküli sok istenvallás (politeista) primitív elképzeléseinek kibontakozását egy erősen centralizált egyistenhitbe (monoteista). Elméletét kizárólag ószövetségi szöveghagyományra alapozta, más szóval az Ótestamentum szövegével támasztotta alá az Ótestamentum történetei ősiségét. Argumentumában végighúzódik a minimalistákkal szembeni dicső héber történelem kezdetének öregbítése, visszatolása olyan századokba, mikor a habiru tudás és kultúrszint még alkotásképtelen állapotban volt.

Ábrahámot követő Izsák ősatya után jön még a híres Jákob, aki birkózik Jahuval, majd az Izrael nevet ragasztja rá a habiruk istene, mely mesefordulattal a habiruknak sikerült kisajátítani egy náluknál jóval idősebb kultúra kultuszelemét. Jákob fia, József a gyűlölt Egyiptomba keveredik, és ott simulékonyságának, szemfényvesztő varázslásainak köszönhetően szép karriert futott be. Egyiptomot annyira utálták a habiruk, hogy későbbi írást-olvasást elsajátító leszármazottak, Józsefet testvéreivel és az egész pereputtyát Egyiptomba helyezték, mikor a mese szerint József-féle népség is valahogyan odakeveredik, de még Jákob papa is ott köt ki az útálatos egyiptomi földön. A hívatlanul érkezett népes habiru klánok meg is telepednek mind nagy boldogan, a gyűlölt egyiptomiak között, mert – magyarázatuk szerint – Kánaánban éhínség miatt nem tudtak tovább élni. Itt ismét egy ellentmondás ágaskodik, mert Kánaán földje a tejjel-mézzel folyó kiválasztott 'szent' föld, amit maga Jahu adott az ő szeretett, kiválasztott népének. Most akkor ezek szerint Jahu egy ócska földet adott a habiruknak, ahol hosszan tartó éhínség tombol? Milyen kánaán az olyan, ahol a kiváltságos habiruk éhezhetnek? Ha már valami jó termőföldet akart volna adni Jahu a népének, akkor miért nem adta nekik eredetileg a Nílus deltáját, ahova József testvérei, mint gazdasági menekültek betolakodtak: „Az én atyám és atyámfiai juhaikkal, barmaikkal és mind valamijök volt idejöttek Kánaán földjéről és most Gósem földjén vannak.”, jelenti ki kategorikus büszkeséggel az egyik héber törzsfő, és arról szó sincs, hogy végeredményben minden hívás nélkül egyszerűen odapofátlankodtak? Ebben a történetben ismét halmozódva vannak az ostobaságok, az egész leirás nem más, mint a történelmi, társadalmi realitások megcsúfolása. Egyiptom évszázadokon, évezredeken keresztül zárva volt minden idegen előtt, kereskedők is csak átmenetileg tartózkodhattak földjén – ha egyáltalán beengedték őket –, letelepedési engedélyt az idegenek közül meg szinte soha senki nem kapott. Minek kellett volna az egyiptomiaknak több ezer, tanulatlan, semmihez nem értő birkapásztor, hiszen József testvérei maguk válaszolják a fáraó kérdésére: „Juhpásztorok a te szolgáid, mi is, mint a mi atyáink.” a Nílus két partján és a Deltában is öntözéses gabonanövény termesztés folyt, valamint kevés gyümölcs, datolya, nádtermesztés. Egyiptomnak nem voltak füves legelői, növénnyel borított fennsíkjai ahol több ezer-tízezer habiru birkapásztor megtudott volna élni. Mi a fenét kezdhetett volna az egyiptomi társadalom az eltérő vallású, alacsony kultúrszinten álló nomád szemitákkal, akik mindig ellenségesen viselkedtek velük szemben? Nagyon furcsa, hogy a Tora-összeállító alexandriai zsidók ennyire nem ismerték Egyiptom történetét, szokásait, hagyományait, sőt még azt is elfelejtették, vagy direkt ignoráltak, hogy az ő szüleiket sem az egyiptomiaknak hívták be Alexandriába és nem az egyiptomiak telepítették le Alexandriában hanem a görögök. Ha az egyiptomiaknak múlott volna, akkor bizony nem sok héber serénykedett volna az alexandriai könyvtárban. Donald Redford egyiptológus megállapítja, hogy a József saga történetiségének legtöbb eleme nem lehet régebbi másolás az i. e.. V. századnál, míg más részletek, másodlagos átvétel után a Ptolemaiosz periódusból (kb. i. e. 380-tól) származhattak. Ma már a legtöbb ősi Egyiptommal foglalkozó tudós elfogadja, hogy az egész József leírás nem lehet a Kabudzsija (i. e. 560-540) körüli időszaknál régebbre visszavezetni. Lehetetlenség József személyével kapcsolatos történelmi személyt találni, időbe behelyezni, neve nem szerepel egyetlen egyiptomi írásban sem. József és Dávid történetéhez Lemche (Prelude to Israel Past) szerint a héber írástudók Idrimi legendája toposzait használták ez szolgáltatott mintát mindkét zsidó hős elbeszéléséhez sőt az ősi akkád sztori több ponton mintát adhatott Jákob történetéhez is.

Nektanabeosz (Nactebeo) Álma, és a 'Nagy Sándor Románca' c. ókori művekben fennmaradt fejezeteiben olvashatunk II. Nectanebo fáraóról (360-342) legendákat, miszerint Nagy Sándor törvénytelen apja volt Nactebeónak, valamint varázsereje, varázslása (lecanomancy) erejéről, mely mintául szolgált József varázstudományához, pl. a vízmágiához: „Avagy nem abból iszik-é az én uram és abból szokott jövendölni!” (I. Móz. 44-5).

Mózes első (teremtés), és második (kivonulás) könyvei komolytalan történelmi jellegét mi sem szemlélteti jobban, mint az, hogy összesen 155-ször írták le a 'fáraó' szót, de egy fáraó nevét nem adják meg. Hát egyetlen őshabiru sem akadt, aki képes lett volna egy történelmi nevet kinyögni? De bezzeg ennek a tudatlanságnak a másik oldalán a zsidó biblia nagyon jól tudja – hiszen az ilyesmi roppant érdekli az olvasót – hogy Juda királyának, Asának a nagyanyját Maakának hívták. (I. Kir. 15-10) Hát igen ez fontos, a nagyanya neve, de már nevén nevezni egyetlen egyiptomi uralkodót az nem! Ez a felületes magabiztosság lehetőségek széles skáláját nyitotta meg a későbbi bibliakutatók előtt, hogy olyan merész spekulációkkal helyettesítsék be a nem létező neveteket, amilyet nem szégyellnek. A sok nagytudású bibliai tudós szerint az Egyiptomból való kivonulás 1447-ben ment végbe, miként azt a briliáns elméjű Eugene Merill, egy másik mesealak (Salamon) dátumozásától a hermeneutika (értelmezéstan) segítségével felbecsülte és Salamon 966 dátumából visszafelé számolva megkapta az 1446. évének számát. Mózes dátumozás hasonló eseténél, a zsidóságából kivedlett, judeo-keresztényi főtudós, Alfred Edersheim időben visszafelé ható látnoki bölcsességgel II. Tuthmoszeszt i. e. (I492-1479) nevezi meg Mózes elveszejtett ellenfeleként. Manfred Grög és Rolf Krauss fantasztikus hipotézise szerint Mózes nem volt más, mint Amenmosze (i. e. 1200 körül) egyiptomi fáraó, hiszen a nevében ott a 'mosze', ami ugye Krauss szerint más nem lehet, mint Mózes. Az európai – és a magyar is – tudományos akadémiák az ilyen nyomorult félnótásokat mondja tiszteletreméltó tudósoknak és aki rámutat ostobaságukra az a tudománytalan, felkészületlen, 'délibábos'.

Mózes kivonulásáról talán érdemes megjegyezni Nactebeo további csodatételeit; mágiával befolyásolta az ellenséges hajókat, seregek mozgását, előre meglátta az ütközet kimenetelét, mely leírások mind tovább segítették a Mózesnek tulajdonított varázscsodák mítoszai kialakulását, fantasztikus ötleteket adva a Pentateuchus könyveit összeállító zsidó szerkesztőknek. Nactebeo fáraó, III. Artakhsaszjá (Artaxerses) Ókhosz perzsa király felett, 350-ben aratott győzelmében szerepet játszott a Nílus folyó hirtelen kiáradása, amit az egyiptomi történetíró papok a fáraó mágikus erejének tulajdonítottak. A „víz-mágia” ismételt demonstrációját látták a hét évvel későbbi, 343-ben lezajlott Sirbonis-tónál esett győzelemben, ahol a perzsa sereg nagy része belefulladt a tó vizében. A csatáról Diodórosz Szikulosz görög történetíró számolt be, (Könyvtár-Bibliothéké, 16, 46:5). a perzsák – Frontinus tudósítása szerint (Stratagems, 2, 5:6) – lelkes magabiztossággal üldözték az előlük menekülő egyiptomiakat, de ingoványba lettek csalva, és a tó vizébe vesztek. Mózest üldöző egyiptomi hadsereg hasonlóan kergette a zsidókat mindaddig, míg a víz el nem nyelte őket és a két elbeszélés közti pontos egyezés kétségtelenné teszi, hogy az egyik eset a másikról lett lemásolva. Nem véletlen, hogy Ottó Eissfeldt (Baal Zaphon) már több mint 80 évvel ezelőtt rámutatott az exodusban elpusztult egyiptomi hadsereg és a perzsa tragédia egyezésére, kimondva, hogy az exodus a Sirbonis tónál játszódott le. József és testvérei hódító bevándorlását, elszaporodását követi a csodálatos Mózes színre lépése …Mózes kivonulását, az egyiptomi fáraó és serege pusztulását nem érdemes boncolgatni, inkább említsük meg néhány mondatban Józsuét, aki Mózes halála után vette át a vezetést.

Józsué azért valamennyivel hátrébb volt vagányságban és hírhedtségben, mint Mózes, ő csupán a Vörös tengernél jóval keskenyebb és sekélyebb Jordán folyót választotta ketté, hogy száraz lábbal kelhessenek át rajta a menekülés közben hódító habiruk. De a páratlan sikerű hódítás előtt Józsué 40. éven keresztül bolyongtatta le-fel Sinai-félszigeten népét egy akkora területen, mint a mai Bulgária. Mit csináltak 40. éven keresztül egy hatalmas sivatagban, mivel etették állataikat, és a sok tízezer habiru mit evett a mannán kívül? Honnét vették a vizet? Miből szőtték lepleiket, sátruk ponyváját, ha nem volt kender és len termesztés? Mi értelme volt ilyen butaságot kitalálni? Józsué kegyetlen hódításai, népek, városok szadista gyilkolása, megint csak nem valóságszerű, inkább a későbbi perzsák támogatásával fellépő habiruk beteges óhaja, kívánsága fogalmazódik meg. A más vallású rokonnépek gyűlölete kiirtásának vágya, nem más mint a habiru szellemiségből született kisebbségi érzés, az fakadó irigy féltékenység. Gondoljunk bele: egy maréknyi, kétséges múlttal rendelkező hatalomra, gazdagságra törő népcsoport két világbirodalom árnyékában, vallási vezetőik segítségével mindenáron bizonyítani óhajtotta felsőbbrendű elsőbbségét. Jahu nekik ígérte az összes többi nép feletti hatalmat, helyette a két szomszédos birodalomban álltak a paloták, gazdag városok, égretörő piramisok, zikkuratok, míg a habiruk, akiknek minden meglett ígérve piszkos sátraikból pislogtak kifele, féltékeny dühvel szemlélve a náluk gazdagabb, fejlettebb társadalmakat. Ezért volt szükség egy magyarázatra, miszerint Jahu ismételten megbüntette népét hűtlenségéért, de a másik oldalon azért ott voltak a fantasztikus hősök, gazdag királyságok, csak mindig minden elveszett, eltűnt mert a habiruk nem imádták megfelelően Jahut. Így volt szükség egy bölcs, isteni erővel és isteni konnexióval bíró Mózesre majd egy győzedelmes hadvezér-szerű Józsuéra, utána pedig egy gazdag, fényes Dávid-Salamoni királyságra, mely ábrándkép megteremtéséhez nagyban hozzásegített a több száz évre történő visszavetítés ellenőrizhetetlen homálya, ill. a köznép emlékezetének hiánya. Ezek a múlt teremtő tevékenységek a perzsa időszakban, perzsa patronátus segítségével kezdődtek el, az újjászervezett jeruzsálemi vallásközpontban. Pátriárkák kezdetleges alakjai, hódító, gyilkoló, más népeket, városokat elpusztító habiru vezérek meséi első piszkozatai ebben az időben készültek el, hasonlóan a történelemnek feltüntetett mondák, regék sokaságával, de a törvények, jogszabályok első vázlatai is ekkor lettek először összegyűjtve. A szentnek vélt feljegyzések történelmét, törvényeit egy Jahu nevű sivatagi isten tengelye köré forgatták, tekerték, kinek hatalmával, mérges féltékenységével mindent meglehetett magyarázni, mindent ide-oda lehetett tologatni-húzogatni. Az alexandriai zsidó írástudók még messzebb tolták a mesék hamis történelmét is így hangolták át a történelem valós folyását, miközben Mózest meg honfoglaló Józsuét teremtettek a semmiből, holott a régészet semmilyen pusztításokkal járó hódítást nem tud bizonyítani. Palesztinát mindig is szemita népségek lakták, egyiptomi, babiloni hatás hagyatékait, valamint ún. hükszosz erődök romjait megtalálta a régészet, de egy valahonnét betörő, romboló-pusztító szemita hódításnak semmi nyoma nincs.

Szimonidesz Lajos (A Világ Vallásai) valami fantasztikusan gyönyörű, gazdag, emberi tisztaságot tükröző alkotásnak látja az Ószövetséget, melyben: „A nagy halom hagyomány és írás pompás rendben sorakozik.” Pompás rend helyett anakronisztikus hibák sorát látjuk, szándékos prolepszis–erőltetésekkel szembesül az olvasó, a történelmi hamisításokról nem is szólva.

„Anyagának nagy része eredeti.” … Füllenti Lajos, mert pont az ellenkezője igaz: szinte minden gondolata, története, elképzelése másoktól eltanult, átmásolt részlet, de minden átvett történet, eszme ki lett forgatva, haraggal, gyűlölettel lett megtöltve, amit számtalan példában láthatunk, olvashatunk; a "kiirt" szó az Ószövetségben 58 alkalommal, a "pusztít" szó 203 alkalommal, a "megöl" szó az 336 alkalommal, a "kiűz" szó 71-szer fordul elő, és érdekes, hogy ez mind elkerülte a nagytudású Lajos figyelmét.

„Elsőrendű történeti elbeszélések váltakoznak benne.” … Ömleng Lajos az Ószövetség elbeszélésein, és mire másra gondolt volna, mint; „Makkedát is bevevé Józsué ugyanazon a napon, és fegyver élére hányá azt és annak királyát, és megölé őket és egy lelket sem engedett menekülni azokból … „És kezébe adá az Úr azt is Izráelnek, és annak királyát; és fegyver élére hányá azt, és egy lelket sem engede menekülni” … „És kezébe adá az Úr Izráelnek Lákist és bevevé azt másodnapon, és fegyver élére hányá azt, és minden lelket, a mely benne vala, egészen úgy, amint cselekedett vala Libnával” … „ Megveré azért Józsué az egész földet; a hegységet és a déli vidéket, a síkságot és a lejtőket és mindazoknak királyait, menekülni valót sem hagyott; és megöle minden élőt” … és ez így megy oldalakon keresztül és Lajos szerint: „Ez lett a veres fonál, melyre szép sorjában fellehetett fűzni a nemzeti hagyományokat, éppúgy mint a vallásos emlékeket …” Ez a sűrűn ismétlődő „kardélre hányá, megölé, elpusztitá, felégeté, lerombolá” szadista történetiség a legnagyszerűbb vallásos remekmű Szimonidesz Laja szerint, mint írja: „Nincs forrás, mely vele a versenyt felvehetné.” Hát bravó! Ha ennél nincs különb vallástörténeti alkotás, akkor tényleg eláshatjuk magunkat.

(*) A megkülönböztetett tudású Huber Lipót így ír:

„... a zsidó nép hajdan nemcsak rendkívül nagy hajlandóságot mutatott az emberáldozatok iránt, hanem a Szentírás könyvének tanúsága szerint, tényleg gyakorolta is e kegyetlen pogány kultuszt, habár Mózes halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a zsidóknak, hogy Molokh-nak (a perzselő és pusztító napisten) elsőszülöttjeiket feláldozzák. Istentől ismételten elszakadván s az őket körülvevő pogány népek bálványozásának csaknem minden förtelmeibe merülvén, gyakran vetemedtek a zsidók arra, hogy Molokhnak emberáldozatokat mutassanak be, még pedig nemcsak az egyszerű nép, hanem királyok is, mint például Akáz, Manasszesz, sót ez utóbbiak még saját fiaikat is feláldozták Moloklmak. S a Szentírás tanúsága szerint nemcsak a romlottabb Izrael, hanem Júda országában is szokásban voltak gyermek-áldozatok s magában Jeruzsálemben, a Ben-Hinnom völgyben állott Molokh bálványképe, mely helyet a későbbi jámbor zsidók Tófeth-nek (=gyalázat helye) neveztek. E kegyetlen ember-áldozatok ellen a próféták természetesen ismételten is fölemelték tiltó s kárhoztató szavukat, s megdorgálva népüket e szörnyűséges eltévelyedésért, Isten büntetésével fenyegetve, iparkodtak azt elriasztani”. (A vérvád történetének vázlata, XXXVI. rész)

Akiknek kétségei vannak a zsidók között gyakorolt emberáldozásokat illetően, azoknak ide idéznék néhány passzust, melyek szintén kiváltották Simli Laja rajongó csodálatát;

„A te magzatodból ne adj, hogy oda áldozzák a Moloknak …” (III. Móz. 18-21)

„... és kiirtom az ő népe közül, mivelhogy adott az ő magzatjából Moloknak …” (III. Móz. 20-3)

„... mert mindazt az utálatosságot, amit gyűlöl az Úr, megcselekedték az ő isteneikkel; mert még fiaikat és leányaikat is megégetik vala tűzzel az ő isteneiknek.” (V. Móz. 12-31)

„És megöle minden elsőszülöttet földjükön, minden erejöknek zsengéjét.” (II. Zsolt. 105-36)

„Lőn pedig éjfélkor, hogy megöle az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomnak földjén …” (II. Móz. 12-29)

„Hogy megölted fiamat is, és oda adád őket midőn tűzben nékik áldozád?” (Ez. 16-21)

„Mert házasságot törtek és vér van kezeiken, és bálványaikkal törtek házasságot, és fiaikat is, kiket szültek vala nékem, tűzben nékik áldozzák azok eledeléül.” (Ez. 23-37)

„És felépítették a Tófet magaslatait, amely a Ben-Hinnom völgyében van, hogy megégessék fiaikat, leányaikat tűzben … (Jer.7-31)

„És magaslatokat építenek a Baálnak, hogy megégessék fiaikat a tűzben, égőáldozatul a Baálnak …” (Jer. 19-5)

„Megfertőztette a Tófetet, a Hinnom fiainak völgyében, hogy senki az fiát vagy leányát át ne vihesse a tűzön Moloknak.” (II. Kir. 23-10)

„S megfertéztetém őket ajándékaikkal, mikor tűzön vittek át minden elsőszülöttet, hogy elpusztítsam őket, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr.” (Ez. 20-26)

„Adj nékünk hét embert az ő maradékai közül, a kiket felakasszunk az Úr előtt, Saulnak, az Úr választottjának Gibeájában.” (II. Sám. 21-6)

„És adá azokat a Gibeoniták kezébe, a kik felakaszták őket a hegyen az Úr előtt. Ezek tehát egyszerre heten pusztulának el, és az aratás első napjaiban, az árpaaratás kezdetén ölettek meg.” (II. Sám. 21-9)

 

Szerző: katolnai  2017.05.08. 08:35 Szólj hozzá!

Mózes könyveiről

mozes.jpg

Az Egyiptomi tíz parancsolat

Ahogyan a műveletlen naiv hívők elképzelik …

Mivel lehet néhány blogtársunk nem hallotta, ezért szerényen hozzátenném a 'tízparancsolathoz': A tízparancsolat nem egy pásztortörzs alkotmánya, hanem az Egyiptomi Halottas-könyv, 125. fejezetében, az ún. 'Nu-papirusz' és a 'Nebseni-papirusz' szövegeiben található tagadásvallomások átvett, lekopírozott másolatai. A Holtak Könyve-beli "Nem loptam"-ból: "Ne lopj!" lett. "Nem öltem"-ből: "Ne ölj!". "Nem hazudtam"-ból: "Ne hazudj!", és így tovább –, Tagadó Vallomása II. (Nebseni- Papriusz) Nebseni papiruszában található függeléken kívül 42. tagadás olvasható a Halottaskönyvben (több hasonló ismétlés), melyekből a zsidók tízet kiválogattak, jobban mondva kisajátítottak, mintha az Mózes által a saját ötletük lett volna.

A zsidók páratlan, egyedinek mondott vallása és története valójában más népektől átvett történelmi, vallásirodalmi hagyományokból lemásolt részletek, melyek minden látszólagos tervszerűség ellenére sokszor ügyetlenül csengenek össze, máskor minden maszkírozás ellenére suta mesévé válnak; eredeti hősei felismerhetetlenségig átfigurázva, mítoszok misztériumoktól megfosztva teszik gyerekessé az ősi zsidó történelmet. Az Ószövetség perzsa-hellén korban alkotó redaktorjai az esetlen, nevetséges állításokat az 'isteni gondviselés' (pl. kiválasztatottság), és a törzsi isten, Jahu direkt politikai beavatkozásával óhajtották magyarázatként elfogadtatni – más szóval istenüket, mennyei beavatkozást odaerőltetve –, szándékoztak hihető történelemmé alakítani ügyetlen narrációjuk vonalvezetését.

Történetüket a sumer-akkád mitológiából átvett – majdnem a felismerhetetlenségig kiforgatott – világ teremtésével kezdik, majd a világunk történelmének fejlődése tengelyében másoktól plagizált, de sajátként feltüntetett ős-zsidó nép történetét állították. A korai héber írástudók évszázadokon keresztül gyűjtötték, fordították az egymástól eltérő ókori vallásirodalmi hagyományokat mint; szertartásszabályok, mondák, rituális előírások, mitológiák, nemzetségfák, étkezési, tisztálkodási előírások erkölcsi, közösségi törvények, melyek számos hiányos gyűjteménye összefüggéstelenül létezett egészen az Alexandriai Könyvtár megnyitásáig.

Alexandria híres könyvtárát I. Ptolemaiosz Sótér (i. e. 367-282) építette az egyetemes emberi tudás dicsőségére, ahol tucatjával serénykedtek fordítók, másolók, írnokok, tanulók és diákok. A könyvtárban őrzött, másolt, sokszorosított papirusztekercsek számát több százezerre becsülik a szakemberek, melyben nem volt ritkaság a tíz-tizenöt méter hosszú tekercs. A könyvtár hatalmas anyagát folyamatosan fordították görögre, új tekercseket vásároltak: a Ptolemaiszok vezetése alatt müködő görög bölcsek érdeklődése minden népre, kultúrára kiterjedt, és a nagyszámú zsidó polgár múltja, hitvilága, erkölcsi, társadalmi értékrendszerének milyensége természetes módon szintén felkeltette a nagytudású első és második Ptolemaiosz figyelmét. Az egyiptomi uralkodó (II. Ptolemaiosz) ekkor kérte fel a szidó írástudók egy csoportját népük történelmének, szokásaik, törvényeik, valláselképzeléseik görög nyelven történő bemutatásra (publikálására). A görögül kitűnően értő zsidó írástudók, ekkor az Alexandriai Könyvtárban jutottak először hozzá olyan görögre fordított irathoz, mint Bérószosz és Manethon, akiket korábban csak hallomásból ismertek. Legfőképpen e két szerzőre támaszkodva egyidejűleg állították össze Mózes öt könyvéből kiemelten az első kettőt, melynek görög fordítását Septuagintának hívjuk. A Septuaginta eredetileg csupán az öt mózesi könyvet (Tora) tartalmazta, amit az utána következő generációk elgörögösödött zsidó írástudói folyamatosan bővítettek. Természetesen i. e. 300. előtt is léteztek, főleg a perzsa időszakban összeállított törvények, legendák, előírások, de ami még nem volt meg, mint; a teremtés-történet, özönvíz története, Bábel Tornya és az egész Mózes sztori: úgy, ahogy van, mindezek Alexandriában lettek összeállítva. Ezeket az elbeszéléseket (I.-II. Mózes) i. e. 270. körül, Alexandriában főleg Bérószosz és Manethón munkáiból plagizálták, előtte nyomuk sem volt a zsidók hagyományában. Míg a maradék három mózesi könyv szintén Alexandriában nyerte el végső formáját.

 

Egyre több vallástól független kutató szerint kétségtelen, hogy Mózes öt könyve (pentateuchus) teljes egészében, Alexandriában, i. e. 273-272-ben lett összeállítva, mikor II. Ptolemaiosz Philadelphosz parancsot adott (Aristea Levele) a városban tevékenykedő zsidó írástudóknak, hogy készítsék el a zsidó törvények összességét tartalmazó gyűjteményt görög és héber nyelven. az Alexandriai Könyvtár számára. Ez a fordítás – Pentateuchus – a legkorábbi létező kiadás Mózes könyveinek, korábbról nincs egy apró-töredékes írásos emlék sem (kivéve az Elefánt-szigeti Papiruszt), létezésüket csak feltételezik. A zsidó írástudók az Alexandriai Könyvtár görögre fordított Mezopotám, egyiptomi dokumentumai használták alapnak, mire bizonyíték a szerzők által mintának használt más korábbi művek, mint a Teremtés Könyve 1-11, mely erősen Bérószosz (Berossus), 'Babyloniaca' (kb. i. e. 278) c. művére támaszkodott, pontosabban minden egyes versében leírt történés onnét lett átvéve. A teremtés története sumer változatát Bérószosz könyvéből olvasták majd kicsit átalakítva, a saját szellemiségükhöz jobban alkalmazkodva másolták át a sajátnak füllentett teremtés történetükbe. Az Éden Kertje sem zsidó elképzelés, toposzai számos korábbi vallásirodalmi műben megfogalmazódtak, számos nép mitológiai gyűjteményében már akkor szinesen változó formákban léteztek, mikor a habiru-héberek még sehol sem voltak. Mint azt Samuel Kramer írja: „Noha ezek a mítoszok inkább egy isteni, mint egy emberi Paradicsomot írnak le, mégis sok párhuzamot mutatnak a bibliai Paradicsommal. Valóban van alapja annak az állításnak, hogy a Paradicsomnak, az isteni lények kertjének eredeti gondolata a sumerektől ered.” A sumerektől a paradicsomkert mitoszát átvették az akkádok, hettiták, Elámiak stb. és az csak a legvégén jutott el a héberekhez. Még az olyan apró, jelentéktelennek látszó – részlet, mint Éva teremtése Ádám bordájából is sumer mondavilágból lett kimásolva. Az Éden Kertjében állatokkal élt együtt az ember, füvet, növényeket fogyasztottak, ártatlanul, meztelenül (szégyentelenül) élték napjaikat, ezek és más apróságok egyeznek Mózes leiratában, de a történet szándékos elferdítésében a zsidóknál megjelenik a gonosz kígyó, bűnbeesés, bűnösség fogalma. Enkiduból Ádám lett és ha helyesek Gmirkin kutatási eredményei, akkor az édenkerti kígyót Oannesről mintázták, egy tudást és tudományt adó, félig ember, félig hal mítosz-alakból egy gonosz ördögi kígyót faragva. Az özönvíz előtti tíz, rendkívül hosszú ideig élt pátriárka pontosan egyezik a sumer özönvíz előtt uralkodó – szintén tíz – királlyal, mely kétségtelenné teszi, hogy a zsidók a sumer királylistát kopírozták le.

Az özönviz történetét is szégyentelenül lemásolták az alexandriai zsidók, mintha annak mitosza népük kútúröröksége lett volna, holott erről szó sincs. Vegyünk egy példát a leírásokból: Bérószosz Káldea-i özönvíz leírásában Kronosz figyelmezteti Sisithrust (Ziusudra) a természeti katasztrófára közeledtére, és később a végtelen vizeken hánykódó Sisithrus is elengedett egy madarat hajójáról, de mivel az nem talált száraz helyet megpihenni visszatért Sisisthrus hajójára. Noé sztorijában Béroszoszt másolva többször elengedi a madarat, csak míg Sisithrushoz sáros lábbal tér vissza, addig a Mózes könyvében kicsit megváltoztatva egy olajfalevéllel száll vissza a bárkába. (I. Móz. 8-11.). A Genezis Nemzetségtáblája kitalált, sosem létező figurák értelmetlen sorolása, minek egyetlen logikus célja lehetett: legfontosabb alakjai valóban az akkori 'világ' geopolitikai felosztását reprezentáltatta; Alexandriától délre a kámiták, keletre a szemiták (nyugati-keleti), míg azon túl Jáfet fiai, mint Jáván, azaz a görög őstörzs Iónok létét, hatalmát tükrözték sajátságos leírásban vissza. Madai, náluk a médeket jelentette, míg Gómer a Kimmereket. Gomer fia Ashkezáz alatt pedig a szkítákat értették a zsidók. Persze azért ebben a szentséges besorolásban is van hiba, mint Sém fia Elam, mert az alexandriai zsidók nem tudták, hogy az elamiták agglutináló nyelvet beszélő, sumerrel rokon nép volt, kiknek semmi közük nem volt a szemitákhoz. Ugyanez a helyzet Lüdiával, mert a hettitákhoz közel álló lüdök indoeurópaik (árják) voltak: így nem lehettek Sém fiai. A Nemzetségtáblán felsorolt több név közül sok beazonosíthatatlan (pl. Riféth, Thársis. Tógármah), mely kellemetlenséget Josephus a saját spekulációival próbált korrigálni. Érdekes módon Khám fiai megfelelt az akkori Ptolemaiosz birodalom tartományneveinek. Khám egyik fia Khus, Etiópia (Nubia) egyiptomi megnevezése, a név első írásos formája i. e. 513.ból való, mely perzsa szatrapiaként említi meg, de a Ptolemaioszok alatt ismét hódolt országrésszé vált. Russel R. Gmirkin a bibliai Nemzetségtábla részletes elemzésében kimutatta, hogy annak elkészítési ideje i. e. 278-269 közé eshetett, mert olyan nevek szerepelnek benne, melyek az i. e. 310. körüli geopolitikai helyzetet képviselik. (Berossus and Genesis, Manetho and Exodus: Hellenistic Histories)

Találni azért a mózesi leirások között olyan részleteket, elemeket, melyek nem johettek a náluk lényegesebben fejletteb kultúrnépektöl, mint Noéval kapcsolatos kellemetlen szégyen. Ez csak a zsidó lélekből származhatott. Sumer-Mezopotámiám és más ősi irodalmi művek 'Noéja' mindenhol tiszteletreméltó, jeles alak, ezért a Mózesnél szereplő Noé leszerepeltetése; részegsége, átka (Móz. 9: 21-27) leírásának versei nem származhattak Mezopotám vagy más rokon forrásból. Vajon a szégyellni való meztelenség csupán azért volt annyira restellni való mert Noé a saját sátrában pucér volt, vagy mert egy tiltott szexuális aktuson kapták rajta? Honnét, kitől vették a minimális fantáziával rendelkező zsidó redaktorok a mintát? Noé és népes családja megtelepedése után az akkori világ országait, tartományait majdnem teljesen egyezően úgy lett felosztva Noé fiai és unokái között, miként Nagy Sándor halála után osztották fel tábornokai a Görög Birodalmat. Lehetségesnek tűnik, hogy egy bizonyos formájú komparációt megengedtek maguknak Nagy Sándor és Noé között, hiszen tudvalevő volt, Hogy Nagy Sándor többször leitta magát és különös formákban élte ki szexualitását. Noé meztelensége és bűne később áttolódott Lótra, aki részegen elhált lányaival („És teherbe esének Lót lányai mindketten az ő atyjuktól.”) Az özönvíz hőse sorsának ilyen irányú változása görög mintából épülhetett be Mózes könyvébe, mivel annak mintája, sémája korábbi előfordulása ismeretlen.

Bábel Tornyának történetét, építését, az építők nyelveinek összekeverését – minden kibővítés ellenére – szinte szóról-szóra átvették az alexandriai zsidó szerkesztők, anélkül, hogy megemlítették volna Bérószosz szerzőségét. A különbség csupán annyi, hogy Bérószosznál Kronosz és Titán isteneknek van szerepe, addig Mózesnél csak Jahu isten tevékenykedik. De Béroszoszon kívül más sumer-akkád feljegyzéseket is felhasználhattak, mint azt a 80 évvel ezelőtt Kish sumer város romjai között talált 31 darab agyagtábla igazolja. A táblákat a híres sumerológus Sámuel Noah Krámer fordította le és ebben a leletben a bábeli nyelvzavarhoz hasonló – vagy inkább egyező – történet van leírva. Az ősi, i. e. 2000. év körüli lelet szövege szerint Enki a bölcsesség istene, valamiért megváltoztatta az emberek addigi egységes beszédét. A nyelvek összezavarodásának történetét tehát innét szedhették a Torát szerkesztő zsidók.

sargon.jpg

Sarrukin ékirásos táblája.

Az alexandriai zsidó szerkesztők Mózes alakját egy asszír és egy egyiptomi szerző leírásából gyúrták egybe. Az első kopírozásban Mózes születését majd eltaszítását és végül csodálatos megmenekülését mesélik el és még véletlen sem említenék, hogy honnét másolták ki. I. Sarrukin (Sargon) i. e. 2270-2220 körül uralkodó akkád király születési legendáját és rövid életrajzát egy i. e. VII. századból származó ékírással jegyzett neo-asszír agyagtáblán találták meg. Mózes elbeszélése szerint, anyja: „... szerze annak egy gyékény-ládácskát, és bekené azt gyantával és szurokkal beletéve a gyermeket és letevé a folyóvíz szélén …” Míg ugyanez Sargon esetében: „Anyám, a papnő, megfogant, titokban megszült, sásszekrénybe helyezett és ajtómat szurokkal elzárva a folyóba vetett …” Mózest a fáraó lánya találta meg, majd felnevelte, Sargon esetében: „ A folyó Akkihoz, a vízöntőhöz vitt. Akki, a vízöntő felszedett ... és felnevelt. Akki, a vízöntő fia gyanánt nevelt. Akki, a vízöntő kertészének tett meg.” A Septuagintát és a Torát szimultán összeállító zsidó írástudók talán abban bízhattak, hogy rajtuk kívül más avatatlanan írástudó nem fog hozzáférni a sumer-akkád eposzokhoz, történelmi-irodalmi művekhez és így sosem fog kiderülni gátlástalan plagizálásuk.

A három nagy ősi sumer mítosz, az Adapa, Etana, Gilgames görögre lefordított részletei mellett a zsidók hozzájutottak az aranybányának számító Bérószosz munkáihoz, olyanokhoz is melyek nem voltak lemásolva sem idézve kortárs vagy utána következő nemzedékek írástudói által. Ez azt is jelentheti, hogy a Tora még több részlete származhat Bérószosztól, de mivel más átírásokból azokat nem ismerjük, így ez csak feltételezés marad.

Manethón

Manethón (i. e. 283-246) I. Ptolemaiosz Szótér, ill. utódai szolgálatában tevékenykedő egyiptomi pap, görög nyelven alkotó történetíró, aki az uralkodó kérésére megírta legfontosabb művét, a dinasztikus Egyiptom átfogó történetét (Aigüptiaka). Helyzetét megkönnyítette, hogy a könnyen hozzáférhetett a templomokban őrzött, többnyire hieratikus írásmóddal rögzített több száz éves hatalmas dokumentumanyaghoz. Könyvében a harmincegy dinasztiát sorol fel, egészen az 31. dinasztiáig, melyben élt.

Manethón úgy jegyezte fel, hogy a hükszosz uralom fénykorában felső-Egyiptomban már a XVII. dinasztia uralkodott, és ennek az egyik képviselője az a II. Szekenenré volt. II. Szekenenré fia, Kamosze fáraó döntő támadást indított a hükszoszok királya Apóphisz ellen, és egészen Avarisz-ig űzte őt vissza. Kamosze öccse és egyben utóda is, I. Jahmesz (Amószisz) fáraó volt, aki bevette Avarisz városát is, és egészen Palesztináig üldözte a legyőzött hükszoszokat. Ebből a fáraóból, próbáltak zsidók bibliai szereplőt csinálni, mintha ő üldözte volna a Mózes-féle zsidókat ám Jahmesz jóval korábban élt, mint mielőtt a habiruk elkezdtek volna megtelepedett életmódot élni Palesztinában.

A hatalmuktól megfosztott hükszosz hercegek Palesztinában alapítottak kicsiny, szétszórt városállamokat, mire bizonyítékként az ún. hükszosz erődöket lehetne említeni. Az egyik legharcosabb fáraó III. Thotmesz ( ie: 1490-1436.) ott is utolérte őket, és i. e. 1468-ban a Megiddó-i ütközetben a Jezreel-sikságon döntő csapást mért a maradék hükszosz seregekre. Ennek pontos története a Karnak-i Amon-Ré templomban egy egész oszlopon olvasható. Ennek a fáraónak hadjáratát sajátították ki a zsidók, lemásolták a hódításban feltüntetett helységeket és így lett belőle Dávid dicsőséges hadjárata. A hükszoszok Egyiptomból történő kiűzésük után Júdeában telepedtek le és Jeruzsálemben építették fel templomukat. (Apion, 1.90, 228.) Manethón beszámolójában egy 'Osarshep' nevű Széth-Tüphon vallást követő egyiptomi papot említ, aki „megfertőzött” híveivel Avarisz városában telepedtek meg és visszainvitálták a korábban kivonult hükszoszokat Egyiptomba. (Apion, 1.237-41.) Manethón elmondja továbbá, hogy mind az ő koráig sokan azonosítják Osarshepet Mózessel, (Apion, 1.250.)

Manethón a templomokban fellelt szent iratok alapján a zsidó nép eredetét igen dicstelen fényben mutatja be, azt állítván, hogy leprás, nyomorék száműzöttek leszármazottai. Mind a mai napig vitatott és még sokáig vitatott marad, hogy Manethón leírásában mennyi a szarkazmus, a lenéző csúfolódás, mert a viselkedésük miatt a zsidók ellenszenvet és megvetést váltottak ki.

Amenhotep fáraó, látni akarta az isteneket, ezért szólt Paapisz fiának, Amenóphisz papnak, hogy készítse fel őt, az imára, a jelenésre. A pap válasza az volt, hogy Isten meglátása csak úgy lehetséges, ha a tisztátalanoktól megtisztítja az országot a fáraó. Amenhotep uralkodó ezért összegyűjtötte a leprásokat, nyomorékokat, és Nílusi kőbányákba küldte őket. Néhány beteg egyiptomi pap is volt köztük. A papokat azonban, nem lett volna szabad, a köznéppel együtt, száműzni. Amenóphisz pap megjósolta, hogy 13 évig átveszik a bénák a hatalmat, az egyiptomi papokon esett sérelem miatt. Amenhotep fáraó, félve a jóslat beteljesedésétől, a hükszoszok elhagyott városát, Avariszt adta a bénáknak, leprásoknak lakhelyül, elengedvén őket a kőbányákból.

A leprások közt, volt egy Oszarsziph nevű, egykori Héliopolisz-i pap, aki lázadást szervezett a leprások közt, és behívta a hükszoszokat Egyiptomba, közös hadviselésre a leprásokkal, az egyiptomiak ellen. 200 ezer fővel érkeztek a hükszoszok meghódítani régi hazájukat. Amenhotep fáraó készült a harcra, de végül Memphiszből elhozva a szent Ápisz bikát, és fiával, Szethósz-al, más néven Ramesszész-el Etiópiába ment, elkerülve az összetűzést. A hükszoszok, és leprások együttesen felégették a városokat, a szentélyekben süttették meg a szent állatokat, istenszobrokat gyaláztak, a papokat ruhátlanul gúnyolták. Oszarsziph, héliapoliszi egyiptomi pap, ezután, a nevét Mózesre változtatta. Amenhotep fáraó, és fia Ramesszész (Ramszesz) Etiópiából visszatérve, a leprásokat, és hükszoszokat, Szíriáig űzte. Így szól, Manethón története, és Manethón nyomán, Apion-é, a zsidók eredetéről.

Manethón történetíró leírását, több, más történetíró is megismétli, kisebb változtatásokkal. Pl. Khairémón, Lüszimakhosz, Apión. Ez a leírás rendkívül bosszantotta a zsidókat minek ellensúlyozására Josephus azt merte állítani, hogy a korai zsidóság – nem egy ősközösségi szinten tengődő kecskepásztor népség volt – hanem, hogy ők voltak a hódító lovas nomád hükszoszok. Ők uralták tehát Felső-Egyiptomot több száz éven keresztül, ám akkor a Tora badarságokat ir, mert az rabszolgaságban ábrázólja a zsidók az egyiptomi tartózkodását, majd menekülő, űzött népként írta le az egyiptomi kaland végét.

Az alexandriai könyvtár alapítása után az ott tevékenykedő zsidó bölcsek egy olyan kultúrfolyamatot indítottak el melynek középpontjában a nemzeti mítosz kialakítása és messze nyúló történelmi múlt teremtése és egy konkrét etnikai identitás létrehozása állt. A folyamat a Hasmonean júdeai dinasztiája alatt teljesedett be, mikor a Tora megkapta végső formáját. Ebben a folyamatban semmiképp nem illet Manethón leírása, melynek fájó igazsága már Josephus előtti számos 'bölcsnek' nevezett, elgörögösödött zsidó írástudót is rendkívül zavart. Gátlástalan fantáziájukat előtérbe kapva, türelmetlen hamissággal nyomatták ki magukból a fantasztikusabbnál fantasztikusabb nézetek hírverését.

A túlpörgetett dicsőséges zsidó ősiség korai szószólója volt a görögül író zsidó Eupolemus (i. e. 100 körül), aki kronológiájában több mint 500 évvel a Trójai háború elé helyezte Mózest. Szerinte Mózes találta fel az írás tudományát, Salamonnak meg színaranyból volt a kardja. Nyugat-szemita és más ókori kultúrákból áthagyományozódott mitológiai töredékekből farigcsált zsidó őstörténelmet, mint első forrást határozta meg, melyekből a sumer-akkád, egyiptomi és az összes többi ősi nép csak másolt, kopírozott.

Már Aristobolosz (i. e. 181-124) -(*) alexandriai zsidó bölcsnek is feltűnhetett a Pentateuchus szerkezeti hasonlósága korábban alkotott akkád, görög művekkel, de szándékos hamissággal mégis azt merte állítani, hogy Homérosz és Hésziodosz és az összes görög bölcs műveik nagy részét Mózes könyveiből merítették. Még a kiemelt tudással rendelkező Philon is annyira félre volt vezetve a szándékos propagandával, hogy kijelentette: „Hérakletiosz úgy kaparintotta meg az ellentétek teóriáját Mózestől, mint egy tolvaj.” (De Vita Mosis 44). Ma már nem szükséges egy történelmet, vallástudományt kedvelő érdeklődőnek éveket egyetemen tanulni ahhoz, hogy kiderüljön: ki lopkodott kitől, ki volt az eredeti ötletgazda és ki volt a tolvaj …

 

De visszatérve Mózes sztorijához: az alexandriai zsidók először Sarukkin gyermektörténetét használták Mózes alakja tákolgatásához, másodsorban Manethón leírását kiforgatva alkották meg II. Mózes könyvében összehozott kivonulást (exodus), melyben annyi történelmi valóság van, mint Jancsi és Juliska meséjében.

(*) Paneasi Aristobolosz (kb. i. e. 150), alexandriai zsidó filozófus az ún. 'peripatetikus' irányzat képviselője volt, kinek legfőbb érdeme, hogy megpróbálta közelebb hozni, illetve egyeztetni a platóni és püthagoraszi elképzeléseket a zsidók merev törvénykönyveivel, mászóval a görög filozófiát ötvözni a zsidó vallással. Aristobolosz közléséből kivehető, hogy szerinte létezett egy korábbi pentateuchus fordítás: „... Nagy Sándor és a perzsák szupremáciáját megelőzően lefordították a héber exodus elbeszélését, honfitársaink kivonulását Egyiptomból, híres történéseiket, országuk birtokbavételét, a Törvények teljes kifejtését, megértését ...” (XIII. 12.) Igaz, hogy ugyanebben a fejezetben Aristobolosz említi a 'hetedik nap' kiemelt fontosságát: „az egész világ 'Teremtő Istene', aki a hetedik napot a pihenésre teremtette, mert minden ember élete bajjal telített: amiért is ez a nap ez a nap természetesen nevezhető a fény születése első napjának ...” – ám ezek a passzusok közel sem tükrözik vissza Mózes I. Könyve 1-11. fejezeteinek ismeretét. Aristobolosz írásaiból semmi nem maradt meg, de az alexandriai könyvtárban, Alexandriai Kelemen idejében még fellelhető volt, és Kelemen forrásként szívesen használhatta a zsidó bölcs műveit. Kelementől Euszébiosz két hosszabb fejezetet másolt át Aristobolosz szerzeményéből, melyeket a 'Praeparatio Evangelica' (Evangéliumi felkészülés) című, 15. kötetes művében (VIII.-10, XIII.-12) jelentetett meg.

Aristobolosz elég sokszor hivatkozik Mózesre, a 'törvényekre', Mózes és a fáraó történetére, de feljegyzéseiből nem derül ki, hogy ismerte volna a Teremtés (Genezis) Könyvét, amiből Garbini azt a következtetést vonta le, hogy ezek a fejezetek a Septuaginta szerkesztésével egy időben jöttek létre, és csak onnantól váltak fontos részévé Mózes öt könyvének.

Garbini érvelése alátámasztására szintén példának hozza fel Ariszteasz levelét, mely ugyancsak említ egy Septuaginta megelőző fordítást. A zsidó bibliát képező kéziratok legkorábbi változatai (ha nem is mind), szerinte már i. e. 320-300 körül megvoltak alkotva.

 

 

Szerző: katolnai  2017.04.23. 08:14 Szólj hozzá!

További régészeti „bizonyítékok”

A régészet egy roppant fontos tudományágnak kellene, hogy legyen, mely a zsidók esetében az ősi zsidó bibliai történetek igazmondását lenne hivatott alátámasztani. Az Ószövetségben több mint kétszáz város, helységnév és király van említve, ezért a ránk hagyományozódott leletörökségnek gazdagon illene hirdetnie a valós, történelmi szempontból beilleszthető korrektséget. Ez helyett az i. e. VII. századig szinte semmi jelentősebben kiépített héber eredetű zsidó társadalom létezését nem volt képes felmutatni a régészet, pedig nincs a világnak még egy olyan szeglete, ahol annyi feltárási munkát végeztek volna, mint Palesztinában (ma Izrael). A hiány korrigálása érdekében egyes zsidó és judeo-keresztény körök a hamisítások gusztustalan gyártásához folyamodtak, tudták megtehetik, mert találnak éppen elég tudóst, akik hajlandóak felcserélni szaktudásuk becsületét a politikai-ideológia szent oltárán. és így a tudomány tisztasága teljesen másodlagossá válik a saját egzisztenciájuk, országuk, hazájuk jogos létezéséhez viszonyítva, mert a cionizmuson alapuló zsidó állam múltját megkérdőjelezni egyet jelent jelentene a jelenlegi zsidó állam megkérdőjelezésével. Ezért megengedettnek érzik a hamisítások hitelesítését, az egyoldalú szakvéleményezést és a kritikus hangok teljes elhallgatását. Ez már nem tudomány, hanem kaftánba bújt makacs tudálékosság. Ennek az erőltetett, mindenáron történő bizonyságfelmutatásnak láthattuk tavalyi év folyamán tipikus példáját egy négy évvel ezelőtt talált, még neve sincs papirusztekercs propagandista nyilvánosságra hozatalában. A szövegben szereplő Na'artah név miatt egyenlőre Na'artah Papirusznak hívnám a legújabb kétséges antik 'bizonyítékot'.

uj_hamisitv.jpg

Na'artah Papirusz

A négy évvel ezelőtt talált papiruszt, a júdeai sivatagban lezajlott rendőrségi üldözés eredményeként találták meg, mikor is egy antik rablóbandát füleltek le. A náluk lelt papirusztekercsről csak annyit tudtak, hogy az talán a Hever patak völgyének egyik barlangjában lett ismeretlen személyek által megtalálva. A kb. 50X15 cm. nagyságú papirusz majd másfél sor óhébernek mondott írás adó vagy ajándék üzenetjegyzéke van feltüntetve, minek fordítása: „Boros korsók Jeruzsálembe Naa'artból a király szolgálóleányától.” A lelkiismeretes régészet minden esetben kétséggel fogadja az olyan antik emlékeket, melynek származása, fellelési körülményei ismeretlen eredetű, ám az ilyen szempontokat figyelmen kívül hagyó izraeli propagandaszócső a Haaretz, 2016. 10. 28-ai száma az első oldalán közölte az újabb szenzációt, mégpedig a papiruszdarabot felmutató Benjamin (Bibi) Netanyahuval.

bibi.jpg

Az ősi bizonyítéknak vélt papirusztekercset büszkén mutatja fel Bibi és még büszkébben vágta oda feltételezett ellenségeinek: „Ez a felfedezést egy üdvözlőkártya a múltból az UNESCO számára.” Evvel utalva azokra az UNESCO (Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) véleményekre, melyek történelmi szempontokból megkérdőjelezik Izrael Palesztinára vonatkozó feltételnélküli hereditási jogát.

A tudományos tisztességet, az ideológia hamissága alá rendelő szakemberek, mint Prof. Shmuel Ahituv (Hebrew Ubiversity) és az Ókori Emlékek Hatóságának két vezetője, Dr. Eitan Klein és Amir Ganor, karbon-14 vizsgálata után azonnal hitelesnek jelentették ki az antik emléket, tudniillik a vizsgálat a papirusz elkészítési idejét i. e. VII-IV. sz. közötti időben határozta meg. Az első kritikus vélemény Prof. Aren Maiertől (Bar-Ilan University) látott napvilágot kifejtvén, hogy túl sok megválaszolhatatlan kérdés övezi a papiruszt nem csupán a megtalálási helye, körülményére vonatkozóan, hanem az a tény is, hogy számos ősi papiruszra később irt hamisítványokkal rendelkezünk, ezért a papirusz ősisége nem sokat jelent. Kifogásolta továbbá azt az eljárást, melyben a szakértők alapos vizsgálatát mellőzve elsőkként egy kormánylapban lett publikálva a lelet és nem valamilyen tekintélyes szaklapban. Prof. Maier kétségei után a neves szemita nyelvek alapos ismerője, paleográfus az epigráfia jeles tudósa, Prof. Christofer Rollston (Washington University) szkeptikus véleményében szintén említette a papirusz ősiségének másodrangúságát, hiszen a világhálón szabadon lehet üres, antik papiruszdarabokat vásárolni. Majd a feltüntetett írás vizsgálat után elmondta szakértői véleményét: „A szövegben található írástörténeti rendellenességek (anomáliák) következetlen jelenléte modern kori hamisításról árulkodik.” Továbbá rendkívül furcsának tartja, hogy egy nevén meg nem nevezett júdeai király adminisztrációjának kiállított üzenetjegyzék nyugtája hogyan és miért kerülhetett a jeruzsálemi királyi palotából egy eldugott barlang földjébe beásva. A minimálisnak bélyegzett Rollston magasan képzett tudásába nem tudnak belekötni, sem véleményét megkerülni, de azért mert eddig is több tucat hamisításról rántotta le a leplet, szálka volt és maradt a bibliai régészét és a biblikus akadémia szemében. Az Al-Aqsa Mecset ősi kézirat és antik-örökségek szakértője Dr. Jamal Amr ennél vaskosabban fogalmazva, „nevetséges hamisításnak” nyilvánította a felirat szövegét, kihangsúlyozva, hogy a zsidó akadémiák már számos Dávid-salamoni hamisítást produkáltak eddig is, melyek közül egy sem állta meg helyét a tudományosság területén.

A bejelentés óta eltelt majd fél év alatt egyetlen más írásszakértő nem nyilatkozott, továbbra is késnek a további hitelesítések és kritikák publikálása. Kíváncsian várom a folytatást …

bull_bar.jpg

Nérija (Neriyahu fia) Fia Báruk Bullája

A zsidó történelem szerint Báruk egy i. e. VI. században élt zsidó herceg volt, kinek egy róla elnevezett könyvet tulajdonítanak, ám személye, szerzősége, kronológiai besorolása mindmáig erősen vitatott. Mégis 1975-ben valamilyen kétes jeruzsálemi antik kereskedésből hirtelen előkerült egy16-17 milliméteres ismeretlen helyről származó agyagpecsét, melyet egy ovális pecsétnyomóval készíthettek. A bulla óhéber nyelven nyomtatott olvasata: „Neriyahu fia Báruk írnokának tulajdona.” A bulla nemsokára a híres londoni zsidó régiséggyűjtőhöz, Shlomo Moussaieffhez került, miután Nahman Avigad izraeli régész több szaklapban leközölte anélkül, hogy hitelesítette volna. Maga a publikáció már elég volt Hershel Shanksnak, hogy zengzetes kijelentéseket jelentessen meg Jeremiás, bibliai próféta személyes írnokának 'egyetlen, minden kétséget kizáró hiteles létezésének bizonyítékáról'. Elsőként Benjamin Sass ((Tel Aviv University) kételkedő cikke jelent meg, hogy szerinte a bulla szövege és stílusa hamisítvány lehet. Ez a szakvélemény után Moussaieff további vizsgálatot kért, amit a Geological Survey of Israel (Izraeli Földtani Szemle) c. jeles szaklap kiadója, Avner Ayalon folytatott le. Ayalon fénytani és sugárleolvasó elektromos mikroszkópokkal vizsgálta meg az apró agyagdarab patináját. Eredményében egyértelműen kimutatta, hogy a szimulált bulla patinájában mészkőpúder és modern ragasztó anyaga keveredik és egy újkori hamisítványról van szó. 1996-ban egy pontosan ugyanilyen pecsétlenyomat került – szintén a semmiből – prezentálásra, mely mind a mai napig nem lett vizsgálat alá véve, és minek hitelessége természetesen erősen vitatott.

Yuval Goren és Eran Arie (Tel Aviv University) közös tanulmányukban 'The Autencity of the Bullae Of Neriyahu the Scribe' számos pontban ismertették bizonyítékát az agyagpecsétek hiteltelenségét. Elsőként még egy hamisított pecsétet, a hasonló nevű 'Gealiyahu' írnok bulláját sorolták harmadik hamisítványként a másik kettő mellé, mint egy másik példáját az izraeli feketepiacot elárasztó antiknak hazudott otrombaságot. Utána rámutattak, hogy minden hiteles ókori zsidó pecsét ásatások eredményeként és nem kétes antik szatócsboltból került elő, valamint minden hiteles pecsét agyaganyaga 'Terra Rosa' elnevezésü agyagból készült ellentétben az általuk kétségbe vont három pecséttel, melyek anyaga a Morza Formációnak nevezett agyagföldből készült. Minden eredeti bulla két göröngydarabból volt kialakítva, majd a zsinór elhelyezése után összenyomva és soha nem papiruszra vagy más anyagra ráragasztva. Az általuk vizsgált három agyagpecsét egyetlen agyagrögből lett kialakítva, melynek jelentőségére nem figyeltek oda a hamisítók. Minden pecsétzsinór finoman font, jó minőségű fonálanyagból készült, míg a két Báruk-féle zsinór lenyomata durva, esetlen anyagról tanúskodik. A pecsétek patináját szintén kései ügyetlen próbálkozásnak nyilvánították. A szégyentelen Shanks minden megjegyzést nélkülözött a kritikus szakvéleményekkel kapcsolatban.

3_sekel_osztrakon.jpg

3. Sékel Osztrakon

A Három Sékel Osztrakon és egy másik ugyanazon kézírással rótt osztrakon, az első egy VII-IX. sz. között keletkezhettek. Az első egy óhéber nyelven íródott öt soros felirat. A másik – szintén óhéber –, kisebb jelentőségű osztrakon, egy özvegyasszony hivatalnok felé íródott beadvány, melyben a rámaradt agyagedények megtartását kérelmezi. Mindkét cserépdarabot a modern Mózes Shapirának tekinthető szuper-hamisító, Obed Golan adta el az 1990-es évek végén egy dúsgazdag angliai zsidó műgyűjtőnek Shlomo Moussaieffnek. A jól megszívatott Moussaieff mentségére legyen mondva, hogy közel sem volt szakértő és az osztrakonok első rálátásra hitelesnek tűntek. Az első, jelentősebb felirat szövegfordítása kb. így hangzik: „Kérésednek eleget téve, Ashi-hu király megsegített három Tar-shishi Zekaryahu ezüst sékellel, Jahu- házának ajándékozván.” A probléma máris ott kezdődik a felirattal, hogy sem a bibliában, sem azonkívül Ashiahu zsidó király neve sehol nincs feltüntetve, ám ennek megoldására a biblikus konzervatívok azt állították, hogy a királyi név nem volt más, mint a bibliai Jehoás király neve. Így, a királyi név problémáját már meg is oldották volna.

A Hershel Shanks kiadásában megjelenő Biblical Archaelogy Review mindjárt a címlapján közölte a soron következő fantasztikus leletet, feltéve pimasz kérdését: „Ezek után, a duzzadó tengerhez hasonló bizonyíték áradat láttára kimeri megkérdőjelezni a biblia igazát?” Romlott lelkű cimborája, Andre Lemarie azonnal, csak úgy ránézésre hitelesnek jelentette ki, miáltal segítette Moussaieff leszedését. Az első komoly szakvéleményt 2003-ban Chrirtofer Rollston fogalmazta meg: „Minden kétséget kizárólag a Három Sékel Osztrakon egy ügyetlen hamisítvány. Utána 2005-ben Yuval Goren, Miryan Bar-Matthews, Avner Ayalon és Bettina Schilman (Hebrew University) izraeli régészek patinavizsgálata kimondta a végszót: mindkét osztrakon modern kori hamisítvány. A zsidó egyetemi tanárok továbbá kimutatták, hogy a hamisítványok betűi más korábban publikált epigráfiákból lettek átmásolva. Shlomo Moussaieff ismét foghatta a fejét és átkozhatta az őt ismét becsapó bibliai szélhámosokat.

pomegranat.jpg

Salamon gránátalmája

Salamon gránátalmája elefántcsontból kifaragott hüvelykujj nagyságú kultikus tárgy, paleo-héber Jahu nevét feltüntető felirattal (teljes szövegfordítása: „Szent adomány Jahu temploma papjának tulajdona'), mely a jeruzsálemi Izrael Múzeumban kápráztatta el a csodás bizonyítékokra áhítozó látogatókat. A csontfaragvány aljának közepében egy lyuk van fúrva, ami egyértelműen azt jelenti, hogy eredetileg egy papi jogar végére volt feltűzve. Lehetetlenség következtetni az elkészítés idejére vagy a kultuszra, népességre, aki használta. A csecsebecse először 1988-ban lett megvásárolva, 1979-ben egy francia műgyűjtőhöz került 550.000 dollárért, attól az Obed Golántól, aki a Jakab Osszuárit és a Jehoás Táblát hamisította: http://vallasmozaik.blog.hu/2010/03/29/jakab_ossariuma_es_jehoas_tablaja). Majd 1988-ban az Izraeli Múzeum 800.000 dollárért, vásárolta meg Nahman Avigard (Hebrew University hitelsietésének alapján. Az apró műtárgy az Izraeli Múzeum díszvitrinben való elhelyezése óta heves vitákat váltott ki, és nem sokkal a kiállítása után Prof. Christopher Rollston (John Hopkins University) és Prof. Frank Moore Cross (Harvard University) felhívták a múzeum kurátorai figyelmét a hamisítás tényére. Majd három Izraeli régész, Shmuel Ahizuv, Aaron Demsky és Yuval Goren, 2004-ben kijelentették, hogy az elefántcsont felirata hamisítvány, egyben kritizálták, szembementek Andre Lemarin véleményével, aki korábban is több hamisítást hitelesített. Ezek után a múzeum kiiktatta kiállítási anyagából a Salamon Gránátalmát, de a szélhámos Hershel Shanks nem hagyta annyiban és saját zélóta bandájából sorra előkerített hozzáhasonló 'szakértőket' (pl. Itzhak Roman), akikkel igazoltatni próbálta a bukott tárgy autentikusságát. A vitát a szuper-fanatikus 'Biblical Archeology Rewiev' nevű szennymagazin kiadója Hershel Shanks 2015 áprilisában úgy akarta megoldani, hogy három nagyhírű szakértőt – Andre Lemarie, Ada Yardeni, Robert Deutsch – kérte fel professzionális hitelesítő vizsgálatra. Itt szeretném emlékeztetni olvasóimat, hogy a csúfosan megbukott a Jakab Osszuarit hitelesítő Andre Lemariet, aki puszi-pajtása Hershel Shanksnek, és minden behatóbb vizsgálat nélkül, kajakra autentikusnak nyilvánította az általa igazából meg sem vizsgált Salamon gránátalmáját. A másik biblikus jómadár, Robert Deutsch szintén közeli munkatársa Shanksnek s Lemariethez hasonloan eredetinek vallotta a feliratot. Ezekkel az ostoba véleményezésekkel szemben, az egyébként többször elfogult, ám mégis nagy szakértelemmel rendelkező Ada Yardeni hideg zuhanyt öntött Shanks nyakában, mint írta: „A felirat szövege beható elemzése, tanulmányozása eredményének alapján képtelen vagyok a felirat hitelességét alátámasztani.” Ma már nincs több vita a Salamon Gránitalmáját illetően, a bibliai régészek teljes csalódásától kísérve végleg bekerült az Izraeli Múzeum raktárába.

olajampa.jpg

Jeruzsálemi Olajlámpa

Mikor Obed Golemet bíróság elé állították a Jakab Osszárium (Ossaria) valamint a Jehoás Tábla pofátlan hamisítása miatt, mely vádakhoz a vádhatóság hozzácsapott még vagy másik harminc – kisebb jelentőségű hamisítvány – jogtalan elkészítésen, forgalomba-hozatala vádjaival terhelte tovább Golem szégyenlistáját. Az ügy tárgyalás egy Aharon Farkash nevű cionista főbíró elé került, aki világszemlélete segítségével könnyen azonosult az elfogult régész és nyelvszakértőkkel, azok véleményeit elfogadván Golemet minden vádpontban ártatlannak találta és felmentette. Farkash biró nem győzte hangoztatni, hogy ő nem szakértő, és az illetékes tudósok véleményére van szoritkozva, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a szakmavizsgálatok negatív véleményét szándékosan figyelmetlenül hagyta. Az egész kimosdató ceremóniában két rendkívül elfogult, erkölcsileg lezüllött tudós, Amnon Rosenfeld és Shimon Ilani vitte a pálmát, rugalmas gumipecséttel kezükben esküdtek fel a sok hamisítás hitelességére. A hamisítások között levő tárgyakból érdemesnek tartanék megemlíteni egy jeruzsálemi templom díszének tartott olajlámpát, amit autentikusnak vallani nagyobb pofátlanság, mint maga a hamisítás.

Az azóta megboldogult Amnon Rosenfeld (Hebrew University) és Shimon Ilani (Israel Geological Institute) véleményükben előadták, hogy szerintük „a kőből készült, menórával díszített olajlámpa patinája többrétegű opálosodott (silicified) mészpát, melynek rétege több évszázadon áthúzódó folyamat alatt alakult ki, ezért véleményünk szerint az olajlámpa és annak ornamentikája az ősi időkben lett létrehozva.” (…) „semmilyen hamisításra utaló nyomot nem találtunk és higgyétek el nekünk, hogy több mint egy év alapos vizsgálat után csak pozitív jelleget találtunk az olajlámpa hitelességét illetően.”. Az egész bírósági tárgyalás végeredményben nem volt több mint egy kimosdató 'kenguru' tárgyalás, miben nem a disznóságnak számító turpisság elítélése volt a mérvadó, hanem az ősi Izrael létéből fakadó politikai jogosság realitása.

Mint egy érdekes fordulatot az olajlámpát illetően még meglehetne említeni, hogy a szinte minden hasonló esetben elfogult 'Biblical Archeology Rewiev' 2002-ben visszautasította az olajlápa leközlését és indoklásukban közönséges kései hamisítványnak nevezték. Az ilyesmi persze nem zavarta a tiszteletreméltó Farkash bíró urat, aki minden szakmai hozzáértés hiánya ellenére ellenére nem látta kellőképpen bizonyítottnak az antiknak mondott hamisítvány szélhámosságát és a lámpa meghamisítás vádjában is ártatlannak találta Golem urat.

pecset.jpg

Tessék itt a bizonyíték Dávid-salamon csodás birodalmának létezésére, Jimmy Hardin a Mississippi egyetem közép-keleti tanszékének vezetője i. e. X. századra helyezi a Khirbet Summeily-ben talált pecsétlenyomat keletkezését, melyből az olyan bibliai régészek, mint Jimmy egy egész birodalmat képesek felépíteni. És hogy miért X. századi? Hát ha már megállapíthatatlan az agyaglenyomat időbeli sorolása, akkor miért ne lehetne az i. e. X. századra datálni mert kell, hogy legyen valami fantasztikus régészeti lelet a fényes zsidó birodalom biblikus létezésére. Ebből az agyag izéből világosan lehet bizonyítani a királyok sorát, palotákat, Salamon aranykincsét magas szintű kulturális, műveltségi szintet, hatezer éves jelenlétet, olyan megdönthetetlen bizonyítékot, mi alapján az egész Palesztinát a zsidók érdemlik. Ez a nem egészen 1 cm. agyagdarabkához hazudott vegyesköret jellemzi legjobban a bibliai régészet simlisségét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: katolnai  2017.04.08. 11:39 Szólj hozzá!

Nyugat-szemita nyelvemlékek

Mielőtt rátérnék további nyugat-szemita nyelvemlékek ismertetésére, pár mondatban szeretnék kitérni az ókori kultúrák, vallások azon jeles kutató tudósaira, akik az intézményesített akadémiák propagandista vívmányait kétségbe vonva, más segéd-tudományoknak elnevezett szaktudományok, mint régészet, szociográfia, mitológia, komparatív biblián-kívüli történelmi adatok, filológia és vallásmentes szövegértelmezés segítségével átírják a biblia által felépített történelmet, tabukat döngetve, totemeket felborogatva, hamisításokat leleplezve botránkoztatják meg a történészeknek vélt bibliai teológusokat és a régészeknek álcázott rabbik, papok akadémista csoportjait. A minimalistáknak elnevezett tudósok egy sokkal szerényebb nyugat-szemita társadalmi fejlődést, közösségi kibontakozást, törzsi létezésből egy lényegesebb lassúbb és kevésbé látványos néppé, nemzetté formálódást vázol elénk. Az akadémiák élén álló vallásvezetők, vallások dogmáitól átitatott 'tudós' professzorok, tanárok, oktatási intézményeket irányitó, azokat anyagilag fenntartó, ásatásokat pénzelő, engedélyező szervezetek és hívő magánszemélyek mindent elkövetnek, hogy a minimalista tudósok minél kevesebb publikációt, népszerűsítést, ismertető bemutatást kapjanak. Ha tehetik megtagadják tőlük a katedrát, szimpóziumokon, konferenciákon való felszólalást, könyveiket, tanulmányaikat szándékosa nem fordítják le más nyelvekre, helyette a silányabbnál-silányabb önmagukat ismételgető tudálékos vackokat fordítgatják, ezekkel tömik tele könyvesboltokat, ezeket a vacak kiadványokat reklámozzák az általuk kontrollált újságokban, magazinokban. Mindezek ellenére mégis elégedetlenek, sokszor dühösek a biblia felsőbbrendűségéért küzdő 'maximalisták' mivel angol nyelven mégis megjelennek a minimalisták munkáiés ahol csak lehet sértegetik, gyalázzák a hamis elméleteikre veszélyes vallásmentes tudósokat. Philip Davies közli, hogy az ószövetségi teológusok anti-szemitának, anti-cionistának és anti-izraelitának bélyegzik meg a minimalista kutatókat, de csak nyilvánosságtól mentes környezetben, szavakban, írásban már nem merik megismételni, hiszen nem óhajtanak egy birósági perbe keveredni rágalmazásáért. (Anciant Israel and Anti-Semitism) Egy ilyen per úgy hiányozna számukra, mint púp a hátukra, hiszen pl. a legjobban útált Thomas Thompsonnak több tudása, lényegesen gazdagabb biblikus ismerete van, mint az összes tel-avivi, jeruzsálemi ószövetségi teológusnak együtt véve. Egy nyilvános birósági tárgyaláson nagyon felsülnének a rágalmazók, és a végén még kártéritést is fizetniük kellene, ezért aztán csak finoman megy a lejáratás.

A nihilista, szeptikus, revizionista jelzők olyan könnyen repkednek, mint fecskék a nyári délutánokon, biblikus partizánok sokszor összefognak, mint Iain Provan és segítői Long, Longman 'Biblical History of Israel' c. közös vergődésükben ekképp inzultálja a tőle eltérő tudósokat: „A hagyományokkal szembemálló a 'kiváltságos bizalmatlanság' képviselőire általában úgy tekintünk, mint érzelmileg, mentálisan kiegyensúlyozatlan emberekre …” Majd óvatosan folytatva kifejtik, hogy nem nekik, hanem a minimalistáknak kellene bezárva lenniük a bolondoházában. William Dever egy gyorsan elmúló divathóbortnak nevezi a minimalisták munkásságát, míg Gary Rendsburg üres locsogásnak véli szakvéleményüket.

De nem csupán az egymást ismétlő, sokszor ellentmondásos badarságok kerülnek a kritizáló tanulmányok középpontjába, hanem a válogatás nélküli, minden feliratot, habiru nyelvemléknek bemutató erőszakosság is a szövegben feltüntetett betűk, szavak önkéntes kiforgatása, valláspolitikai érdekek szerinti szövegértelmezés, mely megmeri kérdőjelezni az alaposnak látszó, ősi Izrael létezését alátámasztó tanitásokat. Érdekes módon nem egyszer olyan jeles izraeli régész-történészek, mint Finkelstein, Na'am, Silberman, szintén beismerik az ősi Izrael vagy annak királyai, régészeti hiányosságait vagy a biblián kivüli források hiányát, de aztán mindig visszakanyarodnak az ószövetségi passzusokhoz – mondván – másképp az mégsem lehetett. Míg olyan kakukk zsidó történészek, mint Baruch Halpern világosan kimondják, hogy aki Izrael múltját meri megkérdőjelezni az jelenét is megkérdőjelezi, hiszen Izrael jelene teljesen az Ószövetségben leírt állításokra alapszik, ha annak igazát elvennék a zsidóktól, akkor nem maradna semmiféle létjogosultsága. Hát ezért roppant veszélyesek a minden szentszövegbe belekötő minimalisták!

És most térjünk át a Tel Dán sztélé bemutatására …

tel_dan.jpg

A Tel Dán sztélé, Észak-Izraelben 1993-ban Avraham Biran, Joseph Naveh által megtalált arámi nyelven bazaltkőtáblára íródott győzelmi felirat, mely győzelmet egy meg nem nevezett király aratott Omri-háza (Jósafát) 'király' felett, aki Izrael királya volt és a bibliai régészet ideológusai szerint Dávid házából származott. Azóta is folyik a megelégült öngratuláció, mint azt Israel Finkelstein írta „a Tel Dán felirat alapos nyakas volt az Izrael ősiségét kétségbevonó revizionisták számára.” Az erősen töredékes, és rekonstruált tábla olvasata – egy helyen – a bibliai régészet- filológia határozott magabiztossága ellenére vitatott olvasat, egy magánhangzó kezdetlegesen elnagyolt formája miatt, ami egy hangrendi illesztésnek akarna lenni.

Maga a sztélé elkészítési ideje is feltételezéseken alapszik, mely meghatározásban a bibliai történéssorozatban való beillesztés volt a legfőbb szempont. Jórám fia Akházia történelmi létezését hivatott alátámasztani az i. e. IX. századi datálás, holott a száz évvel későbbi alkotásidő inkább reálisabbnak tűnik. A tábla szövegében jegyzett nevek töredékes olvasatát Biran és Naveh rekonstruálta vallásos meggyőződésükből fakadó korrektséggel; de már a hetedik sor fordítása is sántít: „lázadás ... több ezer lovas megöltem ...ram-ot … fiát”; itt a ”ram” szótag elé Biran és Naveh önkényesen beillesztették a ”Jehu” szótagot és máris megvolt alkotva, „Jehoram” (Jórám) bibliai király neve. A nyolcadik sor: „Izrael királya és megölte ...ihau-t … fiát”, itt a ihau szórész előtt levő olvashatatlan részben az ”Ahaz” szót költötték bele, és így összeolvasva megkaphatták Jórám fia, Ahaziah (Akházjáhu) nevét. Most már két biztosnak vélt nevet sikerült teremteniük fundamentalista történelemszemléletük alátámasztására. és máris egekig szökött az izraelita és a judeo-keresztény büszkeséggel megtöltött határozottság. A szent extázis tovább fokozódott, mikor a kilencedik sorban található betűket ”betDWD”-nek értelmezve 'Dávid házának' fordították le. Volt nagy öröm, végre meglett a megdönthetetlen bizonyíték a zsidó nép ősiségére, melyet hatalmas, gazdag királyok (Dávid, Salamon) irányítottak, nem mese tehát a Tora elbeszélése: elszégyellheti magát a sok hitetlen Tamás. Sajna a bibliai tudósok kaftánban és csuhában öltözött tagjainak a nagyszerű hír szétkürtölése után nemsokára megjelentek azok a fránya mindenbe belekötő, mindent megkérdőjelező hit és vallástól független tudósok, akik a tábla vizsgálata után ellentétes magyarázatokkal álltak elő. Sőt egyes tudósok még a szövegkritikánál is messzebb mentek, mint Frederick Cryer (On the Recently-discovered House of David) és prof. Niels Peter Lemche, akik a kőtáblán fellelhető repedéseket, vésőnyomokat analizálták és arra a következtetésre jutottak, hogy a rávésett szöveg egyszerűen kései hamisítvány (Lemche, 'House of David'). A betDWD olvasatot erőltető ószövetségi teológusok szándékos hibát követnek el igyekezetükben, mint azt Matthew Sturgis megfogalmazza: „Dávid-háza szövegértelmezés egy tipikus példája annak a vágyódásnak, melynek gyakorlatában hátulról, a bibliából visszafelöli irányból jövő közelítést alkalmazzák, ahelyett, hogy a kétséges bizonyságból lépnének előre.” (It Ain't Necessarily).

A 9. sor sajátságos, fantasztikusnak hangzó fordítása a ”Dávid háza” olvasattal, természetesen ellenállást váltott ki a bibliai történelemtől független tudósok között. Philip Davies és Thomas Thompson elsőként utasították vissza a Dávid-ház jelentésének fordítását, rámutatva többek közt, hogy a biblia soha nem használja a Dávid-háza, Salamon-háza stb. kifejezési formát úgy, mint egy dinasztiára vonatkoztatott kifejezést, amit láthatunk pl. az angol 'Stuart-ház' vagy a francia Capeting-ház stb. eseteiben. Mikor a Bethel, Bet-sean, Bet-semes, Bet-dagon Bet-barah stb. kifejezéseket használják, mindig kivétel nélkül templom, kultikus központ, vagy patrónus metaforája megnevezésével találkozunk és soha sem egy uralkodó dinasztia nevével.

A ”DWD” másik lehetséges olvasata DOD isten neve, egy vitatott olvasat, egy olyan magánhangzóval, ami kezdetlegesen elnagyolt forma, mely talán egy hangrendi illesztésnek akar megfelelni. Így az olvasata nem DÁVID, hanem DOD. - azaz 'szerelmetes'. Számos tudós szerint eszerint az olvasat nem DÁVID tehát, hanem DOD. - 'szerelmetes' (figyelembe vehetjük: 'Ashdod' nevét). A vitatott rovásjel egy hat betűs szóban áll: BYTDWD, melynek a 'W' betű rovása szintén lehet – a vallásilag el-nem kötelezett írásszakértő, Philip Davis szerint – egy kezdetleges magánhangzó, mely ez esetben egy epithet, díszítőjelző, ami a 'szerelmetes' kifejezést jelenti. A 'duwidum' főnév használata szerepel egy i. e. 18. századi Mariból származó rovásírásos feliraton, ami szintén a 'szerelmetes' kifejezéssel bír. Vagy figyelembe vehetjük a bibliából: „hadd énekelek kedvesemről, szerelmetesem énekét az Ő szőlőjéről!” (Ézsaiás, 5:1), melynek eredeti héber szövegében a ”DWD” betűkkel van a 'szerelmetes' szó leírva. (Neil Godfrey)

George Athas doktori disszertációjában (Tel Dan Inscription) megint más konklúzióhoz ért el, szerinte a 'DWD' egy földrajzi meghatározás, mely Jeruzsálemre vonatkozhat és felirat készíttetője 'Jeruzsálem fiát' győzte le és nem egy dávidi házból származó leszármazottat. ugyanakkor rámutat, hogy Ámos próféta (8:14) szintén használta a DOD díszítőjelzőt. „Nem győzöm eleget hangoztatni, hogy a betDWD kifejezést toponímiaként (helynévanyagként) kell értelmezni, és nem mint Dávid dinasztiájának neveként.”

Lawrence Mykytuk – aki egyébként szélsőséges biblia-történész – szintén felhívja figyelmünket az arámi nyelvben előforduló DWD szó széleskörű használatára, melynek értelmében az edény, tál, nagybácsi jelentése szintén fellelhető volt. Véleménye szerint a név mindenféleképpen kultikus; vagy isteni név, annak epithetje vagy kultikus objektumra vonatkozik.

Dr. Kurt Noll, (Brandon University) a Jórám szó lényegét megint másképp látja és a 'Hiram-Bar' olvasatot részesíti előnyben, – aki mint valós történelmi személy tizedik királya volt Türosz városának – a Jehoram olvasattal szemben.

Olyan fundamentalista tudósok, mint Kenneth Kitchen szintén minden gond nélkül olvasták le a Dávid, Jórám, Ahazia neveket és boldogan írták egyik meggyőző könyvüket a másik után. Az Ótestamentum makulátlan történelmi valódiságát minden fölé helyező Kitchen, olyan értéktelen irományokat jelentetett meg pancser-pályafutása alatt, mint 'On the Reliability of the Old Testament' (Az Ótestamentum megbízhatósága), minek középpontjában Dávid történelmi létezését sulykolja. Az evangélista keresztény harcos tudós más munkáiban 'Hová tűnt Salamon aranya?', 'Sisák hadjárata hitelesített lett', 'Pátriárkák kora: Mítosz vagy valóság?', kiforgatott, elcsúfított valótlanságokkal egyetlen egy dolgot bizonygat: hogy a biblia hiteles, pontos történelmi beszámoló. A műveiben felsorolt tákolmányok spekuláció-fergetegeiben minden józan történész beleszédül. És ez a félművelt ószövetségi teológus mert odaállni Philip Davies eredményeit és magyarázatait bírálni.

Proffesszor Thomas Thompson nem kisebb ágyúval lett megtámadva bátor kiállásáért a konzervatív biblia táborból, mint az azóta elhunyt, néhai Anson Raineyvel, aki a bibliai régészet és bibliai történelem egyik hadnagyaként szerzett magának notóriust úgy, hogy közben se régész se történész diplomával nem rendelkezett. Filológus volt és az egyetemen is akkád-szemita nyelveket tanított. Az akkád és szemita nyelvtudományok ki, meg lemagasló tanára az egész életét a biblia történelmének hiteles tényként való elfogadtatására és a zsidóság ősi tündöklésének bizonyítására szentelte, ám minden hivatalos rang, kinevezés ellenére történelmi, régészeti szaktudása messze elmaradt Thompsontól. Régészet tudományába kotyogott bele, holott nem volt régész, a nyelvészet sikamlós tekerődéseiben érezte magát otthon, nehezen értelmezhető szótöredékekből, kétséges nyelvészeti fordításokból felépített elméletekkel villogott: mélyen vallásos emberként, mélyen vallásos hívőknek irt. Természetesen ő is kétségkívül a Dávid, Jórám, Ahazia neveket tartotta az egyetlen hiteles olvasatnak és Thompsont a többi kételkedő szakemberrel együtt 'de-konstruktív' bajkeverőnek bélyegezte meg. (A biblia történelmi valóságát mindennek fölé helyező fundamentalisták de-konstrukciós tudósoknak nevezi azokat, akik a bibliai történelmet próbálják de-konstruálni, azaz szétbontani, darabjaira szedve átszerkeszteni.)

Tehát semmi nem változott a Tel Dán-sztélé vitatható felírásával, a történelmi Izrael kezdete továbbra i. e. VIII. századtól, az Asszír epigráf emlékeknek köszönhetően számítható bizonyíthatóan. Mert felirat ide-oda, egy olyan pazar királyságnak, mint Dávid-Salamon nem csupán templomának, hanem palotáknak, kiszolgáló épületeknek, laktanyának, raktáraknak-magtáraknak nyomaival kellene rendelkeznie, továbbá fémfeldolgozóval, műhelyekkel, bányákkal (Salamon bányái), no és komoly védőfalakkal, kaputornyokkal kellett volna, hogy megerősítve legyen és akkor a királysírokról, katonák, polgárok temetőiről még nem is beszéltünk. Ebből semmi nincs meg, a régészet semmit sem talált még, és ez a hiány jobban nyom a latba, mint egy vitatott felirat. Az utóbbi száz évben keresztül-kasul ásták Palesztinát (Izraelt), de minden szakszerű ásatás ellenére sem voltak képesek az ősi késő-bronzkori Jeruzsálem vagy más dávidi város pozitív leletszerű nyomait előkeríteni.

A késő bronzkor és a vaskorszak első fele még több írásos feljegyzést hagyott ránk, mint az azt megelőző korszakok, (melyek szintén nem voltak szegényesek, különösen ha a sumer és akkád agyagtábla sokaságot vesszük szemügyre.)

Asszír, Hettita, Ugarat, és Egyiptom gazdag íráshagyományának ellenében ezekben az évszázadokban analfabéta szigetként emelkedik ki Izrael-Palesztina, ahonnét sem a késő bronzból sem a vaskor első két-háromszáz évéből semmi írásos lelet nem hagyományozódott rá az utókorra. Semmi jel, bizonyság, hogy ebben a korban lett volna héber vagy arámi ábc. vagy, hogy létezett volna egy olyan papi kaszt, aki az írástudományt művelte volna. Az első meghatározható írásos lelet az un. Siloham-i Felirat, amiről biztosan tudjuk, hogy csak a 700-as évek után íródhatott, és hogy ezt megelőzően volt-e írásbeliség: az spekuláció csupán.

 

Kirbet Qeiyafa Osztrakon

khirbet.jpg

Khirbeth Qeiyafa erődromok 2008-ban történt feltárása közben talált osztrakon egy kiemelt fontosságú korai (kb. i. e. X.-IX sz.) alfa-béta emlék, melyet óhéber írásos emlékként szeretne nyilvántartani a bibliai régészet. Galil Gerzson, aki a szöveget saját értelmezése szerint rekonstruálta, lefordította majd egyöntetű határozottsággal büszkén kürtölte világgá, hogy a felirat óhéber írás legelső emléke. Volt nagy öröm a bibliai régészet jeles és jellemtelen képviselői között és Noé legújabb bárkájára boldogan ugrottak fel a biblia harcos partizánjai. Szinte pillanatok alatt számos bibliatudós nyelvszakértő erősítette meg, egymást idézve, (Misgav, Garfinkel, Ganor) az osztrakon kizárólagos héber eredetét. Galil Gerzson saját sikerén belelkesedve még önmagánál is messzebb ment és a jeruzsálemi héber írástudók munkásságát már i. e. 1500 aktívnak vélte látni, holott semmi bizonyíték nincs arra, hogy abban az időben Jeruzsálem nagyobb lett volna egy piciny falucskánál vagy, hogy ott létezett volna egy uralkodói erőközpont, aminek szüksége lett volna adminisztrációt folytató írástudókra. Spekulációja szerint a 'YYN HLQ' felirat a legősibb Jeruzsálemből származó héber írásos emlék. Ennél meredekebb állítással egy zsidó tudós sem mert előrukkolni.

Szerencsére nem minden zsidó tudós van elszédülve a Dávid-salamoni szellentés szagától, Ada Yardeni (Héber Egyetem Jeruzsálem) már sokkal óvatosabban értelmezi a szöveg jelentőségét és könyve (Futher Observation on the Ostracon) 260 oldalán írja: „ha az olvasott szöveg korrekt, akkor az egy szemita nyelven íródhatott”, míg máshol is feltételes módban beszél a nehezen kiolvasható, elmosódott betűk rekonstruálásáról. A Tora történelmi valóságától távolabb álló, független tudósok józanul és értelmesebben fogalmaznak, mint Matthieu Richelle (Elusive Scrolls) kétségbe vonja, hogy i. e. 700-as évek előtt bármilyen héber dokumentum készülhetett volna, mert a habiruknak nem volt meg az a társadalmi-kulturális háttér, mely megkívánta volna vagy képes lett volna ilyen műveltségi szintet kifejteni. Prof. William Schniedewind (California Egyetem) szintén határozottan tagadja, hogy a felirat héber lenne.

De nézzük meg a legtöbbet publikáló zsidó régész-történészprofesszor, Israel Finkelstein szakvéleményét is.

Kik népesítették be Khirbet Qeiyafa erődjét? - teszi fel a kérdést Israel Finkelstein (Archeological and Historical Interpretation), majd ekként válaszol: „talán rokonságban állhattak a keletre eső fennsíkok lakóival, és ebben az esetben juda-hitű izraeliták lehettek, de lehettek késő kánaáni Shephelah népek is vagy a nyugati síkságokról származó kánaánita-filiszteus keverék, akik etnikai jellemzőit mindenfelé megtalálni Palesztinában. A Khirbet Qeiyafa-i feltárások nem szolgáltatnak kielégítő választ a kérdésre, az ott dolgozó régészek; Yosef Garfinkel, Saar Ganor és Hasel az alig kimutatható disznócsont hiányra alapozzák, hogy az izraelinek nevezett közösség lakhatta az erődöt, hasonlóan Shiloh, Ebal-hegye és Khirbet Raddanához, mely településeken ugyancsak hiányoztak a disznócsontok. Evvel ellentétes sok nyugati és tengerparti helység, pl. Ashkelon, Tel Miqne és Tell eṣ-Ṣāfi, ahol nagyszámú disznócsont került elő.” persze ez sem mindig ilyen egyszerű teszi hozzá Finkelstein és példának említ olyan vaskori településeket ahol a lakosság bizonyítottan nem volt szemita, és mégsem találtak disznócsontokat. Az erődben talált agyagművesség tipikus barna agyagból készült ún. Ashdod árucikk, mely az egész Shephelah és a tengerparti részekre szintén jellemző volt, így meghatározó következtetéseket ezekből levonni nem lehet.. Az osztrakon nyelvészeti sajátosságait 'proto-kánaáninak' véli Finkelstein említve, hogy Yardeni bizonytalannak véli pontos besorolását. „Galil a maximalisták vonalát követve hébernek vallja, míg Emile Puech, (Ószövetség rajongók katolikus szárnyát reprezentáló, Jeruzsálemben tevékenykedő papocska), a számára érthetetlen ősi feliratban egy Dávid-féle uralkodói udvar adminisztratív munkásságára vélt bizonyítékot találni. Rollston 2011-ben publikált tanulmányában hideg vizet öntött a forró fejekre, kimutatva hogy a szöveg nem ó-héber és nem is annak előfutára. A szintén 2011-ben megjelent Millard-tanúlmányban a szerző kihangsúlyozza, hogy a Khirbet Qeiyafa osztrakon feliratában semmi nincs, ami egy Dávid-Salomon királyságra utalna, és mivel semmi bizonyíték sincs a szöveg héber eredetére, ezért lehetetlen kijelenteni, hogy juda-hitű izraeli produktum lenne.”

„Garfinkel, Ganor and Hasel a X. sz. Júdea területén három erőközpontot feltételeznek, Jeruzsálem, Hebron, Khirbet Qeiyafa. Állításukat a régészet nem támasztja alá, így véleményük pusztán bibliából levont spekulációnak tekintendő.”

Khirbet Qeiyafa feltárását elemző tanulmánya végén az összefoglalójában Finkelstein még egyszer leszögezi: „A rendelkezésre álló leletanyag; kulináris szokás, agyagművesség és az ott talált osztrakon elemzése alapján lehetetlenség biztosan megállapítani népesség etnikai hovatartozását (…) nincs okunk kijelenteni az osztrakon olvasható részletei alapján, hogy az erődben meghonosodott írásbeliség létezett volna vagy hogy a szöveg Júdea történelmi dokumentációjának része lenne.”

Prof. Christofer Rollston (The Khirbet Qeiyafa Osztrakon: Elmélkedések és Ellentmondások) már a bevezető mondatában világosan kifejti: „szeretném kihangsúlyozni, tanulmányomban bizonyítani, hogy a felirat nem Ó-héber és nem közvetlen közeli emléke egy később kialakult héber nyelvjárásnak. Inkább egy föníciai írásból eredő utánzat. Betűi, szótövei jelenlegi értelmezése fenntartással kezelendő, egy feltehető nyelvészeti becsléseken alapuló emlékről van szó, ami egy vélt történelmet hivatott alátámasztani.” (…) „az én vizsgálataim alapján azonban nincs elégséges nyelvi bizonyíték a sajátságos héber szavak döntő bizonyításra a legtöbb hébernek adott szótő, pl MLK szintén megtalálható más szemita kultúrák ókori emlékeiben, mint edomita, ugariti, palmürai, amorita, moábita, arámi. A probléma pont abban rejlik, hogy ezek a nyelvjárások annyira közeliek, hogy azok lexémája diagnózisán keresztül nem lehet meghatározni, hogy ehhez vagy ahhoz kultúrkörhöz tartozik-e.”

Yosef Garfinkel, Saar Ganor, Michael Hasel írják közösen kiadott munkájukban: „Ha az elsősorban levő betűket „al ta'as”-nak olvassuk össze és ez az olvasat helyes, akkor héber nyelvemlékkel van dolgunk. Más lehetőséget figyelemben véve lehet proto-kánaáni, föníciai, filiszteus vagy egy ismeretlen szemita dialektus.” Ha minden bronzkori és kora-vaskori szemita írásjelet habiru-hébernek lehet nyilvánítani, akkor a világ múzeumaiban őrzött több százezer sumer táblatöredék nyelvét is nyugodtan magyarnak lehet mondani. A habiru-héberek több száz éves fejlődésük folyamán megtanulták, átvették a náluk lényegesen magasabb kultúrszinten álló föníciai betűket, írásmódot, de az nem azt jelenti hogy a habiruk vérségileg, műveltségileg azonosak vagy csak halványan is hasonlóak lettek volna a föníciai néppel. A föníciai nép már akkor hajókat, kikötőket, raktárakat, kereskedőtelepeket hoztak létre, mikor még a habiru népségek rabló-torokmetsző hordákban sem léteztek. Mivel tengerjáró nép volt, ezért magas csillagászati ismeretekkel rendelkeztek, míg a habiruk semmiféle csillagászati tudással nem rendelkezett, sőt a későbbi idők folyamán ez a tudáshiány olyan zavaró szintre emelkedett számukra, hogy inkább tiltást fogalmaztak meg, mintsem tanulják a kozmológiát: „Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét…(V. Móz. 4-19). A habiru-héber történelem mindenfajta erőszakos öregbítése örömteli „tudományos” szenzáció, míg ha egy magyar próbál hasonlót cselekedni saját történelmével, akkor az tudománytalan, délibábos, szégyellni való butaság.

Gézeri parasztnaptár (Gézer kalendárium)

gezer.jpg

A Khirbet Qeiyafa-i Osztrakon után érdemes figyelmünket egy másik fantasztikus, „elvitathatatlan”, zsidó ős-ősiséget hirdető régészeti leltre fordítani, mert ez is megérdemel pár szót. A magyar wikpédia ebben a témában is szóról-szóra ismétli meg a nemzetközi bibilai akadémia kijelentését és szokás szerint a biblikus tudósok hozzáállását utánozva semmilyen más szakvéleménynek nem ad helyet, pedig az i. e. X. századra helyezett, óhébernek hitt feliratos nyelvemlék besorolása közel sem ilyen egyszerűen egy-húron pendülő.

Néha a bibliai régészet vezető zsidó tudósai is összezavarodnak, mikor ismeretterjesztő könyveikben a „legrégebbi héber nyelvemlék” címkéjét használják, hiszen alig kenik a kitüntető megnevezést az egyikre (pl. Khirbeth Qeiyafa osztrakon), máris hangoztatják, hogy egy másik, a Gézer kalendárium a legelső, legősibb héber nyelvemlék. Pedig a több mint 110 évvel ezelőtt napvilágra került apró mészkőlapra vésett nyelvemlék sokáig az i. e. VI. századra volt datálva.

Az ásatásokat vezető Stewart Macalister mivel a táblácskát a pre-exilium sratumban lelte ezért a VI. századra datálta, Mark Lizbarski és Séb Ronzevalle evvel nem értve egyet mindjárt 2-300 évvel idősebbnek vélték, ám mindkét professzor abban megegyezett, hogy a táblácska nem lehet idősebb, mint i. e. IX. század.” Későbbi zsidó tudósoknak ez a dátumozás sem felelt meg, hiszen nem illik a Dávid-Salomon képbe. Shemaryahu Talmon teljes tudományát latba vetve Salamon király pazar királyságához kötötte a táblácskát, mert így az egyik a másikat támaszthatja alá oda-vissza alapon. Legalábbis Talmon szerint. Ada Yardeni egyöntetűen főnicainak véli a feliratot, rámutatva, hogy a föníciai írásmód és nyelv, amolyan nemzetközi egységet képviselt Palesztina népei közt egészen az i. e. VIII. sz. végéig. (Yardeni, 'The Book of Hebrew Script')

A naptár nyelvezetét vizsgálva alapos és mélyreható 45. oldalas nyelvtani elemzésében Denis Pardee kifejti: „morfológiai és szintaktikai elemzés alapján a táblácska föníciai nyelvezettel íródott.” (Brief Case of Phonician as the Language of the Gezer Calendar). Az ilyen szakvéleménnyel ki ne lenne homlokegyenest ellentétes, mint William Albright – kinek habár nincs megfelelő képesítése mégis bátran kijelenti: „a szöveg perfekt klasszikus héberrel íródott” (a bibliai régészet keresztes – akarom mondani Dávid-csillagos – lovagja minden büfögése olyan, mint mikor az árokparton szotyolázó Ricardo nyilatkozik a kvantum fizikáról). Giordana Pagano teljes mértékben egyetért Pardee véleményével és elmagyarázza, hogy a szöveg nem lehet bibliai héber, szamáriai, se nem filiszteus, hanem föníciai. „A rengeteg helyesírási, szóalaktani, mondattani ellentmondás miatt a Gézer Kalendárium beazonosítsa rendkívül komplikált.” – foglalja össze véleményét Sabatino Moscati. Yehezkel Kutscher ekképp vélekedik: „Még annak a gondolata is megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán bármilyen héber eredet lehetősége felmerüljön. Gézer a Filiszteus síkságon terült el és nem tartozott mindig a júdeai királysághoz.” (A History of the Hebrew Language)

Dodds-Allsopp az általa kiadott héber feliratok listájába sorolta a Gézer Kalendáriumot, ugyanakkor a nyelvezetét „dél-Kánaáninak” (bármit is jelentsen ez a meghatározás) vallja.

A Gézeri parasztnaptár kétségtelenül egy fontos X. vagy IX. századi nyugat-szemita nyelvemlék, de mivel egy megtelepedett, földművelő kultúra hagyatéka, ezért nem lehetett a pásztor, nomád habiru népség alkotása, még kevésbé egy jeruzsálemi királysághoz köthető kultúra része. Bibliai tradícióra, Jahu egyistenű hitére vagy bármiféle történelmi eseményre, politikai vagy gazdasági állapotokra még haloványan sem lehet következtetni az apró lapocska szövegéből.

Lákis-levelek

lachish-letter.jpg

És végül nézzünk meg egy ősi szemita nyelvemléket, mely tényleg lehetett akár óhéber is.

Széntintával agyagtáblácskákra (osztrakon) irt II. Nebuchadnezzar (Nabú-kudurri-uszur) i. e. 586-os hadjárata előtt egy bizonyos Hoshaiah nevü tiszt által, Ya'osh Lákis parancsnokának íródott levelek nyelvezeti besorolását a fundamentalista biblikusok mind a napig, számos kritizáló szakvélemények ellenére helyesen vagy helytelenül „héber nyelvemlékként” emlegetik, mely vélemény további szócsövekre akad az akadémia, wikipédia-féle tudósai körében. Nem győzöm eleget hangoztatni azt a szándékos félrevezetést, melyben minden korai, későbronzkori és kora-vaskori nyugat-szemita nyelvemléket habiru-hébernek kiáltanak ki. Ha ez jogos, akkor minden egyes sumer írásos emlék, ami csak egy kicsit is hasonlít pl. a Nagyszentmiklósi Aranykincs rovásírással irt szövegének betűire magyarnak nevezhető, sőt az összes oroszországi, ukrajnai rovással irt betűleleteket is nyugodtan magyarnak lehet tekinteni. Minden hasonlónak vélt betűrészlet, ortográfia, névmási vagy szóalaktani egyezés ellenére a föníciai írás annyiban egyezik a későbbi habiru írással, amennyire a sumer nyelv írott formája egyezik a későbbi magyar rovásírással. Ha korai vándor, pásztorkodó, rabló-zsoldos, még meg nem telepedett habiru népségnek egy olyan műveltségi szintet tulajdonítunk, amivel csak később rendelkezett, akkor a prolepszizmus (téves korábra tevés, keltezés) csapdájában kötünk ki. Azonban az kétségtelen, hogy a levél szerkesztője a Jahu kultusz korai követője lehetett, mert a szövegben többször szerepel a 'JHW' név, mely csak is Jahu isten lehetett, továbbá az is lehetséges, hogy a levél írója és címzettje már megtelepedett, bizonyos kultúrszintet elért habiru-héberek lehettek. Ne felejtsük, hogy a keletkezési ideje a VI. század!

Szerző: katolnai  2017.04.02. 11:39 Szólj hozzá!

 

Moabita tábla (Mésa-sztélé)

fek_feh_mesa.png

A táblán látható sötét részek az eredeti (éppen csak javítgatott), már tisztán olvasható betűket szavakat tartalmazza,, míg a világos részek mind biblikus beállítottságú, teljes egészében spekuláción alapuló rekonstrukció

Louvre múzeumban kiállított két nagyobb darabból és 18. apró töredékből összeálló Mésa-sztélé, a zsidó nép legősibb létezésének emlékének tekintik, pedig az moábi nyelven és föníciai betűkkel nem héber nyelven és nem héber betűkkel íródott. Vagy a moábi is nyelv is héber, és a föníciai írás is héber mert ha igen akkor az akkádra is rá lehet fogni, hogy héber. A föníciai nyelvet, írásmódot ős-hébernek állítják be a zsidó nyelvészek és történészek, holott a föníciai nép legalább olyan messze állt műveltségben – időben-térben – a lényegesen később kialakult habiruktól, mint a habiruk kultúrája a kámitáktól. Ha a sztélét egy habiru származású jahvisztikus uralkodó emeltette, akkor miért nem a saját nyelvét-írását, a hébert alkalmazta szövege rögzizisénél? A sztélével kapcsolatos kérdések megválaszolását csak nehezíti, hogy a Louvre-ban kiállított kőtábla semmiképpen nem nevezhető eredetinek, mert az eredeti, 1868-ban, Augustus Klein által megtalált táblát az arabok a felfedezés után nem sokkal tűzbe vetették, felforrósították, majd hideg vizet öntöttek rá és darabokra törték. A tábla feliratát még széttörése előtt egy Salim el-Korum nevű arab önjelölt tudós pocsék pontatlansággal lemásolta és a ma látható táblát ez a pancser munka alapján rekonstruálták. A tábla széttörését megelőzően Clermont Ganneau, francia orientalista által felbérelt másik arab, Yaqub Karavaca csak egy kiszáradt, megszaggatott másolatot volt képes visszahozni a vad beduin világban őrzött kőtábláról, ami megint csak pont egy fabatkát ért. A barbár arab rongálás sok betűt és szót tett olvashatatlanná, amit a lelkes biblikusok más nyugat-szemita nyelvemlékek alapján egy-kettőre megoldottak. Evvel az elegánsnak vélt apologéta szövegjavítással, szövegértelmezéssel azonban korán sem oldották meg a felmerült kétségeket, legalábbis nem a valláshomálytól független kutatók számára. Clermont Ganneau két erősen megrongált darabot megszerzett a jeruzsálemi feketepiacról (valószínűleg Shapira boltjából), ezeket a Louvre-ba szállította, majd a két arab eredményei, valamint saját héber betű ismerte alapján rekonstruálta mindvégig a bibliához történő igazodást tartva szem előtt.

A győzelmi táblát i. e. 850. körüliről származó Mésa (Másu) Moabita király győztes hadjáratának állít emléket. Az összesen 34 sorból álló néhány sorát fontos kiemelni. 1. „Én vagyok Mésa, Kámos-melek(?), Moáb fia ...” 14: … és Kámos mondá nékem: Vidd el Nebót Izrael ellen.” 18. „... YHW edényeit elhurcoltam azokat Kámos elé ...”, több sorból csupán nyugat-szemita neveket érdemes említeni; Dibon, Arber, Anón, Bét-Bátom, Bézer, Honorám, Baál-Meon, Dedan.” A tábla autentikusát már nem sokkal felfedezése után több híres tudós megkérdőjelezte, mint Leopold Zunz, Gustav Jahn, Moses Gaster, Rupert Storr és kiemelten Albert Löwi, aki külön alapos tanulmányban sorolta fel kétségeit. A biblia apologétái paleográfia 'tudományát' kihasználva elutasítanak minden kérdőjelet és a tábla feliratának fordítását, szövege rekonstruálását autentikus hipotézisét hirdetve, az egész tudós társadalom nevében kétségtelennek nyilvánítják ki.

Bibliai minimentalistáknak elnevezett tudósok, mint bibliai allegóriaként értelmezik a feliratot és kétségbe vonják annak történelmi valóságát. Omri moábi tartózkodását, uralkodását Hammurapi, Sarrukin (Sargon), Idrimi emlékeit utánzó irodalmi, fiktív felvetéseire alapozódott, politikai szempontokat szem előtt tartó, módosított emléknek vélik. „A felirat nem történelmi, hanem egy felettébb metaforikus nyelvezettel alkotott irodalmi hagyomány, (általános, átvitt értelmű formula) ismétlése egy alapos, lényeges rég múlt időkben élt archaikus királynak, mely Alalakh-i Idrimi (akkád) királyának történelmi eseményének feliratát ismétli meg. A felirat egyesszám első személylében íródott Idrimi király epitoméját követve; legyőzi ellenségeit, hadjárata dicsőségesen befejeződik és Mésa, mint Idrimi, szintén új békés, jóléti királyságot alakít ki, melyet kész átadni utódjának. (…) a szöveg nyelvezete, stílusa a Neo-asszír és Babilon, majd az azt utánzó bibliai legendák szövegsajátosságaival egyező.” (Thomas Thompson, 'The Bible in History') A sztélé stilusa, szövegsajátosságai századokon keresztül elterjedt irodalmi hagyományt formált a Közel-kelet népeinél, melynek örökségét a későbbi zsidó irástudók felhasználták, beágyazták saját narrátivájukban, miként arra számos kutató rámutatott: „A sztélé nyelvezete az erős, hasonlatos szentimentalizmusa miatt egyenesen a héber bibliából is jöhetett volna, Kámos Moáb nemzeti istene Jahuhoz hasonlóan bosszúálló módon segíti győzelemre a moabitákat , mint számtalan esetben Jahu teszi azt az izraeliták ellenségei legyőzésekor.” (Christofer Rollston)

A bibliai történészek szerint Omri valós történelmi király volt, amit a sztélé szövege látszik megerősíteni számukra. A felirat 7. sorában: „mert birtokba vette Omri Mahdebá egész földjét”, mely Omri név sokkal régebbi eponimus lehetett, mint a I. Kir. 16. fejezetének Omrija. Mert Omri a Mésa kő elkészitésekor már rég nem egy közelmúltban élt személy volt, aki valaha is Transzjordánia területén élt, hanem eponimus, irodalmi megszemélyesitése az akkor élő nyugat-szemita népeknek, melyek jelenlétét Palesztina és Sziria mini-királyságaiban , mint politikai, vallási hatalom jelképe reális valóságként létezett. Gondosan kidolgozott irodalmi kifejezésekben sokszor keverednek a földrajzi, kultikus és törzsi nevek, nevek melyek az a századok folyamán elfelejtődtek, cserélődtek,hiszen a II. Kir. 3: 4-8-ban nincs Omri említve, hanem Akháb neve szerepel. Az asszír rekordokban feltüntetett 'Bit Humri' kifejezés egyezik más hasonló Bit Illani,, Bit Agusi földrajzi elnevezéssel, melyek apró 'királyságok' nevei és mely elnevezések nem történelmi személyek nevéből származnak, hanem ősi mennyei patrónusok kultikus területei.

 

A 12. sorban jegyzett ' dávid' fordítása közismerten bonyolult és cseppet se egyértelmű – írja Gary Rendsburg, 'Mesha Stele, Line 12.' c. tanulmányában, majd alapos elemzésekkel kísért keresztmetszetet ad a világ vezető tudósai egymástól néha alaposan eltérő fordításaiból. Néhány nem biblikus értelmezést érdemes megemlíteni, mert rávilágítanak az ősi habirunak mondott nyelvemlékek ellentmondásos – sokszor szándékosan elfogult – fordításaira. G. A. Cooke, 'Daudh'-nak azaz Dodónak fordítja a vitatott nevet (A Text-book of North-Semitic Inscriptions). Hugo Gressman, hasonlóan Karl Jaroshoz 'dod'-nak, míg Johannes de Moor és Brian Schmidt 'szerelmetes'-nek értelmezi. Ezen felül más tudósok az Arel (Matthews-Benjamin és Joseph Blekinsopp), Areli (Philip Stern), Ari'el (Alviero Niccacci). Smelik és Hanson furcsamód 'nagybácsi'-nak fordítják le a sok vitát kiváltó ákom-bákom betűket.

Az erősen megrongálódott kőtábla darabokat Clermont Ganneau vezetésével újra vésték-írták a Louvre múzeumban és így sok betű, szó, mondatrész mesterségesnek tekintendő és mivel az eredetiről soha nem készült pontos régészetileg igazolható másolat, ezért a rajta szerepló nevek, mint 'dávid', jahu nyugodtan megkérdőjelezhető. Ha elfogadjuk Jahu nevének hitelességét az mindössze annyit jelent, hogy a habiruk törzsi istene is kiemelt tiszteletet kaphatott a VIII. sz. egyes nyugat-szemita csoportjai között, ám ez közel sem bizonyítja a zsidó biblia történelmi pontosságát.

Kiegészítésként még ide idézném az egyik leghíresebb múlt században alkotó zsidó polihisztor, nyelvész, valláskutató véleményét: „A Mésa sztélével kapcsolatos legnagyobb rejtély a szöveg két irányban eltérő ellentétéből ered, az egyik a tiszta biblikus nyelvezet egy az egyben való használata, ami nem lehetett egy moábita uralkodó stílusa a klasszikus főníciai–héberből esetlen, ügyetlen, irreguláris nyelvtelenül helytelen héberre.” Yahuda aprólékos archaikus héber, moábi, föníciai betűkkel, szavakkal bemutatott szakmunkája természetesen csak egy szűk réteg által érthető, de megfogalmazott kétségeim mellett szó nélkül elhaladni hiba lenne. „Akárhányszor tanulmányozom át a Mésa sztélé szövegét nem tudok megszabadulni a kompozícióban egyszerre jelenlévő tudás és tudatlanság, jártasság, a biblikus anyaghoz hasonló élelmes felhasználás és a bolondos igyekezet mellett, mely az időrendi sorrend, események koordinálását otrombán összeszerkesztő ellentmondásokból tükröződik vissza. (Abraham Shalom Yahuda)

 

A leghírhedtebb zsidó hamisító és a Moabitica.

shapi.jpg

Az egyik igencsak jól sikerült Shapira hamisítvány a sok közül melyre, mint mézesmadzagra ugrottak a korai héber-tudomány szakértői.

Martin Heide (The Moabitica and their Aftermath) már elég korán felhívta figyelmünket az ukrajnai zsidó családból származó Mózes Shapirára, aki Jeruzsálemben, 1861-ben megnyitotta régiségkereskedő boltját, ahonnét számos kitűnő minőségű hamisítvány került gazdag műgyűjtőkhöz és tiszteletreméltó múzeumokba. Shapira sikerét elsősorban az ősi ábécéket, nyelveket alaposan ismerő Salim al-Korumnak köszönheti, aki más arab írástudó mesterek segítségével sorra gyártották a moábi, föníciai és más, ősinek álcázott nyelvi emlékeket. Shapira hamisításai nem mindenkit volt képes megtéveszteni, volt aki utána ment a dolgoknak, mint Charles Clermont-Ganneau (1846-1923) híres francia orientalista régészprofesszor. Clermont-Ganneau személyesen megkereste Salimot, akiből sikerült kiszednie annak az arabnak a nevét, aki az agyagot és köveket szolgáltatta, valamint találkozott azokkal a mester kőfaragókkal akik Shapirának dolgoztak. Palesztinából származó tapasztalatait a hamisításokról szóló értesüléseit a Atheneum nevű, Londonban megjelenő szakmagazinban hamisításhoz és az összes 'moabitica' (*) nevű leletegyüttesét hamisítványnak nyilvánította. Több jeles tudós kiállt Clermont-Ganneau igaza mellett és Shapira nem győzte tisztességét védeni, közben minden otromba hibáért Salimra mutogatott. A bibliai tudósok, becsapott műgyűjtők, átvert múzeumi kurátorok még évtizedekig harcoltak a leletek hitelessége mellett, mert olyasvalamiben akartak hinni, ami nem tudományukat, hanem hitüket erősíti. Shapira keze alól kikerült antik tárgyak aztán hamarosan kikerültek a kiállító vitrinekből és mind a mai napig múzeumi pincék homályos polcain porosodnak. Abraham Yahuda, polihisztor szemita ősnyelvek tudósa 'The Story of a Forgery and the Mesha Inscription' c. tanulmányában közli, hogy Salim al-Korum büszkén kérkedett, hogy elsők közt volt, akik a Mesa sztélét – amit a beduinok Dibán-kőnek hívtak – meglátta és megvizsgálta. Salim mikor először meglátta a Mésa sztélét, amennyire korlátolt tudása megengedte, híven lehetett rögtön lemásolta. Kortárs szakemberek szerint a másolat szinte olvashatatlan, ami olvasható annak fordítása értelmetlen szöveget tükröz. Érdekes módon Clermont-Ganneau, aki jól ismerte Dalimot és shapirát is minden egyes antiknak vélt műtárgyat mely kezük alól kikerült közönséges hamisításnak bélyegzett meg az egyetlen Mesha Sztélét mindezek ellenére hitelesnek tekintette. Szinte még gyilkolni és kész lett volna érte, a szemefénye, karrierje csúcsa, az egyetlen tündöklő bébije volt a Moabita Kő, holott jól tudta, hogy Shapira és Salim semmilyen disznóságtól nem riadnak vissza. És mégis ezt a Salim-féle irka-firkát használta fel Clermont-Ganneau később, mikor a Louvre-ban újraírta (rekonstruálta) a Moabita táblát. Saját bevallása szerint Salim többször használt Nabateus és Himyariti betűket, írásjeleket hamisításai tökéletesítéséhez. Fontos megemlíteni, hogy a Mésa Sztélé felfedezése előtt nem sokkal Duc de Luynes, orientalista tudós a Hamaida törzs sejkjének segítségével végigkutatta azt a a területet, ahol a Mésa sztélét később megtalálták és habár számos ősi izraeli emléket mutattak neki a Mésa sztélét még nem ismerték. (Majd utána jött Salim al-Korum és Shapira …)

A Mésa sztélé megerősíti a Kir. II. 3-9 fejezetében ismertetett Mésa lázadását, „És Mésának, a Moáb királyának sok sok juha volt ...”, „De amikor meghalt Akháb királya elszakadt Izraelt királyától” stb. – legalábbis az Ószövetség szerelmesei szemében, a józan hozzáállás pártatlan igazsága után vágyóknak azonban nem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy minden egyes antik emlék, amihez Shapirának vagy Salimnak még csak halványan is köze van magán hordozza a hamisságot, az álnokságot, a kétséget.

 

(*) Moabitica: nem sokkal a Mésa sztélé megtalálása után Mózes Shapira boltjából agyag-figurák kerültek elő, teljesen egyező betűformákkal szórészekkel, mint a Mésa sztélén. A moabita szövegek néhány kisméretű faragott fejre, valamint több agyagfigurába, korsókba, tálakba voltak vésve. Shapira eladásra szánt Mobitikája több mint s.. és mégis vették. Német tudósok, mint Schlottmann, Koch, Münckhausen, és kiemelten Hermann Weser, aki Konstatinos Schlottmann tanítványa volt csak azért is kitartottak a moabitika hitelességéért, francia kollégájukat nacionalizmussal vádolva. Az ellenségesség mögött tömény irigység húzódott azáltal, hogy a Louvre múzeum számára, Charles Clermont-Ganneau az orruk elől csente el a számára sokkal hitelesebbnek tűnő Mésa sztélét. Charles Clermont-Ganneau 1885-ben kiadott publicisztikájában világosan rámutatott több goromba hamisításra, mint Dávid király pecsétje, egy moábita írással ellátott osszárium és Sámson szurrogátuma, ám a Mésa sztélé igazára rátette volna családja, szerettei életét. Már csak azért is!

Szerző: katolnai  2017.03.26. 11:03 Szólj hozzá!

 

A Habiruk

 

kadesh.jpg

 

Az i. e. 1274-ben lezajlott Kádes-i csatát megörökítő felirat képi ábrázolásán egy Egyiptom zsoldjában szolgáló habiru kém látható.

 

A habiru vagy hapuri elnevezés számos akkád, hettita, egyiptomi, ugariti feliraton, levélben előfordult a közép bronzkortól (kb. i. e. 2000.) a vaskor kezdetéig (i. e. 1000. körül). Jelentése nem egy etnikum vagy törzs nevét tartalmazza, hanem egy társadalmon kívül vagy annak a szélén létező osztályt; munkanélküli, útonálló, csavargó nomád, bandita – csupa olyan jelzőkkel illették őket, melyekre sem ők sem utódaik büszkék nem lehetnek. Gyéren lakott júdeai fennsíkok, Transzjordánia és Edom sivatagos területein minden törvény, rendezett közösségi normák nélkül élő, kóborló ős-szemita nomádok közt menedéket talált a szíriai elűzött bűnöző, az arámi sereg dezertőre, az egyiptomi szökött rabszolga. Szállásért, élelemért cserében fegyveres védelmet szolgáltattak, ha kellett legyilkolták, kirabolták a rivális klánokat, de leginkább a kereskedőkaravánokat szerették kifosztani. Minden nagyhatalom irtotta, üldözte őket, de előfordult, hogy megpróbálták szelídíteni, hasznosítani, ami csak rövid távon járt sikerrel. Miképp az agyagból formált i. e. 1550-ből származó 'Tikunani Prizma', akkád nyelven irt feliratából láthatjuk (Tinuk-Tessup Mezopotámiai király volt) néha zsoldosként használták őket a nagyhatalmak, és a felirat a király alatt szolgáló 438. habiru zsoldos nevét sorolja fel. A nevek vizsgálatából az derül ki, hogy nem csupán szemiták, hanem hurrik és kassúk is voltak soraikban, tehát etnikai homogenitásról szó sem lehetett.

 

A több korból származó, Amarna-levelek gyűjtőnéven elhíresült égetett agyagtáblák (367 teljes, ill. részben teljes, és több ezer erősen töredékes cserépdarab) között található jeruzsálemi helytartó, Abdiheba üzenete, aki összesen hat levelet irt III. Amenhotep fáraó udvarába – írja többek közt: „... béke uralkodik mindenfelé, kivéve a habirukat, akik ellenségesen minket támadva folytatnak háborút, ezért a fáraó akaratának kell érvényesülnie. Íme lásd: Gézer, Askelón, Lákis élelmet, olajat és más fontos dolgokat adott át nékik, de most már jöjjenek a királyi íjászok. Azok ellen, akik a birodalommal szemben súlyos bűnöket követnek el ...” (Israel Finkelstein írja: „Abdiheba kormányzása idején Jeruzsálem nem lehetett egy kisebb falu méretét meghaladó telepélésnél (…) száz év ásatási eredménye semmi jelentős, lényeges maradványra nem lelt Abdiheba idejéből.”) Más levéltöredékből értesülünk: III. Amenhotep uralkodásának vége táján Labaja, Szikem ura mentegetődzik, hűségét bizonygatva, hogy nem ő, hanem Gézer város fejedelme volt hűtlen a fáraóhoz, holott elnézte, tudott arról, hogy saját fia egyezséget kötött a habirukkal, közösen szövetkezve Egyiptom ellen. A Tell-Amarna levelekben többször is említve van Labaja, Szikem kormányzója, aki szövetségre lépett a habirukkal és segitség fejében földet adományozott nekik. A feljegyzésekből az derül ki, hogy az i. e. XIV. sz. közepe táján már létezhetett egy habiru koncentráció Szikem körül, ám ennek politikai vagy kulturális jelentőségét – főleg a régészeti hagyaték teljes hiánya miatt – felbecsülni lehetetlenség.

Nadav Na'aman tanulmányában (Contribution of the Amarna Letters) a habirukat tartja annak az Izraelnek, ami népséget Mernaptah legyőzött. Nadav nem vette figyelembe, hogy az egyiptomi fáraó széléjén szereplő Izrael népe földrajzilag pontosan meghatározható területen élő megtelepedett földművelők volt és semmi bizonyítható társadalmi, kulturális kapcsolatuk nem létezett köztük és a vándor-bolyongó, rablásból, útonállásból élő habiru népséggel. Minden egyes Mernaptah által legyőzött nyugat-szemita népecske földrajzilag meghatározható letelepedett, társadalmilag jóval fejlettebb szerveződés volt, mint a behatárolható etnikai gyökerekkel nem rendelkező habiruk, hogy mégis említve vannak az egyiptomi feliratokon azt ártalmas brutalitásuknak, vérszomjas bestialitásuknak tudható be. Máshol pedig szinte magának ellentmondva Nadav Na'aman úgy irja: az i. e. X. században Szikem és Jeruzsálem is kánaáni városok, nincs zsidó királyság, északnyugati szemita csoporthoz tartozó kánaáni nyelvet (föníciai, ugariti) nyelvet beszélték, míg a később teret nyert héber a dél-kánaáni nyelvjárást beszélte. A kánaáni szúpréme isten El volt (Ellil), aki nem más mint akkád föld és vihar isten. A Tora elbeszélésén kívül semmi nyom nem akad mely a habiru isten Jahu jeruzsálemi tiszteletét bizonyítaná.

Nadav Na'aman kifejti továbbá, hogy a héber elnevezést és fogalmat az ún. 'második-templom' (i. e. 530-70, míg az első, hükszoszok által, Szütek tiszteletére épített első templom, II. Nebukadnezzar 584 ostromáig tartott) korában mentették meg a Tora szerkesztői a teljes elfelejtődéstől. Azonban a név elvesztette eredeti jelentését, értelmét és egyfajta vallásos aurával lett körbevéve. Ezek az írástudók kezdték el újból egyre gyakrabban használni a héber megnevezést, ami alatt a zsidóság ősi elnevezését értették. (Collected Essays)

 

Az Amarna leveleket megelőző ill. az azt követő időszakokban az egyiptomi feljegyzésekből a habirukkal (apiru) való folyamatos probléma és gond tükröződik, falvakat, karavánokat fosztogatnak és védelmi díjakat szednek a tőlük rettegőktől. Amenhotep Kánaáni hadjáratát (i. e. 1420) megörökítő sztélén az elfogott ellenség közt 3600 apirut említ, míg egy másik, I. Széthi fáraó (i. e. 1300) sztéléje arról számol be, hogy a fáraó sereget küldött a Jarmuta hegyről folyamatosan támadó rabló apiruk ellen. Nem egy történész a rabszolgaságba hurcolt 3600 apiru leszármazottainak tartja Mózest és a vele megszökött népséget, mely feltételezés azért lehetetlenség, mert az egyiptomiak férfi rabszolgákat gyűjtöttek be mindenfelől, mert férfi munkaerőre volt szükség a nagyszabású építkezésekhez és eszük ágában nem volt női rabszolgákat biztosítani az ingyenes munkaerő hatékonyságának rovására, lelassítására. A sorozatos győzelmeket megörökítő képi ábrázolásokon is mindig férfi rabszolgák vannak ábrázolva, márpedig női társak nélkül az apiruk képtelenek voltak szaporodni. Mindez ellenére a számos történelmi feljegyzés kétségtelenné teszi, hogy a habiruk között évszázadokon keresztül jelentős hányadot adott ki a különböző birodalmakból, királyságokból, városállamokból szökött rabszolgák, akik biztonságot találtak a vándor-rabló nyugat-szemita nomád törzsek között. Ezek a kóbor szemita törzsek habirukkal keveredve és megerősödve alkották azt a társadalmakon kívüli réteget, melyek az összes Közel-keleti uralkodó isten, patrónus, kultuszát visszautasította és egy jelentéktelen szemita törzsi isten kultuszát kezdték magukévá tenni.

 

Nem kitaláció, hogy a Tell-Amarnai Abdiheba utáni időkben generációkon keresztül komoly bajt és problémát jelentettek a habiruk, dehogy azonosak lettek volna a Mernaptah sztélé izraelitáival, arra semmi bizonyíték nem létezik. Sőt arra sincs bizonyság, hogy a habiruk Mernaptah idejében már megtelepedtek Szikem környékén, hiszen még hosszú ideig raboltak, fosztogattak Palesztina, Transzjordánia minden sarkában. Mernaptah pedig teljesen felszámolta („Izrael népe megfogyott, magva nincs meg”) az Iz-Ra-El kultuszát követő nyugat-szemita népséget, ám a jóval később (kb. 300 év) egyre nagyobb hatalmat nyerő habiruk ősiségük legitimálása végett felvették, majd saját szájízük szerint – lásd: Jákob meséjét – átformálták, 'jahvisztikusitották' az összetett bronzkori mítoszt, kultuszt. Szikem városa i. e. 1000-900-ig megmaradt Baál követőnek, de ez időben jöhetett a habiru származású Abimélek: „És Abimélek egész nap vívta a várost mígnem bevette és a népet mely benne volt, leölte: a várost pedig lerombolta és behinté azt sóval.” (Bír. 9:45) Ezután felgyújtotta a város fellegvárát, ami Baálnak emelt masszív bronzkori templom lehetett. (Bír. 9:49) A Tora idevonatkozó passzusaiból nem derül ki, hogy a habiruk Jahunak vagy valamelyik más törzsi istennek oltárt emeltek volna Baál templom romjain. A korlátolt tiszteletet élvező törzsi isten, Jahu és az újraértelmezett 'izrael' sikeres térnyerésére még várni kellett. Ez persze zavaró volt a perzsa-hellén időszakban dicső múltat alkotó zsidó írástudóknak és Szikem városának héber kötödését szinte kötelezőnek tartva beszerkesztették a Tórába: „És átalméne Ábrám a földön mind Sikhem vidékéig ...” (I. Móz. 12:6), „Annak után minden bántás nélkül méne Jákob Mésopotámiából jövet Sikhem városába ...” (I. Móz. 33:18), „És megvevé a mezőnek azt a részét hol sátorát felvonta vala, Kámornak a Sikhem atyjának fiaitól száz pénzen.” (I. Móz. 33:19), „József csontjait pedig, amiket felhoztak Izráel fiai Egyiptomból eltemették Sikhemben ...” (Józs. 24:32). Ez természetesen nem történelem, hanem jóval később kitalált mese, ami csak arra jó, hogy a habiru múltat le lehessen tagadni, mint azt a Jahve-hitű tudósok teszik, mind a mai napig. Minden erősnek mondható politikai jelenlét ellenére a habiruk jóval később, mint a XIV. sz vették birtokukba Szikem városát, Baál templomát, pontosabban oltárát széttörték és valamikor az i. e. IX. sz. táján Jahunak emeltek oltárt.

habiru.jpg

Kronológiai szempontból megállapíthatatlan ez a korai habirunak vélt dombormű, de nem csak alkotás idejét, de helyét sem ismerjük A félig madár (Hórusz), félig szamár (Széth), már rég nem egyiptomi, de nem is Asszír: de kétségtelen az idő előtti, mielőtt még mielőtt a mindent meghódító, féltékeny Jahu színre lépett volna.

 

Mivel nem egy i. e. III.-IV. századi Jahvisztikus redaktor tisztában volt az akkor formálódó zsidó nép,banditáktól, szökött rabszolgáktól való eredetével, ezért a társadalmon kívüli bűnözök védelembevétele bekerült narratívájukba: „Ne add ki a te szolgád az ő urának, aki az ő urától hozzád menekült. Veled lakjék, te közötted azon a helyen amelyeket választ valamelyikben a te falvaid közül, azon a helyen amelyeket választ, hol neki tettszik, ne nyomorgasd őt.” (V. Móz. 23:15-16). természetesen az ilyen eredeztetés kényelmetlen és zavaró volt és maradt mind a mai napig a zsidóság számára. James Hoffmeier különösen kényelmetlenül érzi magát mikor az olyan 'régi', 'elavult' tanulmányokat emleget, melyek a habir-héber népség azonosságát részletezi, míg a héberek (zsidók) szerinte egy disztinktív jellegekkel elkülöníthető nép volt, ragyogó királyságokkal, pompás palotákkal, kincsektől roskadozó városokkal, irigyelni való műveltséggel. Az pedig teljesen tudománytalan a biblia történeteihez szorosan ragaszkodó Hoffmeier számára, hogy a zsidó (izraelita) nép jóval később alakult ki, és történelmi szempontból a kétes értékű bibliai – legtöbb esetben más népek történelméből, mítoszaiból kimásolt – elbeszélések még később lettek összeszerkesztve, mint amit az eddig elfogadott akadémista konszenzus szuggerál. Persze nem minden tudós áll azonos véleményen Hoffmeierrel „El kell fogadnunk összefüggés társításokat mely azonosnak látja a hébereket a habirukkal, még akkor is ha jelenlegi tudásunk a habiruk történelmét illetően nagyon hiányos.” (F. Hallock, The Habiru end tehe Sa-gaz in the Tell-Amarna Tablets).

 

Israel Finkelstein Asher Silberman közös, bibliai régészetet népszerűsítő könyvükben (David and Solomon) világosan megfogalmazzák, hogy Abdiheba korától számítva 400. évig történelmi szempontból értékes adat nem létezik. Jeruzsálem szélén véghezvitt teraszok kiépítését i. e. 900 környékére becsülik, míg a habirukkal kapcsolatban semmi ujjat nem mondanak – hacsak nem azt – hogy talán Dávid habiru vezér lehetett. Szerintük Jeruzsálemet i. e. 900-ig a Jebuzeusok uralták. A szintén nyugat-szemita Jebuzeusok nem lettek kiirtva Dávid által, hanem egy hosszabb kulturális folyamaton átpréselve, elvesztették eredeti patrónusaik kultuszát és Jahu követőivé váltak. Ebben a négyszáz éves szakaszban sehol nem bizonyítható a habiruk néppé szerveződése, nagy számban történt szervezett megtelepedése vagy Jahu uralkodói felsőbbrendűsége. Ezt a történetileg homályos 400 évet a Tora szerkesztői badar mesékkel, kitalált zsidó hősökkel igyekeztek kitölteni, ám hatalmas királyaik (Dávid, Solomon), gazdag királyságaik valós létezése mind a mai napig bizonyíthatatlan. Petrer Lechme (Early Israel) szerint a habiruk kezdetben nem voltak megtelepedett csoportok, és megtelepedésük több száz éves folyamat lehetett. Rámutat, hogy az elkerülhetetlen egy-helyben maradásukat nagyban segítette a vas elterjedése, fejlettebb mezőgazdasági technikák alkalmazása, teraszok és a vízgyűjtők kiépítése.

 

Szerző: katolnai  2017.03.18. 06:50 Szólj hozzá!

Hükszoszok

huk_szob.jpg

Teljesen mindegy, hogy az Ótestamentum említi-e a hükszoszok népét vagy sem, a nyugat-szemita és a héberek történelmét kutatva a hükszoszok ignorálása nagyfokú ignoranciát hirdet.

A hükszoszok népéről, szinte semmit sem tudunk; nem tudjuk honnan jöttek, milyen etnikai összetétellel rendelkeztek, és szinte semmi érdemleges régészeti leletet nem hagytak maguk után. Nevük magyarul, legalábbis görög és egyiptomi értelmezés szerin a 'lovas-nomád', vagy 'pásztorkirály' jelentésnek felel meg. Az bizonyos, ők honosították meg Egyiptomban a lovakat, és a lóvontatású harci szekér, visszacsapó íj használatát is ők vezették be. A XIII. Dinasztia alatt, i. e. 1730 körül, Kánaánon keresztül beözönölve (egyes tudósok szerint lassan beszivárogva) elfoglalták Alsó-Egyiptom delta ágának keleti részét. Fővárosuk a Nílus keleti partján levő Avarisz (Tell El Dab'a) városa lett, központjában Szütek templommal, megerősített falakkal, kapubástyákkal. Később déli irányba még jobban kiterjesztették hatalmukat, és bő 160 évig uralkodtak ezeken a területeken, míg a XVIII. dinasztia fáraója, I. Ahmosze (Jahmesz) ki nem verte őket (i..e. 1560 körül) Egyiptomból. Egyiptomból történő kivonulásuk után egy jelentéktelen, középszerű településből új várost alapítottak, (Hyerosolymát) Jeruzsálemet. „Az Asszíroktól tartva, akik akkor egész Ázsiát uralták, egy várost építettek Júdeában. A város elég nagy volt, hogy otthont adjon sokaságuknak, és a várost Hyerosolymának nevezték el.” (Josephus, Contra Apion I. 13-7) Nem sokkal később nyomtalanul eltűntek, úgy, ahogy jöttek, semmi kézzelfogható nyomot nem hagyva maguk után.

 

 

hik_elott.jpg

Egy átlagos egyiptomi szekér, mielőtt a hükszoszok megérkeztek volna

Etnikailag beazonosítani a hükszoszokat lehetetlenség, habár a legtöbb bibliai történész szemitának szeretné látni őket, mint Jacquetta Hawkes: „... vándorló szemita csoportok, akik kereskedést űzni jöttek és más békés lehetőségekért érkeztek Egyiptomba.” Míg más szakértők, mint Kim Ryholt neveken lovagolva erőltetik a szemita originalitást, elfelejtve, hogy a nevek többsége kultikus, vallásos hovatartozást, kötődést fedő értelemmel bírtak, melyeket a hükszoszok vándorlásuk során sajátították el. A helyi patrónusok, 'kis-istenek' mellett, a legősibb, mindenki által tisztelt kiemelt istenek pl. Resheph vagy mint Baál és Anath kilépve szűkebb hazájukból-házukból országrészeket, birodalmakat meghódítottak meg. A szemita nevek alatt is tisztelt 'főistenek' neveinek változatai családi nevekben, titulusokban olvadva elterjedt az összes kelet, nyugat-szemita népcsoport között és a velük generációkon keresztül érintkező hükszoszok átvették a nekik megfelelő kultuszokat, amikkel párosult a névhasználat, névcsere, ám ezen nevek használata közel sem jelenti vagy bizonyítja népcsoportjuk szemita eredetét. Más elfogadható magyarázat a szemita nevek előfordulására, hogy a Hükszoszok vihettek magukkal nyugat-szemita családokat, mint szolgáltak, és rabszolgálákat, ám ez megint nem lehet komoly érv, hogy ők maguk szemiták lettek volna. A sok lelkes szemita és judeo-keresztény szeretné – de nem tudja – megkerülni azt a tényt, hogy a szemita népek nem rendelkeztek lovaskúturával. Ezekben a századokban gyalogosan terelgették birka és kecske nyájaikat, gyalogosan szálltak hadba és még a szamártartást is alig ismerték. A bronzkori szemita települések feltárásán jelentős mennyiségű birka, kecskecsont került elő, míg tehén alig, szamár alig, lócsont meg egyáltalán nem fordult elő. A lovaskultúra nem csupán lótenyészésből, nemesítésből tevődött össze, hanem lószerszámok és harci-szekerek gyártása is szorosan hozzátartozott. Továbbá a több részből összetett íj, a visszacsapó íj, tökéletes nyílhegyek – melyek mind hükszosz vívmányok voltak –, mind inkább turáni eredetről vallanak, még akkor is ha az akadémista történelemírás nagyon a zsidók őseinek szeretné tulajdonítani a közel-keleten végbement magas szintű lókultúra bronzkori meghonosítását. Ha hükszoszok szemiták lettek volna, akkor ez következő lépésben azt jelentené, hogy a hunok, őstörökök a szemitáktól tanulták el a lótartás/tenyésztés tudományát. Nem világos, hogy melyik nép műhelykultúrájából származott az egyiptomi fémgyártás színvonalát jóval meghaladó a hükszosz fegyverek, páncél, sodronying, fémsisak és főleg a harci-szekér előállítása. Egy ilyen ipari fejlettséget bronzkori birkapásztor, vándor-szemitáknak tulajdonítani fanatizmust sugároz.Inkább közelebb állhat az igazsághoz az olyan kutató, mint Wolfgang Helk, aki Hurritának véli a hükszoszokat, akik nem voltak szemiták, vérségileg közelebb állhattak a Kaukázus két oldalán élő turáni népekhez.

 

huk_szeker.jpg

A hükszoszok megjelenése után már ilyen harci szekerek, íjak honosodtak meg Egyiptomban mindenfele.

 

Mivel a hükszoszok szemita eredetét bizonyítani lehetetlenség, egy turáni nép (klánok) délre vándorlásáról meg hallani sem akarnak a bibliai tudósok, ezért inkább meredek elméleteket fabrikálva vannak olyan szélsőségesek, akik még a létezésüket is kétségbe vonják, mint Sáve-Söderberg (The Hyksos Rule in Egypt) elveti egy kívülről érkezett, idegen népcsoport invázióját és csupán politikai elit lecserélődését látja (mint egy divatváltást), azaz szerinte, egyiptomi váltotta az egyiptomit. Ez az elmélet nem magyarázza meg a fejlett lovaskultúra gyors térnyerését. Vannak ennél még elrugaszkodottabb elméletek, mint John Van Seeters (*), aki mindenáron bizonyítani óhajtja, hogy Hükszosz nép vagy kultúra sosem volt, hanem ez csupán egy stílus volt, különösen kapálódzik a hurrita-hurrian rokonosítás ellen, pedig a hurrik az egyetlen olyan nép volt a Kaukázusoktól délre, ahol a középső bronzkorban a lótenyésztést egyöntetűen bizonyítani lehet. Ezek a bibliai akadémisták figyelmen kívül hagyják a sajátos, más korai – Palesztin, Szíria, Egyiptom – kerámiáktól eltérő, 'Tell al-Yahudiyyeh'-nek elnevezett agyagművesség: kisméretű geometriai díszítésű, barnás-szürke edény, korsódarabok sokaságát, melyek díszítésrovátkai fehér krétaporral voltak színezve. Ezt a kerámiaformát hükszosz kerámiának vélik a régészek. Ezen felül ott vannak még a nagyon is disztinktív, Nílus-deltára, Palesztinára jellemző bronzkori erődrendszerek, melyek 'hükszosz erőd' megnevezésként kerültek be e régészet tudományába. Több ősi palesztin, Dél-szíriai várost körbevevő jellegzetes zúzott kőből épült, lejtős-padkás védelmi vonalak, magas kőfalak és bástyatér kialakítása megegyezik vagy hasonlít a volt Hükszosz főváros, Avarisz védelmi rendszerével. (Yigael Yadin, 'Hyksos Fortifications') Askelón, Szíriában Quatna, Megidó és Hácor, Szikem kapubástya rendszereit szintén hükszosz vagy legalábbis azáltal befolyásolt építési elemként tartanak számon.

I. e. 1560 körül, mikor az egyiptomiaknak végre sikerült a hükszoszokat kiszorítani a Delta mellől, legalábbis elméletben, mert ebben a kiűzésben vagy elvándorlásban nem minden hükszosz klán vagy az őslakossággal keveredett hükszosz család kelt útra, amire példa I. Ramszesz apja, Széti vezír, aki neve után ítélve félig hükszosz vagy tán egészen az volt. Széti felújította Szét isten kultuszát annak ellenére, hogy az írott hagyományban és a köztudatban élesen megmaradt ténye annak, hogy Széth Ozirisz gyilkosa volt és így Egyiptom ellensége. A termékeny Delta elhagyására kényszerített Hükszosz klánok átvonultak a Negev sivatagon és egy apró, még közepes jelentőséggel is alig bíró júdeai városkába, Jeruzsálemben rendezték be új fővárosukat. A város közepén templomot emeltek és oltárát legfelsőbb istenüknek Szütek (Szét) tiszteletére szentelték fel. Semmi konkrétan megfogható adat nincs arra, hogy a hükszoszok mennyi ideig éltek Júdeába, meddig volt első számú patrónusuk Szütek és, hogy mi lett az egykori büszke hükszosz nép maradékainak sorsa. Az biztos, hogy az i. e. 1360. körüli Tel-Amarna levél (Abdiheba levele) megírása idején Jeruzsálemben kánaáni népnek elnevezett lakosság él, egyiptomi felügyelő kormányoz, kinek uralma alatt elképzelhetetlen lett volna a hükszosz isten, Szütek imádata. Az egykori Szütek templom oltárán – az ő idejében – El istennek áldoztak a várost benépesítő szemiták. Ez persze nem jelentette a Szütek hódolata teljes kiűzését a templomból, hanem mint egy kisebb jelentőségű patrónus szerényen meghúzódva, félre eső helyen fogadta azt a kevéske tiszteletet, amit elnyert. Kultusza túlélését támasztja alá a szicíliai származású Diodórosz (i. e. 80-20) görög történetíró által közölt adat, kinek negyven kötetes ‘Egyetemes Történelem' című műve töredékes részletekben, másolások formájában maradt csupán az utókorra. Ebben a művében hivatkozik a nálánál mintegy harminc évvel korábban élt nagy görög sztoikus filozófus Poszeidoniosz munkájára. Abban az állt: eredeti szemtanúk úgy vallották; mikor is a Szeleukid király Antiochus Ephiphánész (uralkodott, i. e. 174-171) katonáival az élen behatolt a jeruzsálemi Nagytemplom legszentebb szentélyébe, akkor ott egy szobrot talált. A szobor egy nagy szakállú embert ábrázolt szamárháton ülve, kezében könyvet tartva. ('Biblioteca Storica', 34/35. 1-3) Josephus szerint az egyiptomi pap, Apion szintén tudott a Szütek-kultusz megmaradásáról, csak szerinte egy faragott szamárfejet találtak a templom szentélyében.

III. és IV. Amanhotep i. e. 1400-1350 körüli uralkodásuk alatt Palesztina és Szíria kisebb-nagyobb mértékben Egyiptom felügyelete alá került, különösen a Mezopotámiába vezető kereskedelmi út biztosítása lehetett a prioritás számukra, így kerülhetett Jeruzsélemben is Egyiptomot szolgáló helytartó.

 

Túl sok az ókori görög szerzőktől fennmaradt utalás ahhoz, hogy egyszerűen a politikai korrektség vagy az antiszemita bélyeg-rásütés félelmében minden megjegyzés nélkül elhanyagoljuk a héber valláselképzelésekben nagyon is jelenlévő Széth kultuszt. A témára már megpróbáltam rávilágítani egy korábbi tanulmányomban: és itt is helyénekvalónak tartom, hogy néhány mondatot még hozzátegyek. Josephus idéz (Cont. Ap. II.-9), a kb. i. e. 200. előtt élt Patar-i Mnaseast (**) művéből, miszerint a zsidók aranyszamárfejet tiszteltek. Joshephus előtt élt Democritus 'Zsidókról' c. könyvében írja, hogy a zsidók egy aranyszamárfejet tiszteltek. Antonius Pius kortársa volt Julius Florus, aki Jeruzsálem (Pompeius császár hadjárata) elfoglalása kapcsán említi, hogy egy titkos kamrát fedeztek fel a nagytemplomban ahol egy bearanyozott kúszónövény, inda (sub aurea vite cillum) alatt egy szamárszobrot találtak.Procopius beszámol az egyiptomi Alexandriában a Nílus áradásával kapcsolatosan rendezett ősi egyiptomi ceremóniáról, melyben a város polgárai Ozirisz testének – Bübloszban történt – megtalálását másolták le.

Erzherzog Reiner gyűjteményében (Osztrák Nemzeti Levéltár) található a 'Fazekas Orákulumja' c. kb. i. e. 200-ból származó papirusztöredék, mely az alexandriai zsidókat Tüphónistáknak (Széthián,-Széth-követőknek nevezi). A Rhind papirusz keletkezési idejét Apophis hükszosz király uralkodásának 33 évére helyezik és a 87. szakaszában az írnok megjegyzi, hogy a feljegyzett események a hükszoszok uralkodása alatt történt. Ha nem léteztek volna a hükszoszok, akkor miért említi őket a Jahmesz nevű tudós írnok?

Plutarkhosznál és az ő feljegyzését ismétlő Tacitusnál a zsidók júdeai, jeruzsálemi térhódítása, Ízisz uralmának ismételt (allegorikus) győzelme egybe esett Tüphón kultuszának Egyiptomból való, Hórusz vezette kiűzésével. (Plutarkhosz, 'Ízisz és Ozirisz', 31.363) Plutarkhosz így ír: „Tüphón az ütközetből, szent állata hátán, szamárháton menekült el, hét napig menekült, míg végre megszabadult, majd apja lett két fiúnak; Hierosolymusnak és Judeausnak.” Tacitus is hasonlóan írja le a szamárháton történő hétnapos menekülést, és szerinte a zsidó szabbath megünneplése ennek a hét napnak emlékére formázódott meg. (Historiae, 5.-2)

Manethón idejében a zsidó hitet, ill. a zsidók istenét Széth-Tüphonnal azonosítani általánosan ismert tézis volt az egyiptomi írástudók között. (Russel R. Gmirkin, 'Berossus and Genesis, Manetho and Exodus) Szintén Plutarkhosz írja, hogy a zsidók elutasították a nyúlhús fogyasztását, mert annak íze a szamár húsához hasonlít. (Quaestiones Conviviales, IV.-5)

Sanda Gambetti írja: I. Ptolemaiosz koronázási ceremóniáján, szimbolikusan Széth, Ozirisz általi legyőzésének emanációja ismétlődött meg, IX.-X. Ptolemaiosz parancsára Ozirisz templomokat restaurálnak, és az újra festett képeken ismétlik meg Szét megölését. Van Henten (Jews as Thyphonians) c. művében feliratokból, hieroglifákból idézve mutat rá a korai egyiptomi zsidóság Tüphónhoz (Szét) való kötődésére. Ugyanezen forrásokból értesülünk a széth-hívők elleni erőszakos fellépésekről, gyilkosságokról, megégetésekről.

Alexandriai Philón említi az i. e. 38-ban végbement vallási tisztogatást, melynek áldozatai főleg Szét kultuszát követő alexandriai zsidók voltak. A zsidóság majd egészében visszautasította más istenek tiszteletét, ünnepi játékokon való részvételt és a császár közönséges emberi voltát hangoztatta, de még egy halvány udvarias gesztus erejéig sem voltak hajlandók egy füstölőt meggyújtani vagy egy szál virágot letenni valamelyik patrónus kápolnája elé. Ezt a viselkedést természetesen pökhendi, ellenséges provokációnak látta az összes többi alexandriai polgár. Az Alexandriában élő egyiptomi Ozirisz imádók, görögök, latinok a római császár istenségének elismerésének megtagadása mellett bűnösként tekinthettek még a zsidókra, a szárazságot, sivatagi terméketlenséget reprezentáló Szét imádata miatt is, hiszen Ozirisz – különösen a Delta vidékén a Nílus termékenységével azonosult, így maga volt a teremtő élet. ('The Alexandrian Riot of 38. BC.')

Nehéz nyelvezettel, nevekkel, összehasonlító filológiával, vitatható fordításokkal és szövegértelmezéssel megszerkesztett hatalmas művében Gerald Massey közli többek közt: „A héber főnév legkorábbi azonosítható formája a habiru (kabiri) ősteremtője (genitalis, genetrix), mely elnevezés 'kab' szótője, megegyezik az egyiptomi 'Kep, Kheb, Kef' megnevezésekben, melyek Tüphonhoz kötött nevek, átvitt értelemben Tüphontól származó testvérek ...” (…) „Tüphon ikerformája mitikus testvérpárosban, 'Judeus és Hierosolymus' fogalmazódik mítosszá.” (Gerald Massey, 'Book of Begining')

Még egy kép:

 

istallo.jpg

 

Megiddó ásatása során feltárt istálló rekonstrukciója, amire a fundamentalista régészek rögtön azt állították, hogy megtalálták Salamon lovasságának (I. Kir. 10-26) egyik bázisát. „Mára már kiderült, hogy az épület az i. e. VIII. század első felében emelték” (Israel Finkelstein) Természetesen semmi bizonyíték arra, hogy Megidó erődje ebben az időben habiru-héber erősség lett volna vagy már akkor ott létezett volna Jahu kultusz. Más szóval a később kialakult zsidó népnek semmi köze sem az erődhöz, sem az istállóhoz, sem a lótenyésztés korai kultúrájához.

 

(*) Ha valaki akar olvasni egy jó vacak, semmitmondó 'történelminek' maszkírozott könyvet, akkor annak nagyon ajánlom John Van Seeters, 'The Hyksos: A New Investigation' c. szerzeményét. Ez a bibliába belebolondult pali az egyik ócska könyvet jelentette meg a másik után, mint 'Mózes élete', 'Dávid király bibliai sagája', 'Ábrahám', 'Mózes öt könyve' … az egész munkássága spekulációkra, szándékos ferdítésekre és direkt hazugságokra épült kacat. Egy vidéki sekrestye homályát érdemelné ez a történésznek nevezett biblia-gerilla nem egyetemi katedrát.

(**)Alexandriai Eratosthenes tanítványa, Patara-i Mnaseas az i. e. III. évszázadában alkotó görög szerző, földrajztudós, utazó. Patara-i Mnaseas írásaiból csupán másolattöredékek maradtak ránk; többkötetes 'Periegesis' (Periplus), és az 'Orákulumokról' c. műveiből sovány részeket lelni az Oxyrhynchus papiruszokból, valamint rendelkezünk másod-harmadkézből eredő idézetek (skoliaszta) másolataival.

 

 

Szerző: katolnai  2017.03.11. 07:37 Szólj hozzá!

 

inanna-.jpg

Inanna, az égi királynő, kinek kultusza évezredeken keresztül tiszteletet, rajongást váltott ki a sumer és a későbbi kelet,- nyugat-szemita élettér népei valláselképzeléseiben.

Három ezer évvel időszámításunk előtti korai-bronzkor utolsó ideje táján már magas szinten álló kulturális egységek, fejlett társadalmak léteztek Mezopotámiában és Egyiptomban, intézményesített gazdasági, katonai, oktatási rendszerekkel. Öntözéses mezőgazdaság, szerszámkészítés, kézműipar, hosszútávú kereskedelem kiépítése, írott ügyvezetés mellett sokarcú, gazdag vallásvilág bontakozott ki, melyeket szigorú hierarchikus papi kasztokban tömörülve irányítottak, így erősítve a társadalom kohézióját. Elképzeléseik szerint felépített mennyei (vagy alvilági) birodalmat istenek, patrónusok, kozmikus hősök sorával töltötték ki, akik legfőbb feladata a világi királyság-birodalom jólétének és ezen belül az egyén földi és 'földönkívüli' boldogságának biztosítása volt. Mindent megmagyarázó kultuszok, mítoszok születtek mely tanítás nem csak az emberek alapvető elképzeléseiben próbált rendet teremteni, de több síkon segítette a társadalmak kibontakozását, és a jólétéért, biztonságért felelős uralkodó-papi réteget is. Istenek, patrónusok néma szobrai, menhirjei, oltárai fogadták a hívő-reménykedő tömegek kérését, könyörgését, és bizony sokszor meghallgatta, megsegítette, teljesítette az ájtatos kliens könyörgését az isteni patrónus. Az ilyen eseteknek híre ment, amiért sok híres patrónus kultusza még nagyobb tiszteletet kiváltva az egyik térségből szabadon vándorolt a másikban, sokszor az adott nép szellemi és fejlettségi fokához idomulva átformálódtak; néha elkorcsosultak, néha az is előfordult, hogy teljesen homályba veszett eredeti funkciójuk. Jellegzetes példa erre az „ég úrnője”, az archaikus sumer istennő, Inanna, aki transzmigrációja folyamán jelentős változásokon ment keresztül. Az eredeti „égi trónus királynője” neve más szóelemzés „isteni könyörgésként” értelmezi. Eredetileg Uruk városának termékenység-természeti kultuszhoz kötődő védőistennője volt, fokozott vallási tisztelete, népszerű terjedése újabb és újabb attribúciókkal gazdagította az ősi sumer legszentebb istennőjét és annak ellenére, hogy egyes eposzokban szépség, nemiség, szexuális vágyak, termékenység (anyaság) megszemélyesítőként is tisztelték, mégis egészében véve felsőbbrendű, pozitív nőelvűséget képviselt.

A kelet-szemita (akkád) térnyeréssel néha – főként megjelenésük első szakaszaiban – nem túl dicséretes ismertetőjegyek kerültek előtérbe az általuk alávetett népek isteneit illetően (pl. az istennő befolyását sugalló eposzokban), és ilyenkor a női szépség, tudás, bölcsesség princípiuma mellett szerelmi vonzódás, viszály, szexuális vágy, megtermékenyítési alaptulajdonságok ráruházásával – paradox módon – egyszerre értékelődött és degradálódott; Inanna Kisben, Zababa felesége (akkád kultúra), háború istennője, a Gilgames eposzban a prostitúció gyakorlatával azonosítják kultuszát. Minden egyes nyugat-szemita társadalom átvette és az égi trónra emelte Inannát; Föníciában Asratum, Ugaritban Atirat, Hettitáknál Aszerdisz, Palesztinában Anath néven tisztelték. Az egykor virágzó szíriai szemita Mariból származó 'Inanna és Ebih' költeményben Inanna győzedelmes harcos istennő, aki „Kur” ellen fordult és felette teljes, tökéletes győzelmet aratott. Az ugariti mítoszokban „szűz Anath”, Baál (*) isten menyasszonya, majd a zsidókhoz átkerülve Jahu (Jehova) felesége, közös gyerekük Samgar, aki mint elsőszülött, Józsua előfutára volt. Habár a másod-harmadlagos ószövetségi redaktorok szándékosan eltekintettek Anath neve, kultusza említésétől, mégis Jehova feleségének létezésére világos utalást találunk; Ésaiás 50-1, 54-5, Bírák Könyve, 3-31 bibliai passzusokban, – míg az Elephantine-i papirusz Anath-Jahut Jehova feleségének, consortesének nevezi.

baal.gif

Baál isten, akinél nem létezett hatalmasabb ...

Anath-kultusz terjedésével párhuzamban hosszú századokon keresztül számos más domináló kultúrkör istene úgyszintén kiemelt tiszteletben részesült szerte a Asszíriától a Nílus deltáig: az egész Mediterránban mindenhol szinte ugyanazt a kultúrfolyamatot láthatjuk. Világosan végig lehet követni, ahogy a sumer Ur, Eridu, Uruk városaiból kiindul egy műveltségi folyamat, melyet átvéve századokon évezredeken keresztül hasznosítanak közelebbi majd egyre távolabbi népek, királyságok, birodalmak. Mind egy tőről; először volt sumer, utána szemita akkád, Babilon, Asszír, majd a kisebbek; hurrik, gutik, amoriták, elámiak, míg legvégén a tudás és alkotás szellemisége elérte a két nagy politikai élettér (Mezopotámia, Egyiptom) közé szorult, a sokáig primitív pásztorokként tengődő, apró nyugat-szemita népségeket, mit a moábi, amorita, júdeai, és legutoljára a habirukat. Filiszteusok, akik Júdea és a Mediterrán tenger közt éltek Dágon istent tisztelték, az ammóniak és főnicaiak legfőbb istene Moloch volt, moábiták Kámos istent, míg a kánaániták legfőbb patrónusa El isten volt, kinek felesége Inanna helyi változatát Ashera néven tisztelték (I. Kir. 14-23). Kisebb törzseket, kezdetleges államalakulatokat leszámítva Arámtól Edomig Baál isten kultusza lehetett a legerősebb, mint az Akkád kultúrkörből meghonosodott szúpréme isten még a legfőbb egyiptomi isteneknél is jelentősebbnek számított. Szíriában és észak-Palesztinában Hadad isten volt a meghatározó legfelsőbb teremtő. Ilyen fontos isteni entitás volt továbbá a mesterségesen összevont – kezdetben egy mágikus patrónus elnevezése –, Iz-Ra-El. Legkorábbi írásos emlék, mely Izrael nevét tartalmazza az ősi Ebla városából maradt ránk.

Az Ebla-i nyelvről néhány szót:

Leggazdagabb írásos emlékünk az eblai nyelvről, mint egy húszezer többségében agyag táblatöredék az észak-szíriai Ebla városából került elő. A táblák szövege nagyobb része az abban a korban szokásos sumer logogrammokkal (gyorsírási jelkép) és fonetikai jelekkel készült feljegyzés, kisebb részük azonban egy letisztult, tisztán fonetikus sumer ékírással készült, ám ettől függetlenül az eblai nyelv kétségtelenül az akkádhoz hasomló keleti szemita nyelv volt. (nyugati szemita nyelv; amorita, ugariti arámi, föníciai, héber).

A biblia lelkes apologétái, mint a Tora állításait alátámasztó történelmi bizonyságot használják a táblákról leolvasott szemita neveket és azokból sokszor messzemenő, alaptalan következtetéseket vonnak le. A jelképek – hasonlóan a sumer íráshoz – többféleképpen olvasottak, nem egyszer még a határozottnak vélt szavaknál is előfordul az eltérő az értelmezés. A táblákon előforduló nevek nem minden esetben személynevek, hanem inkább kultuszt, védő-óvó mágiának megfelelő valláselképzelésekhez kapcsolt elnevezéseket tartalmaznak. A táblákról olvasott nevek; Abram (Ibrum) Mikael, Israel, Esau nem a Tora történesítését támasztják alá, nem is onnét származnak, hanem pusztán az ős-szemita népségek meghonosodott jelenlétét. Az ős-szemita nevek jóval korábbiak, mint a sokkal később hozzájuk kötött tórai narratívák. A többször említett 'Eber' nevet a Teremtés Könyve Héberével azonosítják: „Arpaksád pedig nemzi Shéláth, Shéláth pedig Hébert.” (10-24), minek feltételezett összehasonlítása elég gyerekesen hangzik. Az ellenben egyértelmű, hogy a megfejtett feljegyzések szemita neveinek semmi köze a későbbi Tora-féle történelmi figurákhoz, vagy a szintén később meghonosodott fogalmakhoz, mint pl. Izrael, mert az eblai Izrael nem Jákob Izraelje volt, folytatásként az eblai töredékekből hiányzik Lábán, Ézsau, a tizenkét törzs, mint ahogy ebben az időben olyan etnikai elnevezés, hogy zsidó nép még álomban sem született meg. A szövegben levő Abramnak sincs semmi köze a bibliai Ábrahámhoz: nem apja nem fia sem Jákobnak, sem senkinek. Mindezek a történetek legalább ezer évvel az eblai táblák utáni időkben lettek megfogalmazva.

Évszázadokkal az eblai agyagtáblák szövegének megalkotását követően érezhető politikai elmozdulás változtatta meg az addig kialakult politikai állapotokat. Egy új, ázsiainak mondott nép tűnt fel a semmiből, a Hükszoszok népe, akik átvonultak Palesztinán és megszállták a Nílus-Delta keleti partját. A politikai átrendeződést a nyugat-szemiták kihasználták, Palesztina mentesült az egyiptomi helyőrségektől és egy időre megszüntette adófizetését. A korábbi kliens városállamok önállósultak Egyiptomtól, egyre gazdagabbak lettek és ha politikailag nem is voltak egységesek, mégis egy önálló alakzatot képviseltek Egyiptom és az Asszír Birodalom között. Ebben a korszakban (i. e. 1800-1500) az egyre inkább önállósuló nyugat-szemita városállamokban még hallomásból sem ismerték a féltékeny, minden tiszteletet magának követelő Jehovát, és Palesztina középső részén található, Szamáriától délre, Jaffa és Gézer városok határáig terjedő, mindössze két megyényi területen élő –, főleg földműveléssel foglalkozó, apróbb falvakban telepedett ős-szemita törzsszövetség három nagyhatalmú istenség kultuszát saját kultúrhagyományukba olvasztva megteremtették saját Izraeljüket. A szent név Izrael három isten neve első szótagjából állt össze: Ízisz a mennyei trón nőelvi aspektusa (trónus királynéja), Hórusz majd Ozirisz felesége,, világ királynéja, anyaság és feleség ősi megtestesültje.

Ra, Heliopolis nap-istene, teremtő isten, miként a későbbi szemita isten Jehova, Ra is Főniksszel azonosított entitás, mert minden reggel – mindkét isten – újjá ébred a nap tüzéből. (A bronzkori, kora-vaskori hímelvi főistenségek mind napistenek, teremtésistenek, termékenységi istenek voltak és különböző attribútumai harmonizálása nem jelentett ellentmondást a követők értelmezésében).

El (Ellil) Akkád föld és vihar isten, Ansar és Kisar fia, a sumer Enlil isten későbbi akkád változata.

Ennek a három istenség összeolvasztásából, harmonizálásából született meg Izrael legelső, legkorábbi kultusza, csak ez az Izrael nem Jákob mítoszából született, hiszen létrejöttekor még nem léteztek azok a héber nyelvű, Jahve-hívő szerkesztők, kiknek elméjében megszületett a bibliai Jákob.

merneptah.JPG

Mernaptah (Merenptah) Izrael Sztéléje, ami valójában nem egy könnyen olvasható valami, igy mindenki rá van szoritkozva arra a néhány szakemberre, aki a szöveg megfejtését garantálja.

A másik korai bizonyság a Torán-kívüli Izrael létezésére a – jóval korábbi –, híres Karnak Templomban talált feliratról származik, mely 'Mernaptah (Merenptah) Izrael Sztéléje' név alatt vált ismerté. Mernaptah (i. e. 1223-1211), II. Ramszesz fia az egyiptomi birodalmat fenyegető külső ellenség legyőzése érdekében először a nyugatra eső líbiai (Rétenu) barbárokat verte szét, majd keletre fordulva az egyiptomi uralom alól szabadulni akaró Palesztinai szemita mini-államok ellen fordult. A hadjárat célja nem csupán adóbehajtás, hanem az északi, Hatti-ba, Mezopotámiába vezető kereskedő út megnyitása és biztosítása volt. A sztélé szövegében szerepel Izrael neve:

„Puszta lőn Tehenu, békén van

Kánaán zsákmányom lett mindenestül

Askalon fogságba hurcoltatik, Gézer fogoly

Jenoam megsemmisült

Izrael népe megfogyott, magva nincs meg

Palesztina özveggyé lőn Tameriért”

Az Ószövetség történészei a Mernaptah sztélé 'Izrael' szavában kétségtelen bizonyítékot vélnek felfedezni egy zsidó állam i. e. XIII. századi létezésére holott a név nem egy etnikum elnevezését jelentette, hanem egy olyan földrajzi terület meghatározására vonatkozott, mely nevét az ott meghonosodott kultusztól kapta. Ez az Izrael elfelejtődött, egykori létezése el lett hallgatva, majd egy vallásideológia politikai célja érdekében gyökeresen átértékelődött. A Tora történelme ebben az esetben is a saját érdekeinek megfelelően forgatta át múltat, miszerint: Izráel, bibliai szó, a héber nyelvből véve, tulajdonképi jelentései; Isten harcosa, Jákob későbbi neve; héber nép, héber ország. Átvitt értelemben, Isten országa, járatlan Izráelben, aki idegen, újonc valamely (vallási-lelki) dologban, és végül ott a 'Keménynyakú Izráel', aki makrancos és nyakas. „Amaz pedig mondta: Nem Jákobnak mondatik ezután a neved, hanem Izraelnek, mert küzdöttél istennel és emberekkel, és győztél.” (I. Móz. 32:28). Az erőszakos név (eredeti értelem) biblikus változtatásai, kiforgatásai számos helyen kimutatható az ősi Palesztina mítoszgyűjteményei között.

Felhoznék néhány példát … Jordántól keletre elterülő Ammon az egyiptomi Amun istentől (istenek királya, később Rá napistennel ötvözték szentségét) kapta nevét, ami azt jelenti, hogy a bronzkorban ott élő ős-szemiták Ámon isten kultuszát állították vallásuk középpontjában. Önkényes, félrevezető a későbbi Tora szerkesztő idevonatkozó magyarázata: „A kisebbik fiat szüle és nevezé annak nevét Benjaminnak. Ez az Ammoniták atyja mind a mai napig.” (I. Móz. 19-38). Ha ez tényleg így lenne, akkor az a badar helyzet állna elő, hogy az ősi thébai főisten zsidó volt és Palesztinából vándorolt át (időben visszafele) a lényegesen korábbi egyiptomi panteonba.

Arám eredetileg fennsíkot jelentett, míg Kánaán alföldet. Arám eredeti jelentésével szemben áll a Tóra történelme, mely Sém fiának (Noé unokájának) Arámnak tulajdonítja az elnevezést. Sém vagy fia még elvont mítoszban sem létezett, mikor ezt a területet már Arámnak hívták.

Edom jelentése vörös, mely név a terület nagy részét borító vörös-színű homokkőről kapta, így a bibliai Izsák idősebb fia, Ézsaiás (I. Móz. 25-25) – mint névadó – egy későbbi irreális hozzáadás. Mielőtt megjelentek volna az ószövetségi figurák nevei, az Edomita királyok neveiből (Bela, Adad, Baál-hannan, Hadad) látni, hogy Baál kultusza mindennek felett állt.

Habár a 'Szamária' elnevezést minden etimológus héber eredetűnek véli én mégis rámutatnék a sumer szó és a samaria mássalhangzói, s-m-r-je teljesen egyező konszonánsára.

Palesztina az ősidőktől kezdve valamilyen formában lakott volt; cseréptöredékek, csontszerszámok, épületmaradványok lelete több mint hat-nyolcezer éves szervezett kultúrát bizonyít. Írásos feljegyzések, meghatározó sírmellékletek és más behatárolható jellegzetességek régészeti lelet hiányában az itt élő családok etnikai hovatartozását meghatározni lehetetlen, de a korai bronzkortól nagy többségében valószínű a nagy számú nyugat-szemita jelenlét. Népekről vagy törzsekről a bronzkor középső szakaszáig még nem beszélhetünk, nagy családok (klánok) birka és kecsketartással foglalkozó nomádok vándoroltak keresztül-kasul Arámtól Petráig, sőt ha megtehették egészen a Nílus deltáig. Palesztina sem a bronzkorban sem a vaskorban nem volt egységes, habár területének nagy részét ősidők óta megtelepedett szemita törzsek (klánok) népesítették be gazdasági és kulturális eltérések erőteljesen felszabdalták népességét. Az ősi Palesztin városok régészeti anyaga mindenhol ugyan az: az építkezés, temetkezési, kultikus szokások, cseréptöredékek, kevéske nyelvi emlék; mind nyugat-szemita népek meglévőségről beszél. (Kivétel a Hükszosz, és természetesen a hódító hadseregek nyomai). Az emberi fejlődés szabálya szerint néhányan közülük szakmát tanultak ki, megtelepedtek, olajfaligeteket hoztak létre, templomot emeltek, kereskedni kezdtek majd településeiket fallal vették körbe. Ez természetesen egy évszázadokon keresztül húzódó folyamat volt, de a bronzkor közepetáján már jelentős gazdasági és politikai befolyással bíró, földhányásokkal, falakkal megerősített városállamok virágoztak Palesztinában; Hácor Büblosz, Szikem, Lákis, Bét-Seán, Megiddó, Askelón, Gézer stb. Ezen területek hol egyiptomi, hol akkád-babilóniai dominancia alá kerültek, de volt olyan periódus is, mikor az északi részek akkád, a déli kerületetek meg Egyiptomhoz kötődtek. A nyugat-szemita falvak, városállamok ritkán képesek voltak magukat teljesen vagy részlegesen függetleníteni a két nagy birodalom befolyása alól. Igaz, – ilyenkor meg önző-kapzsi módon egymás ellen fordulva akartak még több hatalmat magukhoz ragadni. Ilyen időszak volt a bronzkor közepetáján i. e. 1700. körül, mikor valahonnan az Asszírián túli barbár területekről érkezett Hükszoszok a Mezopotám területeken keresztül vonulva átvándoroltak Palesztinán és meg sem álltak a Nílus folyó deltájáig. Egy új királyság jött létre Théba és Gaza között, a majd kétszáz évig fennálló Hükszosz királyság. Az új hódítók által megváltozott politikai helyzetben Palesztina minden egyiptomi dominanciától mentesült, népessége megszaporodott, gazdasága, kézműipara korábban nem látott szintre emelkedett. Ez a majd kétszáz év lehetett a korai nyugat-szemita törzsek, népcsoportok aranykora,melynek regéi, valós vagy valótlan hagyományai kibővítve, sokszor alaposan megváltoztatva átöröklődtek a Tórába és az Ószövetségbe.

(*) Baál vihar-eső isten, kit Hadad-nak is hívtak valamikor szintén sumer termékenységi isten lehetett, de korlátlan népszerűségének elindítását kétségtelenül az akkádoknak köszönhette. Több mint kétezer évig tartó hódítása folyamán Akkádtól Anatóliáig, Hettita Birodalomtól Egyiptomig minden nép, törzs kultuszába bekerült és nem akadt olyan templom ahol ne lett volna oltára vagy megszemélyesítő imázsa. Kiemelt tisztelete a Palesztinában megtelepedett korai nyugat-szemita népek körében Anath, El és az egyiptomi istenek mellett évszázadokon át virágzott. A Jahu kultusz erőszakos monopolizálásával Baál istent is degradálták, szégyellni való aljas figurát csináltak belőle a zsidók és megszületett Belzebub.

Szerző: katolnai  2017.03.03. 13:29 Szólj hozzá!

 

Az 'új' időszámításunk első évszázadában, a Római Birodalom nagy városaiban tevékenykedő zsidó reformközösségek, pogány mintára megfogalmazták a saját megváltójuk lényegét. A pogány tanítás elemeit segítségül hívva, a zsidó bölcsek átértelmezték a hagyományos messiás elképzeléseket és a messiásvárás kívánalmait, és így próbálták széles körben elfogadtatni üdvözítőjük alakját. Ez a ténykedés generációkon keresztül zajlott és több száz kézirat; bölcsesség-mondásgyűjtemény, apokaliptikus leírás, zsoltár, ima; a kozmikus hős küzdelmei, csodatételei, mennyei küldetésének ismertetése született meg a folyamatban. A papirusztekercsekre írt tanítást felolvasták az imaházakban, néhány helyen másolták és minden közösség rendelkezett kisebb-nagyobb gyűjteménnyel. Összefüggő, folyamatos elbeszélőláncolatot alkotó, szerves egységet tartalmazó – főleg történelmi keretbe ágyazott – leírás, egészen a II. sz. második feléig nem létezett. Nem voltak dogmák, egységes doktrínák, minden szentirat a saját mondanivalójában értelmezte a kozmikus zsidó megváltó misztériumát. Az első könyvszerű, lényegileg kapcsolódó szentiratgyűjteményt 'Az Úr Testamentuma' című kéziratot Markion állította össze i. u. 140-150 körül. Irenaeus, Kis-Ázsiai utazása folyamán jelentős kéziratgyűjteményre tehetett szert, és miután befészkelte magát Lyon városába nekiláthatott az általa irigyelt Markion gnosztikus-keresztény bölcs szentiratgyűjteményének ellensúlyozásához. Markion Jézusa nem tetszett Irenaeusnak, mivel az misztikus, történelemben nem azonosítható megváltónak volt ábrázolva, akinek tanítása metaforákban, allegorikusan volt megformálva.

 

Irenaeusnak olyan Jézus kellett, akivel egy erős vallásintézményt lehet kiépíteni, olyat minek hittana megkérdőjelezhetetlen dogmákra épül és szerkezete – nem úgy, mint a misztikusoknál – a parancsuralmi rendszeren nyugszik. Célja elérése érdekében a birtokában lévő gyűjteményből kiválogatott olyan szövegeket, főképp a már meglévő, kezdetleges proto-evangélium gyűjtemények közül, melyek megfeleltek szándékának; azokat kibővítette, átírta, a nem kívánt részeket törölte, majd Flavius Josephus műveiből átvett nevekkel, adatokkal, évszámokkal történelmi vázat teremtett Jézus földi szereplésének. Az általa átgyúrt evangéliumokat még évtizedeken keresztül javítgatták, alakítgatták míg a maihoz hasonlító formáját a IV. sz. elején nyerhette el. Mindent azonban nem tudtak átírni a felkészületlen, félművelt atyák – volt olyasmi is amivel egyetértettek – és ezért olyan dolgokra találunk a jézusi tanításokat tartalmazó Újszövetség verseiben, melyek igencsak megkérdőjelezik a jézusi tanítások makulátlanságát.

 

Mivel az Újszövetséget teljesen sosem harmonizálták, ezért a benne fellelhető sok ellentmondás, rosszindulatú, káros tanítás jelenléte mind a mai napig tisztázatlan és logikus magyarázatra szorulhatna, ha egyáltalán lehet logikát kisajtolni egy ilyen irományból. Jézus tanításáról elsősorban azt tudjuk, hogy középpontjában a szeretetparancs áll, miáltal Jézus maga a szeretet és a jóság. Jézus továbbá hirdette az emberek közti egyenlőséget, békességet, a közöttük való kiengesztelés, megbocsájtás fontosságát. Az Újszövetség minden sora a Szentlélek által ihletett, ezerszer megáldott 'igaz' jézusi szellemben megfogalmazott tanítás, ezért nem lehet egyes szakaszokat – melyek tetszenek – azt mondani: ez Jézusi, míg más sorokat – amik nem tetszenek – nem Jézusnak, hanem valaki másnak tulajdonítani. Nem lehet szemezgetni belőlük, mint mikor az úri lyányka szemezget a cseresznyéstálból. Ezt az irányt szem előtt tartva mindjárt lehet idézni a jézusi szeretet-tanítás példáját: „Mert mondom néktek, hogy mindenkinek, akinek van adatik; akinek pedig nincs, még amije van is, elvétetik tőle. Sőt ennek felett amaz én ellenségeimet is, kik nem akarták, hogy én őrajtuk uralkodjam, hozzátok ide és öljetek meg előttem" ( Lk. 19. 26:27). Tehát Jézus nagy szeretetmámorában, azok legyilkolására buzdít, akik nem hajlandók elfogadni, hogy 'ő uralkodjék felettük'. A későbbi évszázadokban az ilyen türelmetlen és gonosz felszólítás nem kerülte el a keresztény vezetők figyelmét, erőszakosságát hasznos útmutatásnak találták, mikor a más meggyőződésű embertársaik felett mondtak ítéletet. Ugyanebben a fejezetben (Példázat a girákról) Jézus megparancsolja, hogy vegyék el a pénzt (girát) a szegénytől és adják oda a gazdagnak: „És az ott állóknak mondta: Vegyétek el ettől a girát és adjátok annak, akinek tíz girája van.” Máténál ugyanezt a sémát találni: 'Példázat a talentumokról' (25. 14-30), ahol Jézus, a gazdag ember szerepébe bújva legorombítja a 'szolgát': „Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem; el kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltónál; és én megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét.” Máté fejezete végén a 29. vers szóról-szóra ugyanúgy hangzik: „Mert mindenkinek, akinek van ...” - de az utolsó verssor (30.), Lukács példázatától eltérően nem biztat ölésre, csupán: „És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás, fogcsikorgatás.”

Az erkölcstelen, romlott tartalommal telített ószövetségi eszmeiséget sokszor szó szerint ültették át az Újszövetség kánonjaiba: „Akkor monda nékik Jézus: Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok én bennem. Mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai.” (Máté 26:31) Az ószövetségben: „Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet.” (Zakariás 13:7)

Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul.” (Máté 22:44 - Márk 12:36) Az ószövetségben: „Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá.” (Zsolt. 110:1)

 

Lukács a zsidó elődeitől átörökölt türelmetlenséget, vak fanatizmust szégyentelenül adta Jézus szájába, és így a jézusi tanítás mind a mai napig azt vallja: „Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk. 14:26.). Ez aztán egyenes beszéd a jóságos Jézuskától! Méreg és harag sugárzik ki Jézusból, mint az Ószövetség gyűlölködő zsidóiból, mikor így adja elő magát: „Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek;sőt inkább meghasonlást. (Lk. 12:51) „Mert azért jöttem, hogy meghasonulást támasszak az ember és az ő atyja, a leánya és az ő anyja, a meny és az ő napa között. És hogy ellensége legyen az ő házanépe.” (Mt. 10-35/36) Az egyén privát szeretetét teljesen kisajátítva, magának követeli azt az odaadást, ami a családtagjait illetné: „Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó hozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogy nem engemet, nem méltó hozzám.” (Mt. 10-37) Az ilyen hangvételű passzus nagyon hasznos és meggyőzőerejű lehetett a későbbi inkvizíció kezében, mert eszerint az 'igaz' Jézus-követők, az eretnek, sátánkövető családtagjaikat nyugodt lelkiismerettel feljelenthetik, mert Jézus szavát betartva nekik kötelező Jézust jobban szeretni, mint a családtagjaikat.

 

Ágoston zseniális szellemi munkásságának köszönhetően az V. sz. elején az egyház törvényes szerkezetbe foglalta a másként gondolkodók elleni erőszak alkalmazását, azaz jogot formált a brutális térítés gyakorolására. Ágoston, Lukács evangéliumában található jézusi tanítást ('Cognite Intrare' ), mint bizonyítékot, a kereszténység fundamentumába építette, miáltal elfogadtatta az erőszak alkalmazásának jogosságát: „Akkor mondta az úr a szolgának: Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejőni mindenkit, hogy megteljék az én házam." (Lk. 14:23) Így hamarosan ezen jézusi tanítás 'tökéletes jósága', a „kényszeríts bejőni” elv, a kínzókamrába, kivégzőhelyekre hurcolhatott több millió embert.

 

Mivel Jézus állítólag tökéletes, ezért az embereket is jól ismeri; látja gyengéiket, hibáikat, esendőségüket, belelát gondolataikba, átlát a csalfaságon és így őt magát nem lehet félrevezetni. Aki ilyen mindent átható tudással, értelemmel rendelkezik, attól talán elvárható az egyetemes tolerancia kegyességének gyakorlása, a megértő, elnéző hozzáállás, olyasmi türelem, mint ami például Buddhánál mutatkozott meg. E helyett Jézus kicsinyesen bosszúálló hozzáállással örök kárhozatra ítéli azt, aki egy transzcendens entitás ellen mer szólni: „... de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a másvilágon meg nem bocsátatik.” (Mt. 12-32.) Márknál, Jézus határozata szerint, ugyanannak az engedetlen személynek soha nem lesz megbocsájtva és örök kárhozatra kerül (3-29.). A megbocsájtás helyett gonosz bosszú, a kegyetlen büntetés végrehajtása lesz Jézus feladata: „Az embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik mind a botránkozásokat mind, és azokat is akik gonoszságot cselekszenek. És bevetik őket a tüzes kemencébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Mt. 13-41/42.)

 

Az is érthetetlen, hogy Istennek fia hogyan bizonytalanodhatott el küldetésével kapcsolatban: „... én nem ítélek senkit.” ( Ján. 8-15.), utána az ellenkezőjét jelenti ki: „És mondta Jézus: Ítélet végett jöttem én e világra …”, majd néhány fejezettel arrébb megint mást mond: „... mert nem azért jöttem, hogy ítéljem a világot …” (Ján. 12-47.). Mint egy zavarodott ítélet-végrehajtó próbálja kifejteni, hogy miért is jött e világra: „És mondta Jézus: Ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak lássanak; és akik látnak, vakok legyenek.”(Ján. 9-39) „Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet a Fiúnak adta.” (Ján. 5-22). De a Fiú erre azt mondja: „Ne ítéljetek és nem ítéltettek …” (Lk. 6-37.). Jézus máshol saját magának ellentmondva küldetését így foglalja egybe: „Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást.” (Lk. 12:51.). Néhány verssorral korábban még gonoszabbul fogalmaz: „Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak …”. Az ókor emberének a mindennapos küszködésben, nem volt elég kihívás, hogy kulturált, élhető társadalmat próbáljon létrehozni, ehhez már csak Jehova fiának 'segítsége' hiányzott, aki pusztítást, tüzet akar világára bocsátani. Ha nem elég hatásos a tűzzel való fenyegetőzés, akkor 'Béke Hercege' még világosabban adja tudtára követőinek küldetése lényegét: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet adjak, hanem kardot.” (Mt. 10-34.). A fenyegetőzés szava csattan a megkeseredett Jézus szájából azokra, akik örömöt, jókedvet és vidámságot mertek vinni életükbe: „Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok. Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!”(Lk. 6:25.). A szeretet rendíthetetlen megtestesítője az emberi természet alapvető etikai meggyőződését forgatja ki, mikor a gyűlölet tényét előnyként állítja be: „Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.” (Jn. 12-25) Gonosz tanácsot ad azoknak, akik 'keze' valami rosszat cselekszik: „És ha megbotránkoztat téged a kezed, vágd le azt …” (Mk. 9. 43.). Legalább ilyen bizarr és értelmetlen: „Jézus mondta néki: Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat.” (Mt.8-22) Ezt a zavaró választ Jézus az egyik követőjének mondta, akinek éppen meghalt az apja, és Jézust kérte, hogy: „Uram engedd meg nékem, hogy előbb elmenjek és eltemessem az én atyámat.” Mennyi részvét, együttérzés szorulhatott Jézusban, ha ilyen bántóan válaszolt?

 

Jézus, az elbájoló gondosságában nem felejtkezik el megszabni azok sorsát, akik nem hajlandóak hinni benne: „Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző és megszárad; és egybegyűjtik ezeket, és tűzre vetik, és megégnek. (Jn. 15-6.). És néhány évszázaddal később tűzre is vetették azokat, akik nem 'maradtak Jézusban', mint ahogy a szeretet földi megtestesülése a hitetlenek tűzre vetését szorgalmazza egy másik utasításban: „... minden fa azért, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vetettetik.” Példamutató kegyességét gyakorolja, mikor burkolt emberölésre szólít fel, az ellen, aki az ő híveit bírálni merészeli: „És ha megbotránkoztat egyet ama kicsinyek közül, akik énbennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik.” (Mk. 9-42) És vajon a sötét középkorban, a keresztényinkvizíció tombolásában hány ember nyakára köthettek követ – Jézus tanácsát követve –, azok a 'kicsinyek' (papok), akik sértve érezték magukat a másként gondolkodók által?

 

Az itt kiragadott példákat végiggondolva, talán jobban meg lehet érteni a nagy felkészültségű tudós, Joseph McCabe összefoglalását: „Az evangéliumok Jézusa kinyilatkozásai között – leszámítva szemérmes tisztaságát – nehezen találni olyat, aminek Jézus máshol nem mondott volna ellent, meg nem szegett volna később vagy át ne hágott volna valamikor. Tanításaiból hiányzik a társadalom problémáinak megoldására vonatkozó útmutatás, a közösségi, polgári szinten való céltudatos irányítás, mert úgy gondolja, hogy világunknak hamarosan vége lesz. Jézus a legszürkébb puritanizmus archetípusa; megvető, gőgös és gúnyos avval szemben, ami tűrhető, tárgyilagos vagy őszinte az életben, keserű és igazságtalan azokkal szemben, akik tőle eltérőek, sokszor kivihetetlen, használhatatlan, mi több néha bolondos tanácsokat, javaslatokat képes csak nyújtani. Abszurdum azt állítani, hogy a modern világ emberének szüksége van egy ilyen Jézusra.” (Did Jesus Ever Lived?) Hogy mennyire igaza van McCabenek abban, hogy Jézus nem hitt emberiségünk jövőjének végtelenül hosszú folytatásában, hanem helyette a közeli világvégét vizionálta, arra ott találjuk az üresen durranó, hetyke kijelentéseket: „Mert bizony mondom néktek: be nem jártátok Izrael városait, míg az embernek Fia eljövend.” - „Bizony mondom néktek: azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az embernek a Fiát eljőni az ő országába.” (Mt. 10:23, 16:28.).

 

Különböző időkben, más és más szerzőktől eltérő indíttatású szövegek kerültek be az evangéliumi gyűjteményekben és az új eszméket befirkantó pap sokszor nem tartotta fontosnak a bejegyzésével ellentmondó régebbi elv korrigálását. „Nem küldetettem csak az Izráel házának elveszett juhaihoz:” (Mt. 15-24.). Ez a zsidó-centrikus Jézusi kijelentés a II. sz. végére már kínos és nem kívánatos volt, mégis meghagyták, pedig a Márk evangéliumába belehamisító ortodox atya egyértelműen megfogalmazta, hogy mit kell a zsidókkal csinálni. A zsidók ellen forduló kompilátor Ésaiás példázatot (5: 1-7) véve alapul Jézus szájába adja, hogy az isten elveszejti a zsidókat és földjüket másnak adja, mert megmerték ölni az Emberfiát. Az átírt példázat röviden: Egy ember (gazda) szőlőt ültet, kiadja munkásoknak, majd egy idő elteltével embereit küldi, hogy a számára járó részt megkapja a bérlőktől. A munkások megverik és elzavarják a küldötteket, miután a gazda a saját fiát küldi el közéjük, jussa kicsikarásáért, de a munkások elkapják és megölik a gazda fiát és „a szőlőn kívül veték. Mit cselekszék hát a szőlőnek ura? Eljő és elveszti a munkásokat és a szőlőt másoknak adja.” A szőlőgazda az maga Jehova, a szőlő Izrael földje, a munkások a zsidók. A gazda hozzájuk küldött szolgái az ószövetségi prófétái, míg a gazda fia nem más, mint Jézus. A zsidók megölik Jézust és kivetik Izrael földjéből, amiért elnyerik büntetésüket, ők is meglesznek gyilkolva és ellesznek űzve a földjükről. A példázatból kétségtelenül érthetővé lesz, hogy a zsidók a felelősök Jézus megöléséért. Lukácsnál és Máténál (21: 33-41) ugyanezt a szöveget másolta be a szerkesztő, mindössze az utolsó versrészt pontosította tovább, hogy senki ne értse félre a zsidókra köszöntő bosszút: az isten „Mint gonoszokat, gonoszul elveszti őket; a szőlőt pedig kiadja más munkásoknak …” A zsidóellenes szövegek beiktatásában élen járhattak az olyan zsidó-keresztények, mint Irenaeus, akiket nagyon zavarhatott az a tény, hogy a szórványzsidóság nagy része visszautasította Jézus messiásként történt megjelenését és az egész jézusi üdvtörténetet allegorikus leírásnak tekintették.

 

Az evangélium könyveit összeállító atyák többször maguk sem értették a versekben megbúvó misztikus tanítást, tudatlanul olyan mondatokat másoltak be, melyek egyenesen rámutatnak a kereszténység misztikus-gnosztikus eredetére. János evangéliumának 11. fejezetében (Lázár feltámasztása), Jézus közli tanítványaival: „Lázár megholt”, majd: „menjünk el hozzá.” Erre a javaslatra Tamás nem hogy a segítségét ajánlja fel, hanem olyan valamit válaszol, ami az értelmetlensége miatt mind a mai napig vitákat vált ki: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” (Jn. 11-16.). Nem csak Tamás érthetetlen válasza, de maga a többnapos halotti test feltámasztása is babonásan morbid. Miután a négy napos tetemet – Lázárt – Jézus feltámasztja, kijön a sírjából és Jézus szavai után („Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni”), egyszerűen elmegy. A pogány és misztikus vallások gyakorlatában és szertartásában már a kereszténység előtti időkben, a halottfeltámasztás toposza széles körben elterjedtnek mondható, és irodalmi említése megtalálható a ránk hagyományozódott kéziratokban. A misztikus beavatási szertartások részeként alkalmazott szimbolikus halottfeltámasztás rituáléjában a beavatott 'meghal' majd a mester áldása segítségével újjáéled, újjászületik. Az ókori bölcsek több variációban ismertették a halottfeltámasztás történéseinek, csodatételeinek tanítását, képletes jelentőségét fontosnak tartották, de az ortodox kereszténység fellépéséig annak szó szerinti, fizikai értelemben vett értelmezése nem létezett. Egyes szakadár judaista elképzelésekben – pogány hatások eredményeként – már érvényre jutott egyfajta homályosan kifejtett fizikai feltámadás, és ez a beteges ötlet adta meg a bátorságot, hogy az evangéliumok összeállítói kiforgassák a misztikus tanítást és szabadon használhassák a pogány beavatási szertartáson lejátszódó aktust, a saját babonás vágyódásaik kielégítésére. János fejezetének mondanivalója érthetőbbé válik, ha melléállítjuk a 'Márk Titkos Evangéliuma' szövegét, melyben Jézus egy ifjút támaszt fel holtjából: „Kisvártatva hangos kiáltás hallatszott a sírból. Miután odament, Jézus elgördítette a követ a sír bejáratától, s azonnal bement oda, ahol az ifjú volt, kezét kinyújtva, s annak hatalmával felébresztette őt.” Ebben a leírásban a feltámasztott ifjú nem megy el, mint Lázár: „Az ifjú pedig felnézett rá, szerette őt, s kérlelni kezdte, hogy vele maradhasson. Kijővén a sírból (mindketten) elindultak az ifjú házába, tudniillik az ifjú gazdag volt.”. De a történet lényege a folytatásban, a misztikus beavatásban van, mikor a mester, a tanítványát a legmélyebb misztériumokba beavatja: „Hat nappal a történtek után magához rendelte őt Jézus. Az este beálltával el is jött az ifjú, (halotti) leplet öltve meztelen testére. És vele maradt azon az éjszakán. Jézus pedig Isten országának misztériumára tanította őt.”. A kereszténység kibontakozásának idejében, a halottfeltámasztást tehát két síkon értelmezték; babonás indíttatású, litterális, amit az ortodox kereszténység képviselt, és allegorikusan, jelképes leírásként, miként azt a gnosztikusok tanították. A beavatási szertartáson először a tanulónak meg kellett szimbolikusan halnia, mely a régi énje, tudata metaforikus halálát jelentette, majd a szertartás tetőfokán a mester az áldásával (energiájával) feltámasztja a gnosztikus kandidátust. A beavatott feltámadása a megvilágosodással, ill. a spirituális újjászületéssel volt egyenlő. Az utána következő tanítások a szertartáson átélt élmény, extázis hatásának feloldására voltak hivatva; a beavatott misztikus utazásának értelmezését, megmagyarázását segítette elő. Az ősi, misztikus értelemmel töltött elképzeléseket a későbbi keresztények nem tudták és nem is akarták megérteni, ezért a halottfeltámasztás képletes tanításából valóságos, több napja megholt ember fizikai felélesztését formálták meg, mihez már nem volt szükség a folytatásra, a beavatás szertartásának említésére, még akkor sem, ha az átértelmezett leírásuk zavarodott zagyvasággá kerekedett. Tehát amikor Tamás azt mondja, „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.”, akkor a gnózis elnyerésére, a lelki újjászületés misztikus mozzanatának átélésére buzdítja társait és nem arra, hogy öngyilkosok legyenek.

 

Ha valós történelmi keretbe próbáljuk helyezni az evangéliumi passzusok cselekményeit, akkor elkerülhetetlenül magyarázatokra és a magyarázatok további magyarázására van szükség, melynek végén ugyanolyan hiányérzet marad, mint az elején volt, mikor először fogalmazódott meg a kétség. Ha meg racionalista megértést szeretnénk találni, az olyan részletekben, egyes közlésekben, amiket különösen nehezen érteni, akkor még komolyabb akadályokba ütközhetünk: „Egy ifjú pedig követé őt, akinek testét csak egy gyolcs ing takarta; és megfogták őt az ifjak. De ő ott hagyva az ingét, meztelenül elszalada tőlük.” (Mk. 14-51/52.). Először is, kik azok az 'ifjak', akik megfogják azt az ifjút, aki Jézust követte, mikor a Jézusra támadók; „főpapok, írástudók, vének” (Mk.14-43) voltak, és nem ifjak? A megfogott ifjú ingét otthagyva meztelenné válik … Mi volt a célja, az elbeszélőnek, hogy Jézus elfogatása drámájában beleszője egy meztelenné vált ifjú alakját? Ennél a versnél ismét a misztikus rituáléban találjuk meg a választ, hol sokszor, a szertartásokon az ifjú tanulót levetkőztették a beavatása előtt, hogy meztelensége az újszülött tisztaságát, ártatlanságát reprezentálhassa.

 

 

Ugyanennek a meztelenségnek változatával találkozunk az olyan keresztény vallásábrázolásokban, melyekben Keresztelő Szent János megkereszteli (megáldja) a meztelen Jézust. A művészi alkotásokban elbújtatott enigma csak részben szól a beavatott (Jézus) meztelenségéről, és hasonlóan fontos üzenet rejlik a baptizálást végző János pettyes öltözékében. Több ilyen képen, mozaikon János pettyes kacagányféle öltözéket visel, holott: „Ennek a Jánosnak a ruhája pedig teveszőrből vala” (Mt. 3-4). A teveszőrből készült anyagon nem lehetnek szabályos pettyek, kör alakú foltminták és az öltözéke, inkább párduc vagy pettyes szarvas bőrére hasonlít, mint teveszőr csuhára. 

A ravennai Battistero Neoniano Keresztelő kápolnájának mennyezetén látható V. századi mozaikképen János szintén foltokkal díszített kacagányféle öltözékben van ábrázolva, mely majdnem minden lehet, csak tevecsuha nem. Mint a búvópatak, úgy maradhatott meg még egy ideig a titkos szertartások Hamoája, a legfelsőbb mennyeket megnyitó szent extázis itala. A Talmudban nem szerepel a Pandera név, de a Toseftában (rabbinikus joghagyomány gyűjtemény) két helyen is (hullin, 2:22-24) említve van a 'Jeshu ben Pandera', Pandera Fia, mely nevet sokan úgy értelmezték, mintha Jézus apját hívták volna Panderának. A héber Pandera azonos a görög Panthera és a latin Pantera szóval, mely nyelvünkön párducot jelent. A jelképes név mögött a zsidók nem egy Pantera nevű római katonát láttak, aki teherbe ejtette Szűz Máriát, hanem az Amanita Pantherinát jelölték meg, mint a misztikus isten-fiú apját. A 'Kohelet Rabba' (10:5) versében, Yehoshua ben Lévit nevezik Pandera-fiának, amit szintén úgy kell értelmezni, hogy Lévi, az Amanita Pantherina 'Fia'. Az Amanita Pantherina kultuszának kései visszacsengésére lelhetünk a 'Toledoth Jeshu' c. kési zsidó kéziratban, melyben a szerző – lehet maga sem tudja –, mégis megismétli a rabbinikus irodalmi feljegyzés 'Panderáját': „Janneus király uralkodásának idején hatalmas szerencsétlenség érte Izraelt, amikor feltűnt egy Júda törzséből származó becstelen ember, akinek neve Joseph Pandera volt.”

 

 

 

Egy másik, Bulgáriában talált, IV-V. században alkotott kép részletén még jobban látszik az öltözéknek pettyes ábrázolása. Ezeket az ábrázolásokat megvizsgálva reálissá válik azaz elképzelés, hogy az archaikus vallásszertartások kevésbé ismert – 'titkos' – részét örökítette meg a mester, és Keresztelő Szent János nem más, mint az Amanita Pentherina megszemélyesítése.


 


 

 

Szerző: katolnai  2012.04.26. 18:47 8 komment

 

A velencei Szent Márk Bazilika külső sarkán látható porfirinből faragott szoborcsoport a négy tetrarchát ábrázolja. Karjukkal testvériesen egymást ölelik, mely mozzanatban jelképesen a politikai erők és birodalmi egységek összefonódását láthatjuk. Ők négyen voltak a Római Birodalom utolsó, tényleg 'nagy' államférfiai, az utánuk következő uralkodók (Julianust leszámítva), már mind egyre silányabb, tehetségtelenebb eresztésűek voltak.


Az egyre gyengülő Római Birodalomban a 410-es évben olyan dolog történt, melyet korábban a rómaiak még rémálmukban sem gondoltak volna; Alarik, a gótok királya bevette és kifosztotta Rómát, minek falát Marcus Aurelius (223 – 283) húzatta föl és a 19 km hosszúságú, 381 erődtoronnyal megerősített, 6 m magas, és 3 és fél m vastagságú fal az akkori világ legkomolyabb erődrendszerének számítva, olyan biztonságot nyújthatott, melynek megtörésére – elméletben – egy fél milliós had is kevés lett volna. Alariknak jó ha volt 30-40 ezer harcosa …

A pogányok döbbent félelemmel nézték, hogy mi történik a világukkal; hogyan olvad, bomlik, enyészik el abból minden, ami értéknek számított és a nehezen feldolgozható eseményekre magyarázatként, egyre többen kezdték el nyíltan a keresztények felelősségét hangoztatni. Ennek ellensúlyozására az akkori keresztény főideológus, Ágoston (354-430) a hasonszőrű cimboráját, Orosius atyát kérte fel egy olyan történelem megírására, mely a korábbi évszázadokban történt Római Birodalmat ért csapásokat felnagyítva, eltúlozva mutatja be. A szándékosan félrevezető állításokat tartalmazó – Ágoston gyámkodásával írott – 'Historiarum Adversum Paganos' ("Pogányok Elleni történelem Hét Könyvben") c. hétkötetes könyvben, Orosius nem szégyelli azt kijelenteni, hogy a keresztényeknek köszönhetően az egész világ sokkal jobban előrelépett, minden viszonylatban fejlődött és a Birodalmat a korábbi, pogány időkben érték nagyobb tragédiák, veszteségek és ezeknek következményeként omlott össze a birodalmi egység. Nem csak a valóságtól eltérő sötétebb színnel ecsetelte Orosius a pogány évszázadokat, de sok meg nem történt rémséget is ő maga talált ki. Evvel azt akarta elhinteni a köztudatba, hogy a kereszténység előtti korszakokban az emberiséget pogányságuk miatt sokkal több szenvedés, katasztrófa, mennyei büntetés sújtotta. A gótok pusztító támadását is isteni büntetésként magyarázta, mert még mindig sok hitetlen pogány élt Itáliában, amiért Isten megbüntette őket. Ezt az elfogult keresztény történelemkoncepciót később minden egyes papi 'történész' átvette és ezért ma egy olyan történelemmel rendelkezünk, melyben nem csak Jézuska 'története' van meghamisítva, de rengeteg más, a Római Birodalmat érintő esemény is szándékos hamissággal van felvázolva. Orosius fő törekvése tehát annak a „pogány" vádnak a visszautasítása és megcáfolása volt, miszerint a kereszténység okozta az emberiség szenvedéseit és a Római Birodalom hanyatlását. Orosius szenvedélyes hangvétele, lendületes stílusa s mindenekelőtt elfogult keresztény történelemkoncepciója magyarázza művének rendkívüli hatását: művét, mint a középkor egyik legnépszerűbb világtörténeti munkáját Jordanes, Toursi Szent Gergely és Paulus Diaconus is felhasználta.

Hogy milyen ember is volt ez az Orosius arra elég, ha figyelembe vesszük, hogy 415-ben gazdája Ágoston, – mint egy kutyát – Jeruzsálembe küldte, hogy vadássza le az ott békésen éldegélő Pelagiust. Orosius véreb módjára vetette rá magát Ágoston teológiai ellenfelére; világi és egyházi hatóságokat felhasználva üldözte, zaklatta ezt az embert, csak azért, mert az nem értett egyet Ágoston ostoba ideológiájával. A magyar őstörténettel foglalkozók figyelmébe ajánlanám a keresztény érdekek felnagyításában élenjáró Orosius 418-ban írt túlzását: „Kelet és Nyugat templomai hunokkal telnek meg, mivel a hunok Jézus hitűek” (VII. 41. 8.), minek ismételgetése egy hamis történelemszemléletet erősít csupán.

Ezen rövid bevezető után megpróbálnám bővebben ismertetni a kereszténység politikai, világi hatalomrajutását, a korábbi tanulmányaimban eddig csak felületesen érintett Konstantin császárt, fiait, utódait, akik mind korai 'lapátok' és 'csákányok' voltak a Római Birodalom sírját megásó keresztények kezében. Mivel a téma megértéséhez szükséges egy rövid időszakot felölelő háttér ismertetése, ezért minimum Diokletianus császár uralkodásáig szükségeltetik visszatekinteni.

 

Diocletianus vagy Diokleciánusz (284-305) volt az utolsó nagy és erős császára a Római Birodalomnak; az utána uralkodó 'nagy'-nak titulált császárok csak névben voltak nagyok és 'keresztény érdemeik' miatt ragasztották rájuk a meg nem érdemelt 'nagy' jelzőt. Az éles eszű, intelligens, hatalmas munkabírással rendelkező Diocletianus 20 évig volt hatalmon, majd önként lemondott és visszavonult, miképpen azt mondta volt: „hogy káposztát növeljek a saját kezemmel.” Diocletianus egy felszabadított rabszolga fia, aki húsz évig példamutató összhangban közösen uralkodott együtt egy szatócsboltos fiával Maximianussal (250-310), munkásságukkal ismét 'aranykort' teremtve a Római Birodalomban. Természetesen ennek megvolt az ára, és a két császár fáradhatatlanul a birodalom egyik feléből a másikba sietve hadakozott a barbár törzsekkel, ám hamarosan belátták, hogy két augustus sem győzi ellátni az óriási feladatot. Ezért 293-ban Diocletianus a birodalmi hatalom további megosztását határozta el. Két rangban alatta és Maximianus alatt álló cézári hivatalt teremtve a négy uralkodó (tetrarchia) rendszerét vezette be, mely szisztémában a 'szenior' elsőbbsége biztosította a politikai egyensúlyt a 'junior' alárendeltségével szemben. Ez a rendszer megoldhatta volna a hatalom öröklőséből származó állandó korábbi problémákat hol a különböző érdekek ellentétéből polgárháborúk sora robbant ki.

Az egyik ilyen újonnan kinevezett negyeduralkodó, a tehetséges hadvezér Galeriust (260-311) volt, aki megkapta Dalmáciát, Pannoniát, Moesiát, Trákiát Görögországot és Kis-Ázsiát. Míg a negyedik társuralkodó, a szintén kiváló hadvezér Constantius Chlorus (250-306) lett, aki már korábban is korlátlan ura volt Galliának, Britanniának, és így e két tartomány feletti parancsnokságot kapta meg. Annak ellenére, hogy Constantius jó családból való, nagy műveltségű, finom úriember volt, mégis összeszűrte a levet – mielőtt cézár lett volna – egy közönséges Helena nevű csaposlánnyal, akitől egy törvénytelen gyereke született. A szerelmetes kéjelgés nem kívánt szüleménye a Konstantin (Constantinus) nevet kapta.

 

Diocletianus társadalmi,gazdasági reformokat próbált végrehajtani, átszervezte a közigazgatást és nemcsak három társcsászárt emelt maga mellé az uralkodásához, de a helytartók, legfőbb kormányzati tisztségviselők számát is 57-ről 96 főre emelte, továbbá minden eszközzel segítette a hivatalnokképzést és a birodalmat irányító intézmények kiépítését. Diocletianus és hivataltársai külön súlyt fektettek az irodalom, jogtudomány, építészet megújulására; külön anyagi juttatásokat utaltak ki jól működő iskoláknak, tanároknak, és a kiváló teljesítményt nyújtó diákoknak. A újjászervezett közigazgatás megerősödése hamarosan éreztette hatását és véget vetett az elburjánzó fejetlenségnek. Közigazgatási és katonai reformok mellett Diocletianus átszervezte az adózást, hatalmas építkezésekbe kezdett és mindenhol fellendítette az ipart és a kereskedelmet.

A hadi sikerek is kezdtek visszatérni a rómaiak oldalára, különösen a tehetséges Galerius jeleskedett, aki először a Duna-Pannon részeket seperte végig, majd utána átment a keleti részekre rendet csinálni. Igaz, Galerius először 296-ban vereséget szenvedett a perzsa Narszesztől, de a következő évben Örményországon átvonulva hátulról meglepte a perzsákat. A nagy perzsa király egész serege odaveszett, de még az egész háreme is Galerius kezére került. Narszesz egy szál selyembugyogóban, mezítláb napokig bolyongott a sivatagba, míg biztonságba nem ért.

Diocletianus császár idejében a birodalom határait 33 jól felszerelt, ütőképes légió védte, egy-egy egységében 4-6 ezer katona és kiegészítő félkatonai civil (mérnökök, orvosok, szakmunkások) tartozott. Minden egység teljesen önellátó hadtest volt, saját kórházzal, fürdővel, mosodával, pékséggel, fegyverműhelyekkel, stb. és a különlegesen kiképzett sebesen mozgó alakulatok mellett megvoltak az útépítő, hídépítő munkabrigádjai is. Békeidőben a szolgálat mellett a katonák szántottak-vetettek és még számtalan feladatot láttak el. A barbár népektől körülvéve sokszor a légió volt az egyetlen fény mely kultúrát, műveltséget sugárzott maga körül. Ők voltak a birodalom pajzsa, de sokszor a fegyelem fellazulásának következtében önkényesen császárokat és ellencsászárokat kikiáltva borzasztó sebeket ejtettek a Római Birodalom testén. Diocletianus erős keze, kormányzói tekintélye és tiszteletet parancsoló egyénisége azonban kibékítette az elégedetlenkedőket, helyreállította a parancsuralmon nyugvó engedelmességet és a légiónak megint visszatért a becsülete.

 

Diocletianus császár lehetséges, hogy valamiért nem bízott meg teljesen a nyugati provinciák mindenható augustusa-ban, – de az is lehet, hogy a szokásjog gyakorlatának megfelelően – Constantius törvénytelen fiát, a még gyermek Konstantint egyfajta túszként maga mellé rendelte. A később császárrá lett, nagynak titulált Konstantin (280-337) Nikomédiában (a mai Izmit), Diocletianus egyik palotájában nevelkedett és a császár már korán felfigyelt az akaratos, erőszakos gyermek rossz tulajdonságaira. Habár az évek múlásával Konstantin már jócskán belépett a férfikorba a császár mégsem iktatta be semmilyen felelősségteljes pozícióba, és a fiatal Konstantin a szó szerint áthenyélte, átlebzselte legszebb éveit. A felfuvalkodott gátlástalanul törtető Konstantin 25 éves volt, mikor az egyre öregedő Diocletianus 305-ben kinevezte utódjait, és Konstantint hideg vizes zuhanyként érhette, hogy a császár nem osztott neki semmiféle szerepet a birodalom irányítását illetően. Dühödt elkeseredésében meglógott Kis-Ázsiából és meg sem állt apja Észak-britanniai táboráig, ahol rögtön nekiállt híveket toborozni a nagyravágyó katonatisztek között. Apja, Constantius maga mellé emelte, de kinevezése ellenére mégis csak egy volt az augustust szolgáló főtisztek között és nem úgy nézett ki, hogy a betegeskedő papa le óhajtana mondani augustusi rangjáról fia számára. Mivel fiacskája Nikomédiában az ármánykodás és méregkeverésen kívül semmi mást nem tanult, így elképzelhető, hogy türelmetlenségében Konstantin meggyorsította apja halálát, aki York mellett, 306-ban hirtelen eltávozott az élők sorából. Nemsokára apja halála után a britanniai légiók vezérkara 'Augustusszá' kiáltotta ki Konstantint. Az uralkodói bíbor elnyerését követően Konstantin Britanniából Galliába tette át székhelyét és végre, mint egy igazi cézár Trierben uralkodói udvart rendezett be, ahol a volt csaplároslány mama már anya-császárnénak kijáró tiszteletet követelhetett magának. A keleti országrészeken uralkodó szenior augustus Galerius csalódottan vette tudomásul Konstantin önkényességét és törvénytelen cézárrá történő kikiáltását, és hivatali beiktatását hiszen ez ellent mondott a korábban bevezetett diocletiánuszi tetrarchia hivatala elnyerésének, a rangsorban egymást követő kinevezés rendszerének. Galerius azonban semmit sem tehetett, azonkívül, hogy a sokkal tehetségesebb itáliai és Észak-afrikai tetrarchát, Severust nevezte ki a minden nyugati rész 'legfőbb uralkodójává', hiszen Severus a Diocletianus által érvényesített rendszer szerint minden tekintetben elsőbbséget élvezett Konstantinnal szemben.

Miközben ezen események történtek, Rómában a praetorianusok elit gárdája egy új trónkövetelőt kiáltott ki császárrá, aki nem volt más, mint a nemrég elhunyt Diocletianus kollégája és társcsászár Maximianusnak a fia, Maxentius (278-312). Hogy a helyzet tovább bonyolódjék Maxentius még abban az évben meggyőzte a már nyugdíjba vonult apját – Maximianust –, hogy ismét vegye fel a császári címet. Ekkor a birodalomban hat császár volt; négy augustus, és két cézár. Az öreg Maximianusnak – így a helytelen döntésnek köszönhetően – rossz vége lett, pedig meglett volna a lehetősége, hogy jólétben, békésen leélje életét. Helyette fia hívására visszarohant az örvénylő, gyilkos politikába; a romlott lelkű Konstantin mellé állt, még leányát Faustát is hozzáadta feleségül, meg még vagyona jó részét is átadta ennek a durva életfelfogású alaknak, aki hálából később kivégeztette. De visszatérve Severusra ...

Az új trónbitorló (Maxentius) felbukkanása miatt Severus nem tudta megoldani a törvénytelenül hatalomra került Konstantin okozta problémát, mert először az új uzurpátor, Maxentius ellen kellett fordulnia. Ám a 307-ben sorra kerülő ütközetben Maxentius jobban felszerelt válogatott katonasága legyőzte Severus hadát és Severus hiába adta meg magát a teljes büntetlenséget ígérő Maxentiusnak, mert az becsületszavát megszegve mégis kivégeztette.

Az igazán gazdag, élénk gazdaságokkal rendelkező provinciák mind a Birodalom keleti részén voltak, még annak ellenére is, hogy Róma városa és Itália megyéi kényelmes jómódban virágoztak. De a Kis-ázsiai területek még ennél is gazdagabbak voltak, és ha Gall, Brittan, Germán területekkel hasonlítjuk össze, akkor a különbség kiugróan szembetűnő. Konstantin nagyra törő elképzeléseiben nem létezett az a megelégedett kötelességtudat, ami velejárója kellett volna legyen magas hivatalának, hanem mindig is a teljes és korlátlan hatalom elnyerése után sóvárgott. Csak éppen nem tudta, hogy hogyan lásson hozzá a 'szúpréme augustusi' pozíciójának megszerzéséhez. Legnagyobb akadály számára Galerius volt, aki mivel nagyon is jól ismerte Konstantint inkább a másik törvénytelen trónbitorlóban Maxentiusban bízott meg jobban, mert még az is különbnek látszott az általa lenézett gátlástalan Konstantinnál. Konstantinnak problémája abból adódott, hogy nem volt neki semmilyen támogató bázisa Kis-ázsiában, sem görög földön; Nikomédiában éppúgy nem tudott barátokat, híveket szerezni, mint mikor rövid ideig Galerius alatt szolgált a Duna menti hadjáratokban. Ezért megoldásképp, a keleti részeken egyre erősebb keresztények között keresett szövetségest.

 

Konstantin hatalma alá eső területeken a IV. század elején, Brittannia-Gallia-Gremánia lakosságának még 2%-a sem volt keresztény, de Kis-Ázsiában már más volt a helyzet. Konstantin nagyon is élesen emlékezett a jól megszervezett, fanatikus tűztől izzó, cselszövésre, árulásra mindig kész keresztényekre. Emlékezett a még jobban izzó gyűlöletre és haragra, ami mindig kitört a belőlük, amikor az áldozatbemutatás rítusát a nyilvánosság előtt el kellett végezni. Tudta, hogy megaláztatva érezték ilyenkor magukat, és látta, hogy mennyire képtelenek azt a minimumot megtenni gyűlölködő hisztizés, és átkozódó köpködés nélkül, amit a birodalom erkölcsi egysége elvárt mindenkitől.

De mégis rá voltak kényszerítve, és ezért a hatalom – tehetetlenségükben bosszúra szomjazó, csak a megfelelő alkalomra váró – esküdt ellenségeivé váltak, olyanokká, akiknek nem okozott gondot az árulás, sőt ha szükséges, a legelvakultabbak közülük még magukat is önként feláldozták. Emlékezett Galeriusra, aki ott, a helyszínen lecsapatta a fejét annak a légiósnak, aki megmerte tagadni a birodalmat óvó-védő isteneknek kijáró tiszteletet és nagyon jól tudta, hogy korábban, 297-ben Galeriusnak nem volt más választása, minthogy megtisztogassa a perzsák ellen induló légiók sorait a keresztény tisztektől és altisztektől, mert nem indulhatott olyan megbízhatatlan katonákkal, akik a pogány intézményrendszer egységét szimbolizáló ősök tiszteletét ugyanúgy visszautasították, mint a katona-isten Mithras kegyelmét. Lázadásra hajlamos, megosztó viselkedésüket nem tűrhette el az óvatos Galerius, és Konstantin magában beismerte: ő is úgy cselekedett volna … De az akkor volt, most azonban Konstantinnak pont ilyen alakokra volt szüksége, mert céljai eléréséhez a jól megszervezett, arrogáns keresztények nagyon is megfeleltek. Trieri udvarában Konstantin nem csak hátra tekintgetett, hanem előre is, és 'minden keresztény oltalmazójának' kiáltotta ki magát; ez a proklamáció nem került semmibe, ám híveket, szövetségeseket hozhatott 'konyhájára'. Konstantin a védelemre szoruló keresztények ürügyén módot talált magának a háborúra, és Galerius halálakor, 311-ben elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. A következő év tavaszán gall légióival megindult Itáliába, miáltal kirobbantott egy teljesen felesleges és nagyon drága polgárháborút. Torino és Róma mellett lezajlott csatában sikerült neki elpusztítania a galliai légiók, az itáliai tartalékhaderők és a praetorianusok egységei nagy részét: tízezer számra maradtak ott holtan az egymást öldöklő légiósok, mert egy felfuvalkodott erőszakos alak világuralomról álmodozott.


Róma megkaparintása után Konstantin első lépése a praetorianus gárda feloszlatása volt, a még életben maradt tagjait száműzte a határ menti őralakulatokhoz. A praetorianus gárda helyébe létrehozta a saját maga által kiválogatott 'Scholae Palatinae' elnevezésű 500 főből álló lovasalakulatot, melyben a főtiszteken kívül mindenki germán volt. A praetorianusok felszámolásával egy olyan katonai intézmény szűnt meg örökre, melynek fő feladata a testőri szolgálatok ellátása mellett Róma városa megvédése volt, és mivel később semmi más hasonló szervezettel nem helyettesítették, így mikor a következő évszázadban megérkeztek a vizigótok: nem volt aki Rómát megvédje.

 

A Konstantin által bevezetett új hadpolitikának, a barbár germán harci egységek tömeges alkalmazásának, azok folyamatos előnyben részesítésének megvolt a hátulütője. „Konstantin és utódai erőtlen hadpolitikai döntéseiben a hősiesség erényét mindenekfelett szem előtt tartó mentalitás miatt, a barbár zsoldosokra támaszkodó védelmi politika a birodalom lassú tönkretételéhez vezetett. Akkor, ezek a hibás döntések erőtlenül ejtett sérüléseknek, apró karcolásoknak tűntek, de mégis később olyan halálos sebeknek bizonyultak, melyeket Konstantin meggondolatlanul belevágott a Római Birodalom testébe.” (E. Gibbon) Most már Konstantin volt az úr a birodalom nyugati felében, és hatalma alá tartozott még az egész Észak-Afrika, beleértve Egyiptomot is, ám ezzel még közel sem volt megelégedve. A birodalom keleti részén Galerius halála (311) után egy jóindulatú, kiegyezésre mindig képes, békés uralkodó, Licinius került a trónra, akinek fő célja tartományai további gazdagítása, erősítése volt. A béke érdekében mindenre hajlandó volt és amikor Konstantin neki szegezte pimasz követeléseit, akkor mindenben hajlandó volt magát alávetni – Konstantin legnagyobb megrökönyödésére. 313-ban Konstantin követeivel történő tárgyalásokon a béke és a birodalom egységének érdekében Licinius elfogadta a számára megalázó diktátumokat; mindenben beleegyezett és lemondott a szenior augustuszi rangjáról Konstantin javára. Licinius nagylelkűségének és kompromisszumának köszönhetően úgy nézett ki, hogy ismét felvirágzik a Római Birodalom, mely csúnyán megtépázta önmagát az előző év polgárháborújában. De a következő évben nagyot csalódott nem csak Licinius, de mindenki, aki csak hitt a gátlástalanul hazudozó Konstantinnak, mert az a következő évben hadseregével minden indok nélkül megindult a Kelet-római részek ellen, semmibe véve a néhány hónappal korábban megkötött békepaktumot. A balkáni hadszíntéren két iszonyatos csatában, Cibalae, majd Castra Jarba harcterein Konstantin megsemmisítette Licinius hadait és a keleti tartományok kormányzói meghódoltak előtte. Liciniusnak legalább olyan jól képzett és felszerelt légiói voltak, mint Konstantinnak, számarányban is többen voltak, hát akkor miért veszített mégis?

 

Konstantin mielőtt nekitámadt volna a keleti részeknek 313-ban, ravaszul kiadta a híres 'Milánói Ediktumát', melyben a keresztényeknek nem csak vallásszabadságot, de különleges jogokat is biztosított. Na nem mintha nagy szükség lett volna rá, hiszen Galerius halála óta még elméletben sem volt sehol keresztényüldözés, a birodalom nyugati felében meg egyáltalán semmilyen üldözés nem volt még Diocletianus császár uralkodása alatt sem. Konstantin rendelete azoknak a keresztény tiszteknek, altiszteknek szólt, akik el lettek bocsájtva a hadseregből Diokletianus és Galerius helyesen megfontolt ediktumai által, és akik Licinius békés harmóniára törekvő politikájának köszönhetően birodalom-szerte visszatérhettek szolgálatukba, beleértve a keleti részeket is. Abban az időben még virágzó, haladó szellemű hellén kultúrát követő és képviselő Licinius végzetes hibát követett el, mikor figyelmen kívül hagyta és nem érvényesítette az elődjei által hozott keresztényeket szankcionáló rendeleteket, és habár ő maga lenézte és megvetette a keresztényeket, de megújult előretörésüket nem akadályozta meg. Mindkét sorsdöntő balkáni csatában Licinius légióiban szolgáló keresztény tisztek a felbiztatott keresztény közlegényekkel karöltve a harc közepén hátba támadták saját alakulataikat és hátulról gyilkolni kezdték saját bajtársaikat. Nem a zseniális hadtudományának, hanem a gyalázatos árulássorozatnak köszönhetően győzött tehát Konstantin mindkétszer, azonban mégis büszke önteltséggel könyvelhette el azt a zseniális húzását, hogy annak idején szövetségesnek választotta a birodalom legzüllöttebb vallásmozgalmát. Licinius megadta magát és hátrányos békeszerződést kötve megpróbált visszahúzódni, amennyire csak bírt.


Konstantin balkáni győzelmei után helyre állt egyfajta belső béke és a légiók abbahagyták egymás mészárolását: legalábbis egy időre. Ezek után majd tíz év telt el úgy, hogy Konstantin kisstílű dolgokat felfújva szenátoraival, nemeseivel civakodott, de előnyére legyen mondva, hogy közben nagyszabású építkezéseket, közmunkákat hajtott végre Rómában és Itália területén. Tíz év után ismeretlen okok miatt ismét háborút indított a keleti határokat biztonságban tartó Licinius ellen, akinek most már nem volt menekvés. Konstantin már fiatal korában, Nikomédiában és az Al-Dunai erődökben is mindenhol az életére törő ellenségeket látott, gonosz vetélytársakat, aki el akarják őt veszejteni. Szkizofrén paranoiában szenvedett, minek következtében senkiben sem bízott, Rómában is germán testőrséggel vette magát körül és minden nemesben, szenátorban összeesküvőt látott. Mivel magából indult ki, ezért paranoiás rohamaiban attól is rettegett, hogy egyetlen komolynak számító 'vetélytársa', Licinius is az életére törhet és elméje megnyugtatása érdekében nem bánt még egy pusztító belső háborút kirobbantani. Féltékeny is lehetett, hiszen ő egy faragatlan tuskónak számított a tanult, művelt Licinius mellett. Tudta, nyílt harcban nem tudja legyőzni, ezért cselhez folyamodva Liciniusnak teljes kegyelmet ígért, ha megadja magát, de miután a kapituláció megtörtént Konstantin mégis aljasul megfolytatta.

 

Konstantin tisztában volt, hogy a keresztényeken kívül elsősorban az apjától 'átörökölt' légióknak köszönhette hatalomrajutását és jól tudta; valamelyik légió bármikor kikiálthat egy új császárt és akkor egy olyan helyzetben nem biztos, hogy elég lenne az új vallásszövetségesei támogatása a bíbortrón megtartásához. Túl sok olyan magas rangú tiszt szolgált a légiókban, akik családtagjai, rokonai áldozatul estek Konstantin nagyratörésének és bizony sokan nem bánták volna a porban gurulva látni Konstantin fejét. A tejhatalmú császár helyzete megszilárdítása érdekében nekilátott a birodalmi hadak átszervezésének. Az átszervezés középpontjában egy új, könnyen mozgósítható százezer főből álló hadtest létrehozása állott, (comitatenses), melynek alakulatai stratégiai rendeltetéssel a császár mozgásterületei körül voltak kialakítva, más szóval: a birodalom belső, békés területein voltak elszállásolva, hol igazából nem is volt rájuk szükség. Konstantinnak fontosabb volt a császári önkényuralom ilyen méretű körbebástyázása, mint a korábbi hadpolitika szigorú határvédelme. „Erősítsd a centrumot és oszd meg a perifériát” – vallotta ostobán Konstantin, kinek reformjáig 33 légió állományában kb. 150.000 katona szolgált, amihez még hozzászámíthatjuk, mint az összhaderő részét – a tartományok rendfenntartó hadait, arisztokraták, gazdag kereskedők testőrgárdáit, városi helyőrségeket, összesen egy másik 150.000 harcost. Tehát a IV. század elején a Római Birodalom 50-60 millió polgára biztonságát, határai védelmét és robusztus gazdasága védelmét 300.000 fegyveres látta el. Konstantin kezdeményezésére kirobbantott öncélú polgárháborúkban a fegyveres erők létszáma alaposan meg lett tizedelve és így a császár furcsa megoldást választva a határvidékek légiói (limitanei, rispenses) létszámát kezdte csökkenteni és egyre jelentősebb mértékben légiósok tízezreit vezényelte vissza a végekről az új belső sereg felépítése érdekében. „Óriási készenléti tartaléksereget épített fel Konstantin, amivel halálosan meggyöngítette a határok védelmét. A lovasság fontosságát aránytalanul a gyalogság felé helyezte, figyelmen kívül hagyva, hogy az összes germánok, hunok, gótok ellen vívott jelentős csatát a gyalogos alakulatok vitték győzelemre a lovasság jelentéktelennek számító asszisztálása mellett.” (Arthur Ferrill, 'The Fall of the Roman Empire') A Bizáncban élt görög történész Zoszimosz (alkotó ideje kb. 490-510) eképpen látta Konstantin kártékonyságát: „Konstantin meggyengítette a birodalom biztonságát, mikor a katonaságot elvonta a határról és olyan városok mellé telepítette táboraikat, ahol nem volt rájuk szükség. Cselekedete által megvonta a védelmet azoktól, akik rendszeresen a barbárok támadásainak voltak kitéve és ezerszámra katonákat szabadított a békés, jómódú, termékeny vidékek népe nyakára sorozatos problémákat létrehozva. A meggondolatlan átszervezések másik következménye az előretolt helyőrségek egymásutáni feladása volt.” (Historia Nova, II. 34.) Majd ekképp foglalja össze a 'nagy' császár eredményes uralkodását: „Egyszerűen kimondva: a birodalom hanyatlásának ő volt az első számú okozója, neki köszönhetjük a jelenlegi nyomorult állapotot.”

 

A létszámban és harci morálban meggyengített határvédő légiói alakulatait Konstantin leredukálta ötezer főről ezer fős egységekre, akik jól védhető magaslatokon épített erődök falai mögül tehetetlenül szemlélték a barbár hordák beütéseit, portyázásait. Ferrill így ír a határvédő légiók drasztikusan csökkentéséről: „A szilárd láncolategységet alkotó 'limitanei' feltehetően azonnal hanyatlásnak indult és később még jobban gyengült, tovább bomlott, hiszen nincs bizonyíték a későbbi hadtestek utánpótlására, taktikai, stratégiai bevetésükre.” Korábban a légió táborai folyók, szorosok, hegyi átjárók közelében, nyílt terepen helyezkedtek el, és gyors mozgású, hatékonyan ütőképes alakulatai rendszeresen behatoltak ellenséges területekre megelőző csapásokat zúdítva a szervezkedő barbárokra. Konstantin reformjával megszűntek a határ menti légiók legendás ütközetei, és a légió töredékek egyre inkább önmaguk árnyékává váltak. A légiós harcos testét védő költséges páncélzat is lassan kimaradt a felszerelésből és egy szép nap keményített bőrből készült sisakok váltották fel a korábbi acélsisakokat.

 

A hadsereg csapattestein belül elkezdődött még egy másik gyengítő folyamat is, mely karöltve lépést tartott Konstantin másik kultúrtársadalmi reformjával a birodalom keresztényesítésével. Független történészek régészeti adatokra támaszkodva sokkal óvatosabban határozzák meg a keresztények számát és Konstantin idejére az össznépesség 4-5%-ra becsülik. Akkor a birodalomnak 50-60 millió lakosa volt, tehát a keresztények kb. hárommillióan lehettek, mely szám Konstantin privilégiumai után rohamosan emelkedni kezdett Ahogyan a civil társadalom a császári akaratnak megfelelően kezdett egyre jobban keresztényesedni, úgy szaporodott lassan a keresztény tisztek előrelépése is a hadseregen belül. Akkor természetesen még nem léteztek rendeletek a pogány hit gyakorlása ellen a seregekben és senkit nem kényszerítettek a keresztény hit felvételére, de az előléptetéseknél egyre jobban előnynek kezdett számítani az, ha valaki keresztény volt. A légió tiszti gárdájának tagjai hagyományosan mind pogány iskolákat végeztek, a tiszti karok magasan képesített hivatásosokból tevődtek ki, akik neveltetési nívója számtalan pozitív módon megmutatta magát. Ezek a tisztek nem csak összetett stratégiai, logisztikai feladatokat voltak képesek szakszerűen megoldani, hanem a légiós katonáikkal mindenfelé utakat, csatornákat, hidakat, aquaductusokat, fürdőket építettek, vasműveltségre, földművelésre, kertészetre tanították a barbárokat, téglát gyártottak, kovács, asztalosműhelyeik színvonalát csak a XII. században kezdték megint utolérni. Konstantin hadi reformjai után a birodalom szélső szélein lassan megszűntek az építkezések és a hadsereg folyamatos átalakításában már egyre kevésbé volt fontos a katonai hivatás professzionista tudása. A légiók már csak nevükben voltak légiók.

 

A birodalom kormányzásában is legalább olyan suta hozzánemértést gyakorolt Konstantin császár, mint saját családtagjaival való viszonyában, hiszen mint tudjuk megölte fiát Crispust és feleségét Faustát. Így ír Zosimus második könyvében a birodalom elszegényítéséről: „Nem csak folyamatosan elherdálta a birodalom jövedelmeit felesleges és értelmetlen kiadásokra, és értéktelen emberek meggazdagítására, hanem közben kizsákmányolta, elnyomta az értékes termelőerőket, az értéktelen tehetségteleneket helyezve előnybe. ( … ) Mindenkit kizsigerelt, még a prostituáltakat is megadóztatta. Mikor az adófizetés ideje elérkezett korbács és tortúra várt azokra, akik nem tudtak fizetni. Gyermeküket adták el az anyák és prostitúcióra hajtották az apák lányaikat, hogy az adót valahogy előtudják teremteni. A városokból sokan vidékre és más országokba menekültek, és ezek a városok még Konstantin után sem voltak képesek többé gazdaságilag magukhoz térni.”

Egy intézménynek ment egyre jobban Konstantinnak köszönhetően; az őt mindenben kiszolgáló keresztény egyháznak, akik soha nem látott jólétben, egyre több teret nyerve szabad kezet kaptak a birodalom szétcincálására.

 

A brutális császári önkényuralom pokolbéli házasságkötését a keresztényi türelmetlenséggel – egy fiatalember – Konstantin unokaöccse, megundorodva szemlélte. Okos elméje, kifinomult lelkivilága riadtan utasította vissza a rákényszerített keresztény zagyvaságokat és a legényke megfogadta, ha egyszer császár lesz visszaszorítja a sötétséget, megtisztítja birodalmát a démonoktól és a nagy császárok nyomdokaiban haladva ismét aranykort hoz Rómának. Álmai egy része valóra vált: császárrá koronázták, de mindössze három évig uralkodhatott (ellenséges kígyóktól, sakáloktól körbevéve), és így terveiből nem lett semmi. A perzsák ellen dúló csata kellős közepén 363. június 26-án keresztény tisztjei hátulról, orvul meggyilkolták. Mindössze 32 évet élt. Konstantin unokaöccsét Julianusnak hívták, és ő volt az utolsó reménység, aki még megmenthette volna Rómát.

 

A római kultúra és műveltség évszázadokon keresztül zseniális birodalmi vezetők irányítása alatt Európa középső és nyugati részén fejlett szintű – viszonylag békés – civilizációt teremtett. Egy-egy térség meghódítása után az odavezényelt légiók haladéktalanul táboruk kialakításához fogtak; tégla, cserépégető, kovács, asztalosműhelyek épültek párhuzamosan a kórház, mosoda, közfürdő kialakításával. Őrtornyok, vámházak, kompátkelőhelyek, kikötők, mólók sokasága kiépítésében a légiók ugyanúgy kivették 'oroszlánrészüket', mint az utak, hidak, aquaductusok, víz-csatornavezeték létrehozásában. Sokszor a légió táborok rendezetten kiépített egysége alakult át kényelmes római várossá, ahol emeletes, padlófűtéses, üvegablakos házakban lakott a polgárság. Kő és téglaépületeik erősítésére mindenfelé a római találmánynak számító 'pozzolana' cement anyagot használták, mely vulkanikus salakporból és mészporból lett összekeverve. A rendkívüli erős kötőanyag vízben is könnyen keményedett, ezért kikötők kialakításánál is szívesen használták. Konstantin császár idejéig 53.000 mérföld kőút épült a birodalomban és a hozzájövő hidak, átereszek, posta és őrházak számát lehetetlen felbecsülni. Konstantin császár felelőtlenül ostoba haderő átszervezése után mindez egyre gyorsabban kezdett elenyészni majd megszűnni. Az ezer főre leredukált helyőrségek már semmi mást nem építettek, mint földhányással megerősített fapalánk erődítményeket és lassan kezdett eltűnni az a tudomány mely az összkomfortos villákat, pazarul megépített udvarházakat létrehozta. Míg korábban szép számmal található volt a légió tisztikarában mérnöki, orvosi tudományokban jártas személy, addig az új elvárásnál már nem volt fontos a 'pogány' iskola elvégzése és egyre inkább a keresztény hit vallása lett mérvadóbb. Természetesen ez nem egy máról-holnapra lezajló folyamat volt, Konstantin idejében még szinte semmit nem lehetett belőle érezni; még épek voltak a határok, a gazdaság gördülékenyen gyarapodott, de a véres polgárháborúk és a hadi átcsoportosítások már mély sebet ütöttek a birodalom testén. Vele, Konstantinnal kezdődött a bomlás és a két lelki, és elmebeteg fia alatt a Római Birodalom megállíthatatlanul kezdett szétesni.

 

Teljesen egyet kell tehát érteni Zoszimossszal, aki a Római Birodalom hanyatlásáért Konstantint teszi fő felelőssé, sőt ezen felül még külön muszáj rámutatni a széthullást, összeomlást felgyorsító kereszténység negatív szerepére. Ha Konstantin és fiai nem a keresztény vallás felemelkedését segítették volna, akkor elkerülhető lehetett volna az a spirális zuhanás, mely az évszázadokon keresztül tobzódó sötét évszázadokba torkolta emberiségünk jó részét. A kereszténység fokozott hatalomra jutásával minden régi elv, rend, eszmény elvesztette érvényét; a görög-latin műveltség, az ázsiai monarchikus szellemiség, a jól bevált társadalmi-közösségi erkölcsszabályok, elvesztése további állami (birodalmi) tekintélyromboláshoz vezetett. A megingott és aláásott ősi törvények elvesztése, megváltoztatása, a hagyományok elhanyagolása lehetővé tette az így legyengült állami hatalmak lassú szétmarcangolását a pogány államhatalmat megvető keresztények számára, és ezzel párhuzamosan a hadseregben még jobban elharapózott az engedetlenség és elégedetlenség szelleme. Nemcsak a szépművészetekben és filozófiában mutatkozott ki a műveltség általános csökkenése, hanem a vallási harcok is megmérgezték a közhangulatot, elvették az emberek önbizalmát …

 

Az ami még összetartotta Konstantin uralkodásáig a birodalmat; a polgári és vallási hagyományokhoz való ragaszkodás, az egyszerű erkölcsök becsben tartása, törvények tisztelete, katonai bátorság, fegyelem elve, gyakorlata mind kezdte elveszíteni értékét az új keresztény szemlélet által. A magasszintű civilizációt, kultúrát, műveltséget megvalósító társadalmi osztályok meggyengítése és ellehetetlenítése nem csak a pogány szellemet törte meg, de a tudományok előrehaladását is megállította. Az, hogy a kereszténység lassan szétverte a pogány oktatást, felszámolta a tudományok tanítását (matematika, algebra, fizika), leégette a könyvtárakat, bezáratta az iskolákat, üldözte, meggyilkolta a pogány tanárokat; mindez egy olyan szellemi űrt teremtett Konstantin halála után következő néhány évtizedben, melyből már egyre inkább hiányoztak az építészek, a mérnökök és eltűntek az orvosok is. A pogány tudósok lassan, de biztosan felcserélődtek keresztény tudósokkal. Hogy mit is jelentett ez a negatív folyamat, arra felhoznék egy példát: Lactantius atya (kb. 240-330) példáját.

 

A 'nagy' Konstantin császár idejében a lapos-föld teóriájának leghangosabb hirdetője a szélsőséges ortodox apologéta Lactantius atya volt, aki irigy érthetetlensége miatt az összes ókori bölcset csak bírálni és gúnyolni volt képes. Ez a pap továbbá éles, de tudománytalan kritikával támadta az atomisztikus nézetet és tanítást, valamint a szferikus elképzeléseket és evvel együtt elvette a gömbmértant; a gömbszelvény, gömbszelet, stb. számításait felesleges bolondságnak tartotta. Fő műve az 'Isteni Tanítások' (Divinae Institutiones) melyben többek között az antipódus konceptualitásával foglalkozik a tőle megszokott ostoba módon. Könyve harmadik kötetének XXIV. fejezetében megkérdi, hogy vajon (a gömb formájú földön) lefelé nőnek-e a fák és a gabona növények, hogy az eső alulról esik-e felfele. Az egész globális elképzelést „bámulatos fikciónak” mondja majd a szferikus világképet hirdető tudósokról írja: „... korábban mikor tévedésbe estek, valamiért megmaradtak tévhitükben és állhatatosan kitartottak bolondságuk mellett és az egyik csalóka ötlettel próbálták a másikat alátámasztani… szándékosan, céltudatosan védik csalfaságaikat a hogy tehetségüket imigyen csillogtassák.” Ugyanebben a művében hosszas spekulációkba bocsátkozik a Fiú és a Szent Lélek Atyától való származása és különbözősége viszonyát illetően, majd kifejti, hogy már csak 200 éve van hátra a világnak, azután eljön az Antikrisztus, aki uralma alá hajtja az egész mindenséget. De hatalma nem tart soká és megsemmisülése után beköszönt az ezer évig tartó boldogság. Erre a sok határtalan butaságra már Konstantin császár is felfigyelt és a 'tudós' atyát Trierbe rendelte Crispus fia mellé nevelőnek. Tehát Konstantin császár alatt egy olyan alakból lett udvari tanító, aki a fizikát, matematikát, geometriát abszolút nem értette és akinek munkássága csak az ókori tudósok lejáratásában mutatkozott meg.


Mert hiába ütötte fel fejét a káosz Diocletianus korát megelőzően, hiába tombolt Alexander Severus meggyilkolása után az 50 évig tartó polgárháború: a birodalom mégsem gyengült meg halálosan soha, még közel sem. A pogány oktatásnak, iskoláknak, a pogány tanároknak köszönhetően minden törés és kiesés nélkül ezrek és ezrek kerültek ki ebből az oktatási rendszerből, akik képesek voltak a birodalom ügyeit, gazdaságát, katonai szolgálatát, kereskedelme, ipara termelésének biztonságát garantálni. Felkészültségük, hozzáértő lelkesedésük volt a birodalom megtörhetetlen gerince: gyilkolhatta egymást a sok ellencsászár, trónbitorló; hullhatott testőrségük, légiók tizedelése is belefért, mégsem volt komoly veszély a birodalom egységére, mert a tanult, művelt vezetőrétegek, hivatalnokhadak biztosították a túléléshez szükséges erőt.

Konstantin után uralkodó lelki-elmebeteg kereszténycsászárok birodalmat bomlasztó gyengeségének másik szomorú következménye volt az Augustus császár által létrehozott posta szolgálat (cursus publicus) lépcsőzetes összeomlása. Magánszemélyek hosszú távú utazásait is biztosító szolgáltatóhálózat állomásain lovasszekerek, öszvérek vagy éppen tevék álltak az utazók rendelkezésére melyeket a következő állomáson lelehetett cserélni, ha sietős volt útjuk. A IV. század végére a cursus publicus örökre megszűnt létezni.


A Római Birodalom politikai és szellemi nagyságát a görög-római műveltségnek, kultúrának köszönhette. A görög-római kultúra és műveltség sárba tiprásának egyik fényes példáját láthatjuk a színházak bezárásában, lerombolásában.

A régészet és a művészettörténet a Római Birodalom területén több mint 250 színház létezését képes bizonyítani a cirkuszok és versenypályák számát még ennél is többre becsülik. Nem egy színház befogadóképessége meghaladta a 12-14 ezret és rendkívüli népszerűségük dühös féltékenységet váltott ki az egyházvezetésből, hiszen az előadások százszor annyi érdeklődőt vonzottak, mint a keresztény imaházak szertartásai. Rómában az utolsó színházi előadás Theodorik király idejében 523-ban volt. Az elmebeteg Jusztinianosz császár pusztító háborúja után a totális hatalmat elnyerő kereszténység gondoskodott a még megmaradt színházak végleges bezárásáról és sok esetben az épületeket is szétverték; néha építőanyag nyeréséért, néha csak úgy a pogány kultúra ellen érzett bosszúvágy kielégítése végett.

 

Kapcsolódó írásom: http://vallastortenelem.blog.hu/2009/11/19/jezus_miszteriuma_kilencedik_resz_ut_a_dicsoseghez

 

 

 

 

Szerző: katolnai  2011.04.12. 19:34 Szólj hozzá!

 

Szent Jakab

Kelemen Jakabnak az úrnak és a püspökök püspökének, aki Jeruzsálemben a zsidók szent egyházát kormányozza ...” (Kelemen Levele Jakabhoz: üdvözlő sorai.)

Hégészipposz (kb. 130-190) atya tevékenységének idejét i.u. 160 – 190 körülire becsülik a vallástörténelemmel foglalkozó szakemberek.

Életéről, szerzeményeiről nagyon keveset tudunk, amit tudunk az is kétes tudás, mert az mind a teljesen megbízhatatlan Euszébiosz atyától származik. Ha elfogadjuk a ránk hagyományozódott töredékek hitelességét, akkor azokból kiolvashatjuk azt a II. évszázad végi – a tanfejlődés érdekében végzett – egyháztörekvést, mely elengedhetetlennek tartotta a Jézus-hit köré formálódott misztérium történetiségének bizonyítását. Kevés létszámú, de irodalmilag rendkívül aktív ortodox a – nagyon helyesen – felismerte, hogy e folyamat nélkül vallásuk megreked és érdektelenségbe süllyed. A szellemi-erkölcsi megrekedés megállította volna az egész mozgalmat, ezért gyökeres változásra volt szükség: Józsua nem maradhatott többé misztériumokat hordozó kozmikus megváltó. Ezen változtatni próbálva az ortodox atyák kihasználták azt a tényt, hogy az emberi butaság mindig erősebb, mint a racionalizmus, hogy a babona szívesebben megtelepszik az ostobáknál, mint a logikusan vagy következetesen gondolkodóknál. Megvolt tehát az igény az ilyesmire, főleg a kevés képzelőerővel megáldottak között. Valós eseménynek hirdetett meséjüket muszáj volt további kitalált figurák felvonultatásával alátámasztani és sorra kezdték gyártani a történelmi Jézushoz köthető alakokat. Vallásformáló szándékukhoz már eleve adott volt a rendkívül gazdag, sokrétű pogány mitológia, a szórványban élő zsidó közösségek szövetség-közi irodalma, valamint az alexandriai bölcsek öröksége: egy Józsuának elnevezett megváltó, a zsidósított Ozirisz-Dionüszosz. Ehhez az eszmei maghoz már nem volt nehéz más szereplőket hozzákölteni, sőt, a hitelességet megerősítendő, nem röstelltek beleszőni meséjükbe még valós történelmi személyeket sem.

A gazdag képzelőerővel megáldott valláscsinálóknak Jakabbal könnyű dolguk volt, hiszen sok ismert és kevésbé ismert Jakab szenteskedhetett a zsidók soraiban; csak össze kellett válogatni a megfelelő Jakab történeteket, átírni, keresztényesíteni és máris lett 'gazdag' keresztény hagyomány. Hégészipposz atya pont ezt tette: mesetöredékeket gyúrt át keresztény történelemmé.

Hégészipposz szinte az egész római birodalmat beutazta, és tapasztalatait ‘Emlékezések’ című munkájában foglalta össze. Ezen kívül még írt apologéta műveket is. ‘Emlékezések’ című szerzeményének görög nyelvű kéziratai állítólag még a XII. században is fellelhetők voltak egyes görög kolostorokban. Ezt az írást ismerte még Euszébiosz atyán kívül Irenaeus, Alexandriai Kelemen, és Órigenész is. Ennek ellenére Hégészipposz egyetlen teljes írása sem maradt fent még másolatokban sem, és ami ténylegesen neki tulajdonított az néhány töredékes bekezdés Euszébiosz Egyháztörténetből.

Mindjárt az első rövidke fejezetből értesülhetünk (egy büdös és koszos) Jakabról, az 'igazságosról', aki “bort vagy más bódító italt nem ivott, húst nem evett; borotva fejét nem érintette; illatos olajjal testét sosem kente, és a fürdőt sohasem használta.” Majd rejtett értelmű közléssel folytatja: “Egyedül néki volt megengedve, hogy a szentélybe belépjen, mert nem viselt gyapjúholmit, csak a legfinomabb lenszövetet.” Hégészipposz, más korai atyához hasonlóan, ötletként megragadja, kisajátítja a Pál levelében említett Jakab alakját, majd azt tovább költi, történetét kibővíti. Pál írásában három apostoli nevet említ, Péter, János, Jakab, akik mindhárman a hagyományos judaizmustól részben elszakadt, misztikus irányzatokat követő zsidó gyülekezetek vezetői lehettek. Pál leveleinek széleskörű ismerete lehetővé tette a két generációval később élt evangélista szerzőknek a három név maximális kihasználását, megváltozott eseményekbe és eltérő szerepekbe történő hasznosításukat. “Az apostolok közül mást nem láttam, hanem csak Jakabot, az Úr atyjafiát.” (Gal. 1:19) Ebből az 'Úr atyjafiából' a történelemhamisítók igazi vér szerinti testvért formáltak, és ehhez a folyamathoz kapcsolódva írja Hégészipposz: „Sokat hívtak Jakabnak, de csak ő volt szent Anyja méhétől.” A testvér szó általános használatát látható Pál leveleiben, mikor a 'adelphos' kifejezést használja. (A magyarban mindenhol 'atyjafiának' van fordítva, de a testvér szó lenne a hű fordítás). A mítosz-történetesítők szándékosan figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a misztikus-gnosztikus szekták tagjai egymást testvérnek tekintették, úgy is hívták egymást és minden független lazaság ellenére ezek a gyülekezetek egyfajta testvériséget alkottak. Tehát a testvér fogalom használata nem keresztény, és hagyománya jóval visszanyúlik a kereszténység kialakulása előtti időkre. A jeruzsálemi templom oszlopos tagjáról, az 'igaz' Jakabról írja Hégészipposz: “Néki volt szokása egyedül a templomba menni, hol sokszor lehetett látni térdepelve amint az emberek bűnbocsánatáért esedezik, és a sok térdeléstől, térdén a bőr szarus lett, mint a teve térde.”

A következő szakaszban rátér Jakab mártíromságának ecsetelésére, melynek részletei nagyon hasonlítanak a Cselekedetekben található István mártíromságára. István is 'teljes lévén hittel és erővel', - azaz 'igaz' volt –, őt is a gonosz zsidók kövezték halálra, majd az utolsó passzus szavai szóról szóra megegyeznek a Cselekedetekben leírtakkal: „Térdre esvén pedig, nagy fennszóval kiáltá; Uram ne tulajdonítsd nékik e bűnt!” (7:60) Hégészipposz ezen sorait olvasva jogosan merülhet fel a kérdés: vajon ő másolt a Cselekedetekből vagy annak szerzője vette át a történetet Hégészipposztól? Persze az is lehet, hogy mindkettő egy korábbi megkövezés típus történetének vette át hagyományát, más neveket adva, és hőseiket keresztényesítve, miután már mint valós esetet, ezt is beleszőtték egyházuk történelmébe.

Az idézgetések formájában fennmaradt kevéske adatból világosan lehet látni, hogy Hégészipposz atya is annak az ortodox iránynak volt képviselője és művelője, akik légből gyártották a történelmet, tovább bővítve azt a tipológiai törekvést, mely kezdete nem sokkal az ő alkotóideje előtt kezdett kibontakozni. Ebben a folyamatban felhasználtak minden megfelelően odaillő motívumot, átfogalmaztak, új neveket adtak szereplőiknek, összekeverve mitológiát történelemmel, nem létező személyeket valós létező személyekkel. Hégészipposz ‘Emlékezéseiben’ Jakab az Úr testvére’ vértanúságát ugyanúgy megtörtént történelmi eseményként mutatja be, mint Jézus rokonainak találkozását Domitianus császárral. Elmondása szerint, Domitianus császár a Dávid-Jézus ivadékokban lázadó, veszélyes vezéregyéniségeket sejtett, ezért felkutatta ügynökeivel Jézus testvérének Júdásnak unokáit, és Rómába hozatta őket. A császár személyesen hallgatta ki ezeket a jelentéktelennek számító embereket, vagyoni helyzetükről és ingatlanjaikról érdeklődött, majd teológiai kérdéseket tett fel Krisztusról, a 'Királyságáról', és Krisztus természetéről. Persze az egyszerű földművesek igazak módjára megválaszoltak a császárnak, aki a biztonság kedvéért megnézte kérges tenyerüket, majd megnyugodott, és visszaengedte őket Palesztinába. „Ugyanakkor a császár parancsban kiadta az Egyház üldözésének beszüntetését.” – szögezi le, mint valós tényt Hégészipposz atya.

Hát ebből a közlésből ugyanannyi igaz, mint a többi korai egyházatya által fennmaradt 'történelmi' feljegyzésekből: semmi. Egy római császár nem foglalkozott olyan babonás hiedelmekkel, mint amit a korai keresztények terjesztettek, és különben is Domitianius Ozirisz Misztériumának követője volt. (Már amikor volt ideje meg kedve vallási dolgokkal foglalkozni.) Az meg egyenesen nevetséges, hogy egy császár földműves zsidó parasztokkal csevegjen, birodalma másik feléből azokat áthajóztassa, és pénzügyi dolgaikról faggassa őket. Hégészipposz két legyet akart ütni egy csapással történetével: hiszen ha voltak Júdásnak leszármazottjai, akkor Júdás is létezett, tehát akkor testvére Jézus is történelmi személy. Az a meserészlet meg, hogy a császár személyesen maga elé hozatja a 'szentcsalád' kései leszármazottait, emelni óhajtotta a teljes jelentéktelenségből terjeszkedni szándékozó ortodox kereszténység tekintélyét. Továbbá nincs tudomásunk olyan Domitianus által kibocsájtott rendeletről, mely a keresztényüldözések beszüntetéséről szólna. Hégészipposz még befejezésként hozzáteszi, hogy miután a császár elbocsájtotta ezeket az embereket “ azok mind egyházvezetők lettek, és Trajanus koráig éltek”.

A következő szakaszban tovább írja 'történelmét' és Clopas fiával, Jézus nagybátyjával, Simonnal foglalkozik, aki szerinte 120 évesen lett kivégezve Trajanus császár uralkodása alatt, „amikor Atticus volt Szíria kormányzója.” A 120 éves Simont „Ugyanúgy keresztre feszítették, mint az Urat”. Ebben a fejezetben egy történészre hivatkozik, anélkül, hogy nevét vagy munkája címét megadná. Az egész történetben a lényeg egy másik 'történelmi' figura – Simon – megteremtése, beillesztése: „aki látta és hallotta az Urat.”

A 12. fejezetben ortodox gyülekezetnek mondja a korinthoszi keresztényeket, akik Primus püspök irányítása alatt állottak. Rómába érkezése után ő is összeállít egy római püspököket (pápákat) ismertető listát Anikétosz pápáig visszamenőleg, mely lista Euszébiosz betoldása lehet és így hamisításnak tekintendő. Majd rátér a római zsidó szekták ismertetésére. Név szerint említi; Simon, Cleobius, Dorintheus, Gorthaeus, Masgbotheanus szektákat, hozzátéve: „Ezek a gyülekezetek, mind Menandres (1) követői voltak.” Megemlékszik még Markion, Karpokratész, Valentinus, Basilides és Saturnulianus, nemzsidó gnosztikus-keresztény gyülekezetekről is, „kiknek vezetői hamis Krisztust, hamis prófétákat és hamis apostolokat követnek.”

Az eddig leírtakból megtudhatjuk, hogy Jakab az Úr testvére, a jeruzsálemi zsidók 'szent' egyházának vezetője, de közben mégsem az, mert minden térdepelés ellenére a zsidók mégis meggyilkolják. Pál apostolnál még egy fontos dolgot megtudunk Jakabról: „... Jakab és Kéfás, meg János kik oszlopokul tekintetnek, bajtársi jobbjukat nyújtják nékem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között, ők pedig a körülmetélés között prédikáljunk.” (Gal. 2:9) Ezt esetleg lehet úgy is érteni, hogy Jakabék eltanácsolták Pált a zsidó közösségektől? Mert ha igen, akkor Jakab, Péter és János a mózesi törvényekhez szigorúan ragaszkodó ortodox zsidó irányzat képviselői lehettek, és nem a kora-zsidó misztika képviselői. Ezt támasztja alá Pál másik közlése, hol három verssel lejjebb azt olvassuk, hogy Péter „a pogányokkal együtt evett”, míg meg nem jelentek Jakab emberei, akiktől megijedve félrevonult: „félvén a körülmetélkedésből valóktól”. Tehát ki is volt az a Jakab akitől félni kellett Péternek? Ha emberei voltak és mások féltek tőle, akkor hogyan lehetett csak úgy egyszerűen megkövezni? A jeruzsálemi zsidó közösségben betöltött szerepét támasztja alá egy másik közlés Páltól: „Másnap pedig beméne Pál velünk együtt Jakabhoz és a vének mindnyájan ott valának.” (21:18) Vagy ez egy másik Jakab? Mert az eredeti Jakabnak igazából Jézus testvérének kellene lennie: „ … Nem az ő anyját hívják-é Máriának, és az ő testvéreit Jakabnak, Józsének, Simonnak és Júdásnak?” (Mát. 13:55, – Márk, 6:3.), akit a hagyomány szerint: „Az apostolok Jézus parancsára Jeruzsálem püspökévé választották Jakabot.” (Tamás Evangélium, logion 12.)

De van egy másik szent életű Jakab is, akit elég korán kivontak a forgalomból: „Abban az időben pedig Heródes (itt Agrippa értendő) király elkezde kegyetlenkedni (…) Megöleté pedig Jakabot, Jánosnak testvérét, fegyverrel.” (Csel. 12:1-2) Pétert is elfogatja Heródes, de Péterért érte jön az Úr angyala, kihozza a tömlöcből, amivel megmenti életét. Meg lehet esetleg ennél a fordulatnál kérdezni, hogy miért nem jött el az Úr angyala Jakabot is megmenteni? Talán Jakab nem volt szentségében elégséges egy angyali mentésre? Ezek után meglepő módon a fejezet utolsó versében Péter – aki jól tudta, hogy Jakabot megölték – mégis így adja ki az utasítást: „... És mondta: adjátok tudtára ezeket Jakabnak és az atyafiaknak.” (12:17) A 15. fejezetben – talán egy másik Jakab – szintén ott törvénykezik Péterrel karöltve az 'apostolok gyűlésén'.

Minél jobban körbejárjuk a Szent Jakab mítoszt, annál bizonytalanabb képet kapunk arról, hogy hány különböző Jakabot daráltak ebbe a szentnek mondott Jakab hurkában? Talán segítségünkre lehet más ránk hagyományozódott ősi kézirat, hiszen a vallásvédelmezők úgy tudják, hogy Jakab több levelet is irt, és ha tényleg így van, akkor valóságos személynek kellett lennie, mint testvérének Jézusnak. Pillantsunk tehát bele Jakab levelébe.

A Jung Kódexgyűjteményben található görögből fordított, kopt nyelven fennmaradt levélben a szerző mindjárt az első mondatban leszögezi, hogy 'titkos' tanításról ír, tehát nem a bibliai evangéliumokhoz kötődő hitrendszer meggyőződését követi. Nézzünk meg néhány példát a hatalmas eltérésekre:

A szerző félreérthetetlenül kifejti, hogy a Fiú nem egyenértékű az Atyával, és így csak alárendeltségében azonos vele: „Az Atya nem szorul rám. Mert nem az atya szorul a fiára, hanem a fiú az atyjára.”

A Cselekedetek elmondása szerint negyven nap telt el a feltámadás és a mennybemenetel között, Jakab azonban másképp tudta: „Ő megjelent, elment tőlünk, néztünk utána, és ötszázötven nappal azután, hogy föltámadt a halottak közül, így szóltunk hozzá ...” Ám egy ilyen időszakot jelölő elcsúszás semmisnek tűnhet a levélben foglalt egyes Jézusi tanításokhoz: „Keressétek a halált, mint a halottak, akik keresik az életet, mert megmutatkozik nekik, amit keresnek. (… ) Ha megkérdezitek a halált, megmutatja nektek a kiválasztottságot. Mert mondom néktek, hogy senki nem üdvözül azok közül, akik félnek a haláltól, mert a halál országa azoké, akik 'megöldöklik' magukat. Legyetek jobbak, mint én, hasonlítsatok a Szentlélek Fiára!” - Tehát Jakab szerint az Úr azt tanította, hogy a kiválasztottaké a halál országa, de előbb öljék meg magukat. A 'Szentlélek Fia', mert a keresztény hittanból világosan kiolvasható, hogy a Fiú az Atyának a fia és nem a Szentlélek a Megváltó atyja.

Néhány fejezettel arrébb a lélek, a test és a bűn viszonyán elmélkedik, összefoglalva kijelenti: „Mert senki, aki a testet hordja nem üdvözül.”

A sok titkos tanítás elmondása után: „Fölment, és jobbját nyújtotta nekünk, és mindannyiunknak az életet ígérte, és csodákat nyilatkozott ki nékünk ...”

Jézus testvére Jakab, hogyan írhatott egy olyan levelet, melyből teljesen hiányzik az apostoli hagyomány és a bibliai evangélium szellemisége, mely tanítás alapja a keresztény hitnek? A szerzeményből lehetetlenség kimutatni, hogy szerzője egyáltalán ismerte-e a négy újszövetségi evangéliumot, az Apostolok Cselekedeteit, mert azokból még egy halvány sóhajt sem idéz. Továbbá egyszer sem idézi az Ószövetség verseit, pedig mint zsidó ismernie kellett volna azok hasznosságát: a valláspropaganda célokat kielégítő ideológiát.

Az újszövetségi helyeket igazolni próbáló apologéta erőlködések pl; Ján. 17:5, Mát. 18:12, Luk. 12:11, Ján. 15:4, a gyenge szöveghasonlatosságok miatt mind visszautasítandók. Még amikor a szövegben egy-egy versrész, mondás, pl. „ … boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Ján, 20:29) egyezik is a két dokumentumban, akkor sem biztos, hogy Jakab-levele szerzője az Újszövetségből merítette, hiszen ezek a mondások, bölcseletek széles körben elterjedtek voltak és gyökereiket eredményesen csak a pogány misztikus hitelképzelésekben kereshetjük.

Ha egy történelemben létező Jakab után kutatunk, akkor nem sok segítséget nyújt a gnosztikus irodalom másik két apokaliptikus Jakab kézirat sem. Két, 'Jakab-apokalipszis' névvel ellátott dokumentum található a Nag-Hammadiban feltárt gnosztikus kódexek között, és az elsőnek már a kezdő sorai is utalnak rá, hogy titkos könyvről van szó. Jézus egy létező képmásként mutatkozik meg Jakabnak, tanítványainak kinyilatkozza a 72 ég titkait. Egy másik helyen elmondja, hogy szenvedése nem testi szenvedés volt, hanem lelki, szellemi szenvedés csupán, majd megjövendöli Jakab szenvedését: „amikor elfognak, és amikor szenvedni fogsz ...”. Ebben az apokalipszisben ugyanis nem Jézus a szenvedő szolga, hanem Jakab! A mű szerzője sehol nem használja a Jézus megnevezést, hanem mindenhol az 'Úr' szót használja és pl. William R. Schoedel fordításában mindig a 'rabbi' megszólítás van megadva, mikor Jakab kérdez, vagy megszólítja az Urat.

A másik gnosztikus Jakab irat bevezetője így hangzik: „Ez az a beszéd, melyet Jakab, az igaz mondott Jeruzsálemben, s amelyet Marim leírt.” Érdemes a műből egy rövid fejezetet idézni, hogy valami fogalmunk legyen a Jézus Misztériuma körébe tartozó – nem kanonizált – kéziratok százszínű, gnosztikus gondolatokat sugárzó eltérésére. „Amikor felemeltem az arcomat, hogy rápillantsak, szólt hozzám anyám, hogy: 'Ne ijedj meg fiam, hogy azt mondta néked, hogy Testvérem! Ti ugyanis, ugyanazon tejjel táplálkoztatok, ezért hív engem úgy, hogy Anyám! Mert nem idegen nálunk, ő a te atyád testvérének fia.” Eszerint tehát Jézusnak unokatestvére volt Jakab és esetleg 'tejtestvére'. Majd később még rejtelmesebben fejti ki az atya hovatartozását: „A te atyád nem az én Atyám, de az én Atyám a te Atyád lett.”

Szent Jakab személyéről, életéről, családjáról – hasonlóan a korai keresztény figurákhoz, beleértve Jézust is – semmi biztosat nem lehet megtudni, annak ellenére, hogy több korainak tekinthető vallásirodalmi mű is említi személyüket. Alakja elvész a mondák világában és erőszakos történesítésére való törekvést a modern valláskritika csak megmosolyogni tudja.

 

                                                                       

Ez a képen látható Szent Jakab, már nem a térdeplő, ápolatlan zsidó Jakab, hanem a gonosz hitetleneket aprító hős kereszténylovag: igaz mezítláb van, de sábeszdekli helyett már olyan betyáros pörge kalap van a fején.

A 'spanyol' Jakab is megérdemel néhány szót. Spanyolország északnyugati részén lévő Santiago de Compostela nevű város a középkor legzavarosabb szakaszában híresedett el Jakabnak köszönhetően, majd évszázadokon keresztül – és talán még ma is – a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja Róma és Jeruzsálem után. Keresztény források tudósítanak a hűséges tanítványokról, akik a lefejezett Jakab holttestét Spanyolországba hajókáztatták, mert ott jóval olcsóbb volt a temetkezés, sőt még arra is futotta, hogy Jakabot az ottani székesegyházban temessék el. (Ugyanezért a pénzért – Palesztinában – csak valahol Wadi Fukun környékén tudták volna eltemetni.) Természetesen az nem véletlen, hogy Jakab holttestét az Ibériára vitték, hiszen egy másik hihető feljegyzés szerint a zsidó Jakab, néhány évre Jézus kivégzése után már ott tevékenykedik közép-Spanyolországban, ahol az Ebo folyón lévő Caesaraugustában, i.u. 40-ben még szűz Mária is megjelenik hirtelen (elvégre rokon), hogy Jakabot kellőképpen megerősítse a Szentírás hirdetésében. Az ibériai igehirdetés nem lehetett valami sikeres vállalkozás, mert Jakab nem sokára Szűz Mária látogatása után hazamegy. A 'történészek' nem közlik a hogyan-miértet, csak arról beszélnek, hogy Jakab elunta magát, hazament zsidó földre, ahol Heródes Agrippa rendkívül megörült neki és nemsokára kivégeztette. (Hát ezért megérte hazakotorni.) A kivégzés után nem temették el, hanem a lelkes hullacipelő tanítványok először Padronban kötöttek ki holttestével, majd a szárazföldön folytatták útjukat a végső nyughelyre. Miért pont Santiago de Compostellát választották Jakab végleges pihenőhelyének, ki hozta ezt a döntést: azt még nem sikerült kiderítenem. De akinek nem tetszik ez az izgalommentesen lapos variáció, annak ott egy másik: miszerint Jakab holttestét az angyalok szállították, jobban mondva felrakták egy kormányát vesztett kísértethajóra, ami aztán meg sem állt az ibériai Iria Flaviáig, és a szent tetem valahogyan onnét került át Compostellába.

No de komolyra fordítva a szót, az első írásban rögzített konkrét adat Jakab európai szerepléséről pont a középkori mesterhamisítók, szélhámos egyháztörténészektől maradt ránk, attól a papi körtől, akik a Karoling irodalomhagyatékot összeszerkesztették. Ilyen a IX. századi Szent Galleni Notker műve (Martyrologia, Július 25.), Walafrid Strabo (Poema de XII Apostoli), és még mások. Ezek után azon sem lepődhetünk meg, hogy Jakab majd 800 éve elásott holttestét is csodálatos módon egy IX. századi katolikus király, II. Alfonz (791-842) egy Theodemir nevű pappal közösen találják meg. Meghintáztatták a népet és milliók szentül hiszik még ma is, hogy a katedrálisban tényleg egy majd kétezer éve kivégzett zsidó csontjai vannak, igaz a csontok tudományos vizsgálatától szigorúan elhatárolódnak. A minden alap nélküli szélhámosság szentesítése érdekében XIII. Leó pápa 1884 november 1-én kiadta az 'Omnipotens Deus' nevű bulláját, mely a Compostellai Jakab földi maradványait hitelesítette és annak kötelező elfogadását elrendelte.

A későbbi időkben firkantott Szent Jakab legendák bemutatásától csacska voltuk miatt eltekintek.

Megjegyzésként hozzá szeretném fűzni, hogy Flavius Josephus, 'Zsidók Története' idevonatkozó fejezete (20:9) Jakabra vonatkozó sorai későbbi interpolációnak tekintendő. Órigenész háromszor, míg Euszébiosz – tőle átvéve – egyszer hivatkozik Josephus, 'Jakab az Úr testvére' tanúságtételére, mely így Órigenész vallásfilozófia műhelyére mutat, mint a Josephus feljegyzések egyik meghamisítójára.

                

Szerző: katolnai  2011.01.30. 16:44 2 komment · 1 trackback

 

A fazekas azon fárad, hogy az agyagot gyúrással képlékennyé tegye, és sok mindent készít belőle használatunkra. De ugyanabból az agyagból olyan edényeket is formál, amelyek tisztes célra szolgálnak, és olyanokat is, amelyek az ellenkező célra valók, mind ugyanolyan módon. Ám hogy milyen célra szolgáljon, azt a fazekas dönti el.” (Salamon Bölcsesség, 15.8)

A zsidó és a keresztény vallásban többször találkozhatunk olyan nevekkel, szimbolikákkal, mozzanatokkal, melyek eredeti jelentését, értelmét maguk a zsidók és az ókeresztények is elfelejtették, vagy azok hagyományát már csak részlegesen, minden  korábbi meghatározó tartalom nélkül adták ill. használták tovább. Ilyen a bibliai fazekas misztikus személyének kultusza, aki valamikor még megtalálható volt jeruzsálemi Templomban, és akinek 'földje' volt Jeruzsálem mellett. Az Ótestamentum, és az Újtestamentum fazekasát a - szintén pogányoktól átvett - harminc ezüst pénz motívumával összekapcsolva találjuk meg. (1.)

 

 

Kezdjük Máté evangéliumával, ahol a szerző a Júdás árulása utáni eseményekről azt írja: „Ekkor teljesedék be Jeremiás próféta mondása, aki így szólott: és vevék a harminc ezüst pénzt, a megbecsültnek árát, akit Izrael fiai részéről megbecsültek.” (27:9) A versszakasz végén Máté két prófétai hivatkozást ad meg, (Zakariás, Jeremiás) melyekből az első – Zakariás – helyes, mert értelmesen kapcsolódik Máté mondanivalójához. Máté a következő verssorban, (anélkül, hogy tisztában lenne az eredeti mitikus lényeggel) már meg is nevezi a fazekas mezejét: „És adták a fazekas mezejéért, amint az Úr rendelte volt nékem.” - És akkor nézzük meg Zakariást: „ … És harminc ezüst pénzt fizettek béremül.” - „És mondta az Úr nékem: Vesd a fazekas elé! Nagy jutalom melyre becsültek engem. Vevém ezért a harminc ezüst pénzt, és vetém azt az Úrnak házába a fazekas elé.” (Zak. 11: 12-13) Ám Máté másik prófécia hivatkozása Jeremiás próféta versére, helytelen, mert Jeremiás nagybátyjának, - Sallum fia tulajdonában lévő - Hanameél mezejéről beszél, ami helyileg Anatótban van és semmi köze a bibliai fazekas mezejéhez. (Jer 32:6-9) De ez a helytelen referálás talán elfogadható, ill. elnézhető, mert még Máté is csinálhat hibákat … Ellenben az már kevésbé elfogadtató, hogy a vallástörténészek sorra úgy mutatják be a zsidó vallást, mint egy szigorú monoteista vallást, melyet Mózes óta nem volt képes semmilyen más vallás vagy Isten korrumpálni. Ezért érdemes ismételten megemlíteni azt a tényt, hogy a zsidó vallás nagyon sokáig több istennek áldozó vallás volt és az i. e. II.- III.-IV. századi jeruzsálemi templomban nem csak Jehovának, de más isteneknek, többek közt Tammúznak is áldoztak. ( „És vivé engem az Úr háza kapujának bejáratához amely északra van, és ime ott asszonyok vala siratván a Tammuzt”. [Ezékiel, 8: 14] ) Így nem csodálkozhatunk, ha a 'fazekas' személyében egy másik 'pogány' isten tekint vissza ránk, akit a zsidó misztikusok talán Tammúzzal egy időben honosítottak meg Jeruzsálemben. Nem csak az átlag mai olvasó nem érti Zakariás ezen sorait, hogy kicsoda-micsoda ez a 'fazekas' az Úr templomában, de a legtöbb korai keresztény atya sem tudta, sőt még a zsidóknál is teljesen feledésbe merült a 'fazekas' személyének szimbolikussága és jelentése.

 

Zakariás szövegéből egyértelműen kiolvasható, hogy egy ősi Szumér-Babiloni istennőnek a jeruzsálemi 'nagy' Templomban kultikus helye volt, mely előtt áldozatot mutattak be. Máté és az Apostolok Cselekedetei beszámol, hogy Jeruzsálem mellett ott volt a fazekas földje. A fazekas meg nem volt más, mint Aruru Istennő, más néven Nin-Hurság, Enlil testvére, aki a Szumér-Babilon mitológia szerint, Enkidut teremtette, és talán ő teremtette Gilgamest is. Ő a Földanya istennő, és a babilóniai fazekas istennő is, aki vért és agyagot gyúr össze: így teremtve az embert. Az eredeti 'fazekas' tehát a Szumér-Babilon istenpanteonjában megtalálható - több névvel, több díszítéssel felruházott - Aruru Istennő, aki átkerült a zsidó vallásba, és a jeruzsálemi Templomban külön szentélye volt, ahova Zakariás: 'veté a harminc ezüst pénzt elébe'. Átvitt értelemben Aruru tulajdonát képezte a Jeruzsálem határában lévő Alkedéma földje, ahol az agyag keveredett a feláldozottak vérével, mert az ősi szumér elképzelés szerint ez volt az a massza, amiből a teremtő Istennő az embert megformálta. Ezt a földet említi Máté: „Tanácsot ülvén pedig, megvásárlák azon a fazekasnak mezejét … ” (Máté 27:7) Ugyanerről a mezőről tudósít egy másik újtestamentumi verssor is: „Ez hát mezőt szerzé hamisságának béréből; és alá zuhanván elhasadt középen és minden belső része kiomlott.” (Ap. Csel. 1:18) Mivel Júdást ezen a földön (mezőn) érte végzete, ő is feláldoztatott, vagy inkább áldozata lett a fazekasnak, Aruru istennőnek. De igazuk lehet azoknak is, akik sokkal régebb időkre visszamutatva archaikus emberáldozatok rituális helyét vélik látni az Alkedéma mezejében.

 

Mellékesen megjegyzendő itt még, hogy Máténál Júdás halálára vonatkozóan megint csak egy zavaróan oda nem illő próféciahivatkozást találunk, mert mint Máté írja Júdásról: „Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát.” Máté által megadott prófécia pedig Dávid ellenségére Akhitófelre vonatkozik, és miként Dávid nem lehet Jézus elő-emanációja, úgy Akhitófel sem lehet Júdás személyének előképe, még annak ellenére sem, hogy Akhitófel: 'megfojtá magát és meghalá, és eltemették az ő atyjának sírjába.' (Sám. 2. 17:23)

 

A fazekas-isten kultusza megtalálható az ősi Egyiptomban is, mire bizonyíték a töredékekben ránk maradt ősi egyiptomi mű, az ún. 'Fazekas Jóslata'. Az i. e. III. században keletkezett próféciákban az a szokatlan, hogy nem paptól, hanem egy 'fazekastól' származnak, akit az egyiptomi panteonban Hnum (Khnubisz) istennel azonosítottak. A kosfejű, termékenység-isten az egyiptomi mitológiában a teremtés isten szerepét is betölti: ő az, aki agyagból, a fazekaskorongján megalkotta az első embert és más lényeket. A jövendöléseket kijelentő 'fazekas' így Hnum megtestesítője, kinek a babilóniai Aruru Istennővel meglévő párhuzama, azonossága egyértelmű, és tiszteletének elterjedtségén, vagy toposzának más kultúrkörbe (zsidó) való átkerülésén valójában nem is szabadna meglepődni.

 

 

(1.) Zakariás átvette a ‘harminc ezüst' szimbolikáját a nála korábban élt Szókratész [i. e. 469-399] történetéből. Platóntól tudjuk, hogy az ókor leghíresebb filozófusát, Szókratészt az athéni hatóságok ateizmusért és a fiatalság megrontásáért halálra ítélték, ám az itélet végrehajtásának elkerülése érdekében nyitva hagytak számára egy kiskaput. Kis összegű képletes bírság megfizetése fejében elengedték volna és száműzetésben élhetett volna tovább. Saját igazában rendíthetetlen nagy filozófus azonban megalázónak tartotta és visszautasította a bírság megfizetését, mire tanítványai mesterük kiváltására rögtön összedobták az összeg többszörösét, pontosan harminc ezüstöt. Szókratész felháborodva utasította vissza tanítványai gesztusát, ami oda vezetett, hogy a méreggel teli poharat ki kellett innia. Szókratész halála után a ‘harminc ezüst' története az egész antik világban elterjedt, átkerült a zsidókhoz is, először az Ótestamentumban, majd évszázadokkal később az Újtestamentumban szerepelt, mint Júdás ‘vérdíj' pénze.

 

 

Szerző: katolnai  2010.06.10. 18:16 1 komment

           

 

A keresztény irodalom egyik legrégebbi dokumentuma a Didakhé, (Tanítás), és annak ellenére, hogy nem került be az Újszövetségbe, mégis igen nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. Fontosságára mindig is komoly hangsúlyt helyeztek régmúlt és a közelmúlt tudós apologéta szakemberei, valamint azok a kritikusok, akik egy kicsit másképp értelmezik az őskeresztény dokumentumokat. A művel kapcsolatos viták elsősorban az ősi irat keletkezésének pontos dátuma körül zajlanak, amit az egymásra szerkesztet rétegeződések miatt meghatározni lehetetlenség. Ennek ellenére mégis a szöveg archaikus volta miatt elfogadható, az első rétegek szerkesztését a 70-80 évek körül meghatározni. A vitázó tudósok a nagyon korai, i. e. 50-70 évektől, a 130-150-es évekig emelik a szövegek rögzítésének lehetőségét, sőt F. E. Vokes szerint ('The Riddle of the Didache'), a mű, a Montanista mozgalom 'Új Próféciák' elnevezésű elvrendszerének megvédésére íródott, azért hogy ez az elvrendszer apostoli tekintéllyel legyen alátámasztva. Vokes az egész írást egy II. század égén szerkesztett rekonstruált fikciónak tartja. De más tudósok is a találgatások széles skáláján mozogva eltérő időpontok mellett érvelnek: W.C.H. Frend The Rise of Christianity: = Circa 70 A.D. Henry Chadwick The Early Church: = 70 110 A.D. Míg Ben Witherington (The Gospel Code) a 150 körüli évszámot is lehetőségnek tekinti A.D.Robert Dudley Middleton, "The Eucharistic Prayers of the Didache" című tanulmányában kihangsúlyozta, hogy a műben található imádságok zsidó mintákra épültek és keletkezési idejét a második század közepéről keltezi.


Az irat szövegében egymást követik azok a verssorok, idézetek, melyek tartalmilag, majdnem szó szerint megegyeznek az Újszövetség, de főleg Máté Evangéliumában olvasható vers, mondatrészekkel. Hogyan idézhetett a Didakhé szerzője, olyan evangéliumokból, melyek az ő idejében még nem voltak megírva? A válasz azokban az elveszett őskeresztényi irodalmi munkákban keresendő, melyekre ma már csak halvány utalásokat lehet találni, mint; „Mert azt mondja az írás a Fáraónak …” (Rm. 9:17), „Ezt az írást sem olvastátok-é?” (Mk. 12:10) De ide lehet még sorolni a Józsua Logiákat, és más proto-evangéliumokat, melyek forrásanyagot biztosítottak nem csak az ortodox keresztény atyáknak, hanem a gnosztikus keresztény művek szerkesztésénél is. A Didakhé szövegmagyarázatánál helytelen és félrevezető az az állítás, miszerint szerzője ismerte és idézett az újszövetségi evangéliumokból. Alan Garrow 'The Gospel of Matthew Dependence on the Didache' c. doktori tézisében az mellett érvel, hogy Máté másolta evangéliumába az ő idejénél korábban alkotott Didakhé versrészletit, és nem megfordítva történt a szöveg idézése. A Didakhé szövegében öt redaktor egymásra szerkesztett rétegét mutatja ki, melyből az első három réteg megelőzi a bibliai evangéliumok keletkezését.

(Minden ókeresztény dokumentumnál fontos kihangsúlyozni, hogy eredeti leírásukban a Jézus név helyett a Józsua, vagy ha úgy tetszik Jósea név állott. Így van ez a Barnabás-levélben, Római Kelemen levelében és a Didakhé kéziratában is.)


A kézirat egy szakadár zsidó felekezet másolásos-dokumentuma, melyet először egy i. e. I. századból származó zsidó apokrifból redukáltak, (de még mindig nem a ma olvasható formájára), minek 'végleges' elsimításához még későbbi korok atyái is hozzájárultak. Hayyim ben Jehoshua, az ősi szemita iratok szakértője felhívja figyelmünket, hogy az eredeti zsidó dokumentumban, (Tizenkét Pátriárka Végrendeletei) melynek egyes részei mintául szolgáltak a Didakhé szerkesztőinek, nem tizenkét apostol szerepel, hanem Jákob tizenkét fia.

A hosszúnak nem mondható mű egyfajta egyházi rendtartás, tanítást, előírásokat, (keresztelésre, eucharisztiára) parancsokat, tanácsokat tartalmaz, foglalkozik továbbá a vándortanítók és próféták viszonyával, szerepével. Első része a 'két útról' szóló tanítás, ősi, több formában előforduló gondolatok átformált ismétlése, míg zárószakasza apokaliptikus látomásokat ír le. A mű először egy 10. századi kéziratból került elő, de azóta más nyelveken is találtak töredékeket másolatokban, és kibővített fordításokban.
Az iratnak több szerzője van és különböző korokban írták, vagy a már meglévőkhöz toldottak hozzá (innen a rétegeződés) . Legkorábbi fejezetek, részletek - mondhatnánk – a mű gerince i.u. 70-100 körül íródhatott, míg a legkésőbbi részek talán i.u. 200 körülire keltezhetők. Ez sem változtat a mű archaikus mivoltján, mert mint minden kereszténységhez kötött kézirat, a Didakhé is jelentős kiigazításon, interpoláción ment keresztül, ám a mindenbe belehamisító későbbi atyák a művet annyira átírni, megváltoztatni, – hogy zsidó-gnosztikus hátterét kikövetkeztetni ne lehessen – nem voltak képesek. Ezért az ősi dokumentum eredeti hűségben mutatja be a korai 'apostoli' hitvilágot, hitképzetet; amely a mai értelmezésünk szerint sem apostoli, sem keresztényi nem volt.

A mű‚ Teocentrikus, az Isten áll a középpontjában és nem Jézus. Kb. két tucat helyen szerepel az 'Úr' neve, ami mindig kizárólag Istenre vonatkozik és sohasem Jézusra. Ennek ellenére az ortodox-vonalas tanárok, (mint pl. John Dominic Crossan, 'A Kereszténység Születése' című könyvében) kötik az ebet a karóhoz, hogy az Úristen szót Úr Jézusnak kell értelmezni. Miért? Zavaró talán, hogy az egyik legkorábbi, – bibliai Újszövetségtől független - írásból hiányzik Jézus neve ismételgetése? Ez talán magában még nem lenne zavaró, azonban itt többről van szó, mert a műből lehetetlen bármiféle újtestamentumi szellemiséget, utalást, vagy történelmi vonatkozást kiolvasni, még olyan formában sem, pl. ...'Jézus így mondá', ...'Jézus úgy tanította'. Maga a 'tanítás' nincs Jézushoz kötve, nincsenek benne a jézusi tanítás erkölcsi rendszerét kifejező, azt szabályzó mértékmérők, melyek kötődnének az Újtestamentum példabeszédeihez vagy eseménysorozatához.

Ha nem Jézus tanította a műben felsorolt parancsokat, intelmeket, a mögötte húzódó erkölcsi értékeket, akkor vajon milyen vallásirányzat alá tartozott a Didakhé köré csoportosuló kora 'keresztény' gyülekezet?
Bár többször beszél apostolokról, a bibliai 12 apostol közül egyet sem nevez néven. Hiányzik belőle a keresztény apostoli doktrína, tekintély, pedig annak - létjogosultsága igazolására - egy történelmi Jézusig kellene visszanyúlnia. Ha igaz az általánosan elfogadott nézet: az irat Jézus halála után 70-80 évvel keletkezett, {Szíriában} akkor érthetetlen miért nem szól a kereszténység sarkalatos tanításáról, Jézus kivégzéséről, majd a harmadnapos testi, (fizikai) feltámadásáról. Ennek a hiánynak a folytatásaképpen, áll fenn az a helyzet, hogy az eucharisztiája mintáit is a zsidó imákban és a zsidó liturgiában kell keresnünk, a bor nem Jézus vére, hanem 'Dávid szent szőlője' és a kenyér nem Jézus teste, hanem 'élet és tudás'! Talán itt világlik ki legélesebben: a Didakhénak nem sok köze van a mai kereszténységhez, mert‚ 'Úrfelmutatásából' hiányzik a sacralitás (szentségesség). Az irat szellemisége természetesen nem szól egy igazi megtörtént csodáról, és azért van az, hogy a vándortanítóktól sem követeli pl. hogy Jézus tanításához állítsák a mércét. 

A Didakhé eucharisztiája lényegileg és teológiájában jelentősen eltér a későbbi úrvacsora (oltáiszentség) szertartásától, mind szövegben, mind liturgikus rendtartásban. „Először a kehely fölött: Hálát adunk neked, Atyánk, Dávid fiadnak szent szőlőtövéért, melyet nekünk a te fiad, Jézus által mutattál meg; dicsőség neked mindörökké. A kenyérszegés után pedig e képen: Hálát adunk neked, Atyánk, azért az életért és gnózisért, mit nekünk a te fiad, Jézus által mutattál meg.” (9:2-3) „Miután pedig magatokhoz vettétek, így adjatok hálát: Hálát adunk neked, Atyánk, a te szent nevedért, mit azért alkottál, hogy szívünkben lakozzék, és a gnózisért, hitért, és halhatatlanságért …” (10:1-2) A Didakhé szerzője az eucharisztiát egyetemes áldozatnak tekinti, a kenyér és a bor nem Jézus teste, vére, hanem pneumatikus (lélekkel megtöltött) ételnek-italnak mondja. Szövegéből hiányzik a liturgia legfontosabb szövegrésze, mely az utolsó vacsora 'átváltozó' szavaiból áll: „ez az én testem … ez az én vérem kelyhe … ezt cselekedjétek az én emlékezetemre …” Hiányzik, mert a korai kereszténységben a szeretetvacsora (agapé) a több évszázados misztikus hagyományt követve, szertartása bora még nem nyerte el azt az értelmezést, hogy az áldozati bor valaki vére. A bor nem vére volt az istennek, hanem az egész isten volt szimbolikusan megszemélyesítve az áldozati italban. A kereszténységet jóval megelőző üdvözítő misztikában a Dionüszosz-baccháns (bacchusi) ünnepi lakomák bora az maga a megváltó Dionüszosz volt. Szó sem volt vérről; Dionüszosz teljes lényege volt a szőlőtő, a szőlőszemek, a kifacsart szőlőlé, a megérett bor és a mámor. A Didakhé kezdeti rétegei megírása idején még a bor nem jelentett áldozati vért. Az eucharisztia eltérő értelmezése kizárja az újszövetségi könyvek ismeretét a Didakhé szerzője számára, ahol már világosan meg van fogalmazva a szertartás lényegisége, miszerint a kenyér és a bor színe alatt Jézus teste és vére értendő, mint 'kegyelmi adomány'. (*) Az ősi Mithras kultusz asztali áldozásában a megáldott kenyér mellett a mámorosító pszichedelikus növény, a Hamoának levét vízzel keverve szolgálták ki a hívőknek, ami azt jelenti, hogy a Mithrasztikus eucharisztiában egyáltalán nem volt bor. Vér meg pláne nem.


“ Ne dobjátok a szentet a sertések elé“. {Máté, 7:6} A Didakhé eucharisztikus imájában találjuk ezt a verssort – igaz, egy kicsit másként fogalmazva: „A szentet ne vessétek a kutyák elé.” (9:5) –,  melyet szintén elvitathatatlan bizonyítéknak tekintenek a vallás védelemre nagy súlyt fektető szakemberek, arra nézve, hogy a Didakhé szerzője ismerte Máté evangéliumát. Ha Máté Evangéliumából van az idézet, akkor a mondat bevezetője miért „... mondá az Úr{Isten}:“ - ahelyett, hogy “... mondá, {tanította} Jézus“? De az előtte lévő részletből, „ ...aki meg van keresztelve az Úr{Isten} nevére.“ - is hasonló üzenetet kapunk. Az Atyára vonatkozik minden, az Atya mondja a bölcseleteket, az Atya van minden szentség középpontjában. Míg az Újtestamentumban, Máténál, {és a szinoptikus Evangéliumokban} minden bölcselet Jézus tanítása. A Miatyánk imáját is Jézus szájába adják, és a keresztelés rítusában, annak 'középpontjában' is a Fiú áll. 
A Didakhé Miatyánk imájában, a Jézus név említésénél, Jézus szerepe leredukálódik és kétszer „szolgád, Jézus“-ként van említve, hasonlóan “szolgád, Dávid“-hoz. Az Úr{Isten} princípiuma mellett mindkét alak (Jézus, Dávid) szerepe csupán konduktív, {közvetítő} intermediatív {közbenső}értékjelenséggel bír csupán. A szöveg nem jelzi, hogy 'szolgád Dávid' és 'szolgád Jézus' azonosak lennének az Atyával. A Miatyánk záró versében, „Hozsanna Dávid Istenének!“ áll, holott, itt Jézushoz kellene szólni a fohásznak.
A Didakhé közösségének elvárásai a vándortanítókkal szemben egyértelmű, nem várják el tőlük az Újtestamentum Jézusának tanításait. A vándortanítóknak, vándorprófétáknak a jóslás helyett az Úristen tanítását kell előadniuk, tehát nem Jézus tanítását, leszögezi továbbá, csak az, az igaz próféta, aki "az Úristen erkölcseit tartja". (Tehát, megint nem Jézusét!) A közösségnek minden keresztény vándort be kell fogadni, ha az Úristen nevében jön. A közösségen belüli vezetőszerepeket olyanoknak ajánlja, akik; „kipróbált férfiak, és az Úristenhez méltók.“ A Didakhé még akkor sem beszél Jézusról, mikor azt mondja, hogy a tanítókat, (ha igazak) úgy kell tisztelni, úgy kell fogadni, mint magát az Urat (Úristent) Az utolsó fejezet apokalipszis részében szintén az Uratok (Úristen) van ott, ahol Jézusnak kellene lenni: „Készek legyetek! Mert nem tudjátok az órát, melyben Uratok eljő!“ A halottak feltámadásánál, (a mű legutolsó idézete) „Az Úr (Úristen) elfog jönni és az Ő szentjei Véle lesznek.“ Mint látni lehet még az utolsó idézetben sincs a későbbi kereszténységet élesen meghatározó Jézus kultusz. Az iratból kiderül, hogy a sok vándortanító, vándorpróféta között egy sem volt, aki az bibliai evangéliumok cselekményeiről, teológiájáról felvilágosította volna ezt a korai keresztény csoportosulást.

Szó sincs itt egy olyan keresztény gyülekezetről, ami egy nemrégiben csodálatosan feltámadott evangéliumi Jézus tanításait követi. Csak a misztikus Jézus képzete létezik, - és az is csak az eucharisztikus ima részében - akit a szerző‚ megtestesített, igazinak mutat fel, de csak annyira mint Dávidot. Azonban a csodálatos üdvtörténetre (a jeruzsálemi eseményekre) semmilyen utalás nincs. A szent irat írója képtelen elszakadni a Judaizmuson nyugvó szellemiségtől, de mégis mindenáron megpróbálkozik, az attól eltérő erkölcsi elvek lefektetésével. A fentebb említett két Jézus vonatkozáson kívül még egy kifejezéssel találkozunk a vándortanítókra vonatkozó tanácsok között: a 'krisztuskereskedő' kifejezéssel, amiből látni, a szerző, a megváltó Isten-fiú kiforratlan képzettével tisztában van, – ám ezt az egy szót – megint csak nem lehet történelmi bizonyságnak tekinteni. Kétségtelen, hogy a szövegszerző szíriai zsidó bölcsek, már egy olyan vallási meggyőződés követői voltak, melyben már egy spirituális Jézus (Krisztus-messiás-üdvözítő) képzet megjelent, de még mindig csak kezdetleges, alakuló formában: mely befolyásolt a pogány misztikától, de elszakadni képtelen a hagyományos zsidó tanításoktól. Ebben az alakuló formában még nem létezett Jézus földi fellépésének Palesztinai csodasorozat, ezért fent idézett ima versrészletei nem lehettek egy közkézen forgó szinoptikus Evangéliumból kimásolva, sokkalta elfogadhatóbb az a magyarázat, hogy mindkét szerző ugyanabból a bölcseleti gyűjteményből iktatta át. A Didakhé és az újtestamentumi szerzemények között minden halvány, apró hasonlatosság oka az egyazon misztikus hagyomány medencéjéből való merítés. A két irat tartalmának egymástól átvétel vagy másolása lehetetlenség. A Didakhé keletkezési idejére, (kb. 70 év Jézus halála után), minden valamirevaló keresztény kéziratnak már egy teológiailag kiforrott, az Újtestamentum apostolainak határozott erkölcsi karakterét viselő és az abban meglévő, avval azonos értékű jézusi tanításokat kellene hirdetnie. A szerzeményből azonban, mégsem lehet kideríteni, hogy a szíriai Didakhé közössége hogyan kapcsolódik egy történelmi Jézus utáni apostoli egyházalapításhoz, ilyen hiányosságok közepette, és ilyen földrajzi közelségben, - hiszen Szíria Palesztina mellett van - rendkívül feltűnő a dogmamentes szellemisége.

Az igazság az, hogy a Didakhé közössége olyan - félig - elgörögösödött zsidókból állt, akik jelentős képviselői voltak a 'Mennyei Királyság' vagy az 'Isten Gyermekei' mozgalmának, mely a korai gnosztikus kereszténységen belül lényegesebben közelebb állt az ún. 'Q' dokumentumok vallási elképzeléseihez, mint a később kialakult dogmatikus, történelmi Jézust hirdető társasághoz. (A 'gnosztikus' kifejezést használom itt is, mert ezen irányzatban sorolok minden olyan vallási meggyőződést, melynek Isten-fiú messiása nem történelmi.) Irányzatuk, azonban annyival eltér 'Q'-tól, hogy magában foglalta, abszorbeálta a Messiás és a Fiú hitet, mely hit csak tisztán spirituális formában érthető, történelmi háttér nélkül. És végül még említeném, Martin Larsont, 'A Kereszténység Történelmének Eredete' c. könyvében rámutat, hogy a mű vallásirodalmi alapjait,nyelvezeti sajátosságait megtalálhatjuk a 'Logia Iesou' és a Holt-tengeri tekercsek, 'Manual Dicipline' {Szekta Szabályzat} összedolgozásában is. Az itt említett ellentmondások és hiányosságok, több szakembert arra késztettek, hogy a bibliában meglevő Testamentumok keletkezési idejét jóval a Didakhé megírása utánra tegyék.

 

(*) Pál apostol a korinthoszi gyülekezet számára írott eucharisztikus szövegét illetően – ha az tényleg i. u. 50-es években keletkezett –, egy ellentmondásos feljegyzéssel állunk szemben, mert abban Pál nem elrendeli, tanítja az eucharisztia helyes és érvényes ünneplését, hanem úgy hivatkozik rá, mint rég bevett gyakorlatra, ami a Jézus halála után eltelt rövid idő miatt abszurd. Figyelembe véve az utána tevékenykedő atyák bizonytalanságát (pl. a később szerkesztetett Didaché eltérő Úrvacsora szövegét, liturgikus rendjét) ez a szövegrész (I. Kor. 11:24-29) nem íródhatott az ötvenes években és így egy későbbi interpolációval van dolgunk, olyan versszakokkal, melyeket az Újszövetség egyező harmóniája miatt toldottak hozzá.

 


 

 

 

Szerző: katolnai  2010.03.10. 06:48 Szólj hozzá!

                                                           

 

A levél maga nem nevezi meg szerzője nevét és az sem derül ki belőle, hogy kiknek lett írva, de az egyértelmű, hogy a szerző a philoi iskola elképzeléseitől erősen befolyásolt alexandriai zsidó volt, aki a tradicionális mózesi törvényeknek hátat fordítva az új megváltó eszméjében keresett megigazodást. Értekezését azon reform-zsidó ősegyházaknak küldte felolvasására, akik a misztikus Józsua üdvözítő csodáját a tradicionális zsidó tanítások felé helyezték, Isten fiának eljövetelének beteljesedésében leltek bizonyságot a megváltás lehetőségére.

A mű valójában nem is levél, hanem egy traktáta, (értekezés) melynek nagy részében a szerző az ószövetségi iratok gondolatrendszerének átértelmezését szorgalmazza. Erre, azért van szükség, mert – szerinte - a zsidók rosszul értették és még rosszabbul ültették át azok gyakorlati betartását.
Több vallási vonatkozású témában próbál követendő irányt, intéseket adni, hogy olvasói a tudás (gnózis) útjára térjenek.
Allegorikusan értelmezi az Ótestamentumot, szerinte a Szent Lélek, az ősi héber iratokban mindenhol az eljövendő Megváltóról tanúskodik és tanácsokat javasol a tilalmak, előírások, szimbolikus jelentések helyes értelmezésére, elvetve a korábbi zsidó felfogásokat. Ennek szellemében taglalja végig a jeruzsálemi templom mibenlétét, (a templom nem egy épület, hanem az egyház teste), az ószövetségi állatáldozásokat, (az áldozásnak a szívben kell megtörténnie, de ugyanakkor az állatáldozások ritusa Jézus szenvedését is reprezentálja) A körülmetélést visszautasítja, (képletesen a szív körülmetélését vallja), és a böjtölés fogalmát is átértékeli (nem az étel elfogyasztásának visszautasításában kell azt gyakorolni, hanem a bűnök és hamisságok elutasításában kell azt átélni). Foglalkozik még a kereszt és víz fogalmával, Isten és a zsidók közötti szövetséggel. (Amihez a zsidók tudatlanságuk miatt hűtlenek lettek.) Sokszor védő, óvó intésekkel kéri címzettjeit, nehogy olyanok legyenek mint a zsidók, nehogy azokra hasonlítsanak.

A Didakhéban is meglévő, 'két útról' szóló tanítás Barnabás levelében is hasonlóan van tárgyalva, (17 fejezet) de ebben, az 'élet-halál' útja: a 'fény' (Isten) és 'sötétség' (Sátán) útja. Mint említettem volt, maga a 'két útról' szóló tanítás időtlen-időkig visszanyúló bölcselet.

Jézus elő-kivetítéseit, előképeit látja az ószövetségi próféták írásaiban, érvei alátámasztására felhasznál minden lehetőséget, hogy bizonyítsa a próféták folyamatos előábrázolásai mind arról a Jézusról szólnak, aki később tényleg eljött. Mintha a szerző azt mondaná; az Ószövetségnek szinte semmi más szerepe nem volt mint, hogy megírni előre Jézus földi eljövetelének és életének részleteit: a később bekövetkezett üdvtörténet eseményeit. Úgy tekinti a zsidó szentírásokat, mint rejtett Jézusra utaló előtörténeteket, közben rávilágít a próféciák pontos beteljesülésére Jézus eljövetele által, de sohasem mutat rá olyan kézzelfogható közelmúlt eseményekre, amik beteljesedett megvalósulásai ezeknek a próféciáknak. Éppen ezért leveléből lehetetlenség egy történelmi Jézus palesztinai szereplését kiolvasni.
A szerző szinte mindent megragad az Ótestamentum könyveiből annak bizonyítására, miszerint, az abban fellelhető történetek, próféciák, képletes leírások szinte mind Jézus földi szerepének a kivetített előképei; Izsák feláldozása, a keresztre feszített kígyó szimbóluma, Mózes kitárt karjai, és még groteszk módon: Ábrahám 318 körülmetélt szolgájában is a keresztrefeszített Jézus előtörténetét véli felfedezni. A 318-as számmal kapcsolatosan, számmisztika spekulációjába bocsátkozik, melynek gyökerét a pogány-gnosztikus hagyományokban kell keresnünk.

Igazából az írást a Szövetség-közi vallásirodalom csoportjába kell besorolnunk, mert egyetlen utalás sincs benne az Újszövetségben található apostoli hagyományokra. Minden egyes Jézussal kapcsolatos mondatot, mozzanatot, cselekményt, bölcseletet az Isten közöl az ő kiválasztott ószövetségi prófétái által, tehát – nem szemtanú tanítványok, ismerősök visszaemlékezései, bizonyságai, hanem a régi zsidó szentiratokban található isteni kinyilatkozások. Kihangsúlyozza, a múltban írt Ószövetség jövendölései beteljesedtek a keresztények jelenében, (Jézus testben történt eljövetele, szenvedése, kereszthalála) de ezen beteljesedések konkrét idejére, történeti mozzanataira nem tér ki. 
Hiába értetődik ki egyfajta határozottság Jézus földi eljövetelével kapcsolatban, a szerző semmi határozott dolgot, adatot nem közöl a páratlan reinkarnációról. Említ 'csodálatos' dolgokat, amiket Jézus véghezvitt, de azokhoz határozott részleteket, (város, falu név) uralkodók, gonoszok neveit, akik Jézust elveszejtették, és akik kötődnének a történelmi események folyamataihoz: olyanokat nem közöl. 
Érdekes és érthetetlen módon nem ismeri, nem idéz Pál apostol leveleiből, amire nem sikerült magyarázatot találnom, mert 20-30 évvel későbbről már van adatunk egy alexandriai páli levélgyűjteményről. (E. Pagels, 'The Gnostic Paul') Barnabás Jézusa már más, mint Pál Jézusa. Míg Pálnál 'hasonlatosságában' idő nélküli, szellemi lényként jelenik meg, addig Barnabásnál Jézus már igazából testet öltött, szenvedett lelkünkért, meghalt 
a kereszten, majd halálából feltámadt. És mégis ... Több mint három generációval Jézus halála után íródott mű, nem egy Jeruzsálemben, valóságban megtörtént eseményt ír le; Jézusnak még mindig nincs definiált történelmi háttere, vagy történelmének olyan szereplője, kinek jelenléte a történelemben meghatározható időpontot adna. Az értekezésből teljesen hiányzik az újszövetségi, apostoli tradíció, amely Jézust konkrét történelmi szereppel tünteti fel, - az üdvtörténet minden eseményét az öreg prófétai tradíciók távlatában szemléli. 
Mindezek ellenére a konzervatív bibliamagyarázó szakemberek azt állítják, hogy a Barnabás-levél szerzője ismerte Márk és Máté evangéliumát. Két részletre hivatkoznak, (1) mikor Jézus kiválasztotta apostolait, olyan embereket választott, akik „bűnözők és törvénytelenek“, - hogy így bebizonyítsa – nem az igazakat jött elhívni, (megtéríteni), hanem a bűnösöket.(Bar. 5:9) Az apologéták Márk, 2:17. versét állítják párhuzamba Barnabás 5:9. versével, de a két vers tartalma jelentősen különbözik, mert Barnabás levelében a 'vámszedők' és a 'bűnösök' megnevezés - akik elhíva lettek – nem az apostolokra vonatkozott, hanem az őt hallgató közönségre. (Evett, ivott velük) 
A 'bűnösök' elhívása az igazak helyett egy korábbi általános képzet lehetett, feltételezhető, mint ötlet-típus több variánsa is létezett. Nagyon furcsa lenne, ha Márk evangéliumából, Barnabás pont ezt az egy ötletet vette volna át: hibásan megváltoztatva. Kihagyván; Heródes, Keresztelő János, Pilátus, Kajafás, Mária, stb. említését, szerepeltetését. Egy helyen említ egy Márkot, ám nem tudni, hogy milyen Márk által írott dokumentumra hivatkozik, mikor azt közli: „Márk esetében tudjuk, ő úgy rendelte el, hogy népe legyen az első a szövetség öröklésében. Emellett tanításunkra szintén feljegyezte, hogy számunkra Ábrahámon keresztül teljesedik be a gnózis elnyerése.” (13:6-7)
(2) „Írva vagyon, mert sokan vannak, akik szólíttattak, de kevesen a választottak.“ (Bar. 4:14) mely idézetet Máté 22:14 versszakaszában megtalálhatjuk majdnem szóról szóra. A mondat bevezetője, 'írva vagyon' egy szent iratra utal, de nem közli olvasóival, hogy forrása Máté evangéliumának egyik példázata, mely egy királyi menyegzővel kapcsolatos elbeszélésre vonatkozik. A menyegző végén, a király megkötöztet és a külső sötétségre vet egy embert, mert az nem volt menyegzői ruhában. Barnabásnál ez a mondat - a keresztények és zsidók által meglévő szövetségre vonatkozó - a helyes cselekedetekre történő buzdítások, intések, tanítások keretében szerepel. A mondanivaló hasonló szövegkörnyezetbe van beágyazva és a néhány szóból álló mondat szavai egyeznek, de tartalmuk, jelentésük teljesen más.

Miért másolta ezt a mondatot teljesen más keretbe Barnabás? Tudniillik, egy ilyen másolással megváltoztatta volna a példázat eredeti narrátumát, és így egy kicsit eredeti értelmét; amivel megkérdőjelezte volna Máté írásának szentségét, amit a Szentlélek sugallata biztosított.... Inkább az a valószínűbb, hogy Barnabás nem ismerte a 'Máté' név alatt írott testamentumot. Ha ismerte volna, akkor nem csak ezt az egy rövid mondatot ragadta volna ki belőle, - továbbá akkor - az egész művét más szellemben írta volna meg. 

A Barnabás-levél a Szövetség-közi vallásirodalom fontos alkotása tehát, mely jobban megérteti velünk azt a hosszú folyamatot, melyben a zsidó bölcsek lépésről-lépésre alakították, formálták a saját üdvözítő 'Oziriszukat'. Alkotásukhoz nem használhattak direkt egyiptomi vagy görög mitológiát, mert az elfogadhatatlan lett volna a judaizmusban megkövült sorstársaik előtt. De ott volt a sok zsidó próféta (Izajás, Jeremiás, Zakariás, stb.) ezer-fajta virágnyelven megírt jövendölései, melyeket ügyesen kiválogatva, megfelelő átértelmezéssel fel lehetett használni egy mitikus Józsua-Messiás eljövetelének bizonyítására. Ott voltak továbbá az apokrifek, más Szövetség-közi vallásszerzemények (Ezdrás-könyve, Hénoch, Báruch) melyekből sok ókeresztény és gnosztikus-keresztény szívesen idézett. Ezért sem lehet más az irat, mint Szövetség-közi, mert bizonyságára az itt említett vallásműveket használja és sehol nem hozza fel az Újszövetség tanúságait. Régi időkre visszanyúló misztikus törekvések terméke az értekezés, minek Jézusa már 'valódi' szenvedő-meghaló-feltámadó Isten-fiú; és amihez utolsó lépésként már csak a pontos történelmi keretbe való behelyezés kapcsolódhatott, hogy a még mindig spirituális Jézusból történelmi Jézus lehessen.

A traktáta írója maga is említi a dogmát: az Úr parancsa által rendeltetett hitszabályokat nevezi annak, (reménység az életben, igaz ítélet, üdvösség öröme) és nem a később kialakult ortodox kereszténység dogmáit, amelytől szerzeménye teljesen mentes. Az alexandriai zsidó gnosztikus bölcs, szellemi elődjei útját meghaladva, még kézzelfoghatóbb, igazibb, reálisabb Jézust vázolt fel a hihetőség kedvéért. Nem történelmi Jézust próbált kreálni, hanem misztikus tanítása külső burkát igyekezett még hihetőbbé formálni, hogy még több sorstársának vigasztaló lehetőséget, lelki kiutat mutasson a sorozatos tragédiák után. (Ne felejtsük, ebben az időben Jeruzsálem romokban hevert, nem volt 'Templom' és az intézményesített judaizmus gyakorlatilag megszűnt létezni.) Polemizál, ellene fordul az ősi, régi zsidó tanításoknak, melyektől megszabadulva egy zsidó-megváltó Isten-fiúval történő 'új'-szövetség megkötését hirdeti. A szerző maga is beavatott a misztériumba, mert a gnózis fontosságát nem győzi eleget hangsúlyozni. Pl; „Hogy mit mond erről a magasabb gnózis, halljátok” (6:9) „... hogy röviden írok nektek, hogy hitetekben teljes legyen gnózistok. (1:5) A gnózis továbbadásának tradícióját akarja tovább folytatni, mikor annak átadásáról ír, hogy követői „a tökéletes tudás“ birtokába jussanak. „A gnózis, ami számunkra adatott és ami által törekedve a következőképpen adjuk tovább.” (19:1) Míg a Didakhéban a 'gnózis' szó csak néhányszor fordul elő, addig a Barnabás-levélben - írója - sokkal többször kiemeli fontosságát. 

Olyan is előfordul, hogy a szerző igyekezetében helytelenül szemléli a gnózis hagyományát, és még Dávidot is azok közé sorolja, akik elnyerték a gnózist: „És Dávid szintén elnyerte a gnózis mindhárom fokozatát …” (10:10) A zsidóknál ismeretlen volt a belső megvilágosodás lehetősége, nem létezett a lélek vándorlásának, újjászületésének gondolata, és ezért a primitív valláselképzeléseikben a gnózis fogalma nem lehetett jelen.


Fontos itt figyelemben tartani; az alexandriai zsidó bölcsek sajátságos gnoszticizmusát felesleges és félrevezető a későbbi Valentin, vagy Markónian irányzataival összehasonlítani; csak azért, hogy bizonygassuk az eltéréséket, annak érdekében, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz.
A Barnabás-levelet nyugodtan a gnosztikus szerzemények közé lehet sorolni, mert nem történelmi megváltót hirdet, hanem spirituálisat, és így szerzője közelebb áll a 'pogány' gnoszticizmushoz, mint a később összetákolt dogmatikus ortodox kereszténységhez.
Szent könyvek allegorikus értelmezése mindig is jellemezte Alexandria hellenizált zsidóságát, hogy vallásuk merevségén lazítva új eszméket, irányzatokat vezethessenek be az amúgy zárt és merev zsidó hitvilágba. 

A legfontosabb és legizgalmasabb eszmei irányzatok az akkori kultúrnépek 'titkos' misztériumai voltak, melyek középpontjában olyan Isten-fiú állt, aki a halál utáni élet lehetőségét hirdette. A Barnabás-levél is hűen követi elődei képletes, metaforikus értelmezését és szenvedő-üdvözítő Jézusa, - minden valóságos fölvázolás ellenére – ugyanúgy allegorikus, mint az Ószövetség mondanivalója, vagy mint a próféták jövendölései. 
A Barnabás-levél egyik kijelentésére még nem találtam elégséges magyarázatot, csak félremagyarázást: „Ezért örvendezzünk mi is a nyolcadik napon, melyen Jézus feltámadott a halottak közül, megjelent, majd felment a mennybe.” (XV.-9) Hát nem ismerte Barnabás azt a sarkalatos keresztény tételt, hogy Jézus a harmadik napon támadt fel és nem a nyolcadikon? Hogyan lehet ilyen mindennel ellentmondó dolgot állítani? 

 


Keresztény hagyományok buzgó balgasága a levelet annak a Barnabásnak tulajdonítja, aki Pál apostol környezetében tevékenykedett. Ha Barnabás az időszámításunk utáni ötvenes években már meglett ember volt, akkor nem írhatta 80 évvel később értekezését, ez fizikailag lehetetlenség.

A mű megírása után nemsokára, megint csak Alexandriában egy másik zsidó bölcs még tovább lépett tanfejlődése kibontakoztatásában, új elemeket, eseményeket, bölcseleteket összeállítva, olyan Testamentumot írt, melynek erős tipológiai karakterét kiemelve, szándékosan tovább színezte, gazdagította a zsidók megváltóját. Célja érdekében hasonló eszme vezette, mint a Barnabás-levél szerzőjét; megfogni, megtéríteni az arra hajlamosakat, hogy utána tovább lehessen őket tanítani a belső misztériumok megváltó rendszereire. Ha tudta volna, hogy 300 évvel később törekvése mivé fajul, akkor biztos tűzbe dobta volna testamentumát és írt volna helyette egy másikat, amit lehetetlenség lett volna egy kiforgatott tanítási rendszer középpontjába erőltetett, történelmi Jézus kialakítására felhasználni.
 

 

Szerző: katolnai  2010.02.19. 17:28 Szólj hozzá!

Római Kelemen a hagyományok szerint a keresztény Egyház, első püspöke (pápája) volt aki i.u. 100 körül tevékenykedett Rómában. A kora keresztény vallásirodalom számos nevében hamisított művet ismer, azonban a Korintosziakhoz írt levelét hitelesnek fogadja el a tudományos 
világ. (Ezt az egyet.)

Mielőtt rátérnék a levél ismertetésére, néhány szóban megemlíteném azt a bizonytalanságot, mely a korai atyák történelmi személyazonosságát, fellépésük pontos idejét, a nekik tulajdonított cselekedeteket, írásokat: egymásnak
ellentmondóan körbeveszi. Ezt a történelmi kuszaságot mutatja az a homály, mely Kelemen életét, munkásságát befedi. A Kelemen után élt ortodox atyák keserves vergődését, - a mindenáron akaró bizonyítást – közléseik határozatlanságából is láthatjuk, melyek összehangolását nem tartották fontosnak.
Minek is? Mikor megszokták: minden amit írnak szentigaz, szentséges és mennyei ihletésű. A Kelemennél 60 évvel később élt Irenaeus írja: Kelemen Szent Péter után a harmadik püspök (pápa) volt. i. u. 200 körül alkotott Tertullianus, aki úgy tudta, Kelement maga Szent Péter nevezte ki utódjául, tehát Kelemen személyesen ismerte azt a Pétert, akire Jézus az egyházát építette. Szent Jeromos, (342-420) megbízható forrásokból adta tovább: Kelemen a negyedik pápa volt Péter után. Hippolütosz és Szent Ágoston második püspöknek mondta. Ahogy telt-múlt az idő, úgy születtek egyre merészebb elképzelések Szent Kelemen személyét illetőleg. Origenész atya (185-254) azonosította személyét, Pál apostol Fillippiekhez írt levelében szereplő Kelemennel, miáltal 50 évvel korábbra helyezte, (megfiatalította) az ókeresztény püspököt. Egy IV. századból származó félhivatalos keresztény biográfia, Domitianus császár unokaöccsével, Flavius Titus Clemenszel azonosítja Szent Kelement, mely bizony mosolyra készteti a mai történészeket.

Magát a levelet sem biztos, hogy Kelemen írta, a végén vagy az elején nem szerepel név és semmi más ami a szerzőre utalna. A helyzet bizonytalanságán nem segít az a tény sem, hogy a levél legrégebbi másolata az V. századi Codex Alexandriusban található, és az első történelmi feljegyzés a műről IV. századi, és az is Euszébiosztól származik.
A Kelemen után élt egyházi szerzők már szégyellték a zsidókat, nem tartották ildomosnak szentjeik zsidó származását és így pogányosították Kelemen faji hovatartozását. Pedig, ha jobban belemelegedtek volna a hosszúlélegzetű írásba, láthatták volna; Kelemen jól ismerte a jeruzsálemi szertartásrendet és az ószövetségi írásokban is túlságosan otthonosan mozgott ahhoz, hogy pogány-keresztényként lehessen elkönyvelni. A hosszú 
mű felolvasása bizony, jól megnyújthatta a korinthoszi hívők istentiszteletét, mert a több mint 60 fejezetnek legalább 500 bekezdése van. A levél békítő, egyeztető szellemben íródott, példázatokkal, ószövetségi exegézist (szövegmagyarázat) segítségül híva igyekezetéhez. A viszályt előidéző hittani vagy gyakorlati okokat a szövegből nem lehet kikövetkeztetni.
Minden bizonnyal bőven előfordult meg nem értés, széthúzás, - már abban az időben is -, mert a dogma nélküli őskeresztény csoportosulások 'százféleképp' értelmezték, élték meg Józsua misztériumát. Kelemen, az őszerinte, általa helyesnek vélt tanítások magyarázata keretében próbál egységre ösztökélni. („Legyen béke és megértés köztetek, amiért mi imádkozunk.“ 65. f.)
A cél érdekében hosszasan, bő lére eresztve taglalja a sok ószövetségi zsidó történetet, azok szereplőit példának felhozva; Káin-Ábel, Jákob-Ézsau, Mózes, Áron, Miriam, Saul-Dávid, stb. senkit ki nem hagyva érvei megerősítésében.

Természetesen Jézust is említi; 'Krisztus vérét, ami elmosta a világ bűneit és így mi kegyelemben részesülhetünk.' „A Szentlélek, Úr Jézus Krisztuson keresztül tanította a pogányokat." - "Az Úr Jézus Krisztuson keresztül a béke megértés, jó cselekedetek gyakorlásában menedéket találunk, amiben megleljük az ő kegyelmét." Nem tudom, hány ebben a szellemben írt részt érdemes felsorolnom ahhoz, hogy reális betekintést nyerjen az olvasó abban a vallási háttérben, melyben Kelemen Jézusa szerepel.
Józsua (megváltó-üdvözítő) képzete erősen megtalálható volt, főleg a zsidó szórványokban, ám ebből a képzetből hiányzik az újtestamentumi tanítás, Jézus földi életének teológiáját meghatározó eseménysorozat. Éliás, Ésaiás, Ezékiel, mind Krisztus eljövetelét hirdették, ami beteljesedett – Kelemen szerint -, csak arról nem tud semmi kézzelfoghatót mondani. Mikor is történt, hol is történt, kik voltak a tanítványai és azok mit is tanítottak.
Hát lehetséges az, hogy a keresztény egyház feje ne ismerje a szinoptikus evangéliumok tanításait és mikor levelét írja a viszálykodó Korinthosziaknak, ne abból példázódjon, ne annak sugallott szent szövegére támaszkodjon igyekezetében? Mert bizony, mikor az ószövetségi könyvekben nem talál elég forrást, akkor apokrif és pogány iratokat is felhasznál, - mindent – csak az Újszövetség írásait nem!

A feltámadás leírásában a Phoenix madár legendájának ízig-vérig misztikus-pogány szimbólumát használja magyarázatához, mert annyira nincs más tradíció melyhez igazodni tudna. Jézus szenvedésével kapcsolatos példázódást (16. fejezet) nem szemtanú tanítványok testamentuma által formálja, hanem Ésaiás, 53 fejezetében található passzusokat ismétli, mert nincs más amiből idézhetne.
Talán a sok hiány pótlására adja Jézus szájába az idézetet: „Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám, megtanítalak titeket az Úr félelmére!" (22. fejezet) Ezt a verssort azonban a Zsoltárok Könyve 34:12-ben találta Kelemen, nem Jézus Logiákból másolta ki.
Ékesszóló hirdetője kora Józsua kultuszának, de ez a Jézus nem azonos a kb. 50 évvel később, ortodox atyák Jézusával. Jézus Krisztus, Kelemennél mitikus, nincs helyhez, történelmi személyekhez kötve, a 36. fejezetben: „Jézus Krisztus áldásosságunk főpapja, gyengék, gyarlók védelmezője, bajnoka.“ ... 38:1: „Akiben beteljesedik testünk megmentése.“
A 12:2: „'Nun' (hal) Fia Józsua“ misztikus kifejezést használja, díszítő névvel látja el Jézust, és hiába a másik Józsuáról beszél, mégis a kifejezést Jézussal kapcsolja össze. A szövegben tehát a 'másik' Józsuáról van szó, de amint arra korábban rámutattam a két mitológiai hős valójában egy: az egyik a másiktól kapta a nevét, és a 'hal-fia' díszítő jelzőt is. Kelemen szóhasználatában a lényeg talán abban rejlik, hogy magával Józsuával, a 'hal-fiával' példázódik, mert abban az időben még nincs József-fia, csak a kozmikus megváltó létezik, aki a zodiákus hal-korszak eljövetelének megtestesítője. Józsua a titkok őrzője, a törvénykező, aki új szövetséget köt népének. Aki kivezeti népét a sivatag pusztaságából, ami alatt természetesen az ember belső terméketlen, sivár lelkivilágát kell érteni, mint ahogyan Józsua is átvitt értelmű mitikus-kozmikus segítő az ember megigazulásában. Józsua szimbólumkörében az egyiknek 12 törzse van a másiknak 12 tanítványa, de mindkettő a 'hal-fia'. (1)
A 'tan'-fejlődés kezdetleges formáját láthatjuk a Didakhével szövegével egyező kifejezésben is: „Isten szolgája“(59. fejezet) - melynek Jézusa még nem teljesen egyenlő az Atyával.

A zsidókat a 8. fejezetben felszólítja bűneik megbánására, mely „bűn vére vörösebb mint a skarlát és feketébb, mint a zsákvászon csuhája.“ (Utalva itt a farizeusok fekete lepleire.) Ezekből a sorokból nem lehet kiolvasni, hogy a zsidókat Jézus megölésével vádolná, felelősségre vonná bármiért is, azért amit Jézussal műveltek. Nem kellett sokáig várni, míg a tanok átmagyarázásával a zsidókra kentek mindent, mikor is a vádat a fejükre mosták, hogy Jézus megölésével betetőzték bűneiket. Az 55. fejezetben királyokról, hatalmasokról beszél, aminél nem is lehetett volna jobb alkalma, megemlíteni a gyűlölt Heródest és a 'gonosz' Kajafást. Mégsem teszi! Néhány sorral lejjebb asszonyokról ír „akik sok mindent cselekedtek." Itt kötelessége lett volna Szűz Máriát (és talán Mária Magdolnát) felhozni, páratlan szerepeltetésük dicsfényével erős bizonyságot adni címzettjeinek. Helyette az 'áldott' Judit, és Eszter szerepel, aki, „tökéletes volt hitében.“

A szerzeménynek van egy része, amiben a konzervatív bibliamagyarázók elvitathatatlan bizonyítékát látják annak, hogy Kelemen ismerte az újszövetségi evangéliumokat: „Jézus mondá ezeket; Mutass könyörületet, hogy te is kegyelemben részesülj, ... bocsáss meg, hogy neked is megbocsátassék, ... amilyen helyesen cselekszel másokkal, mások is aszerint cselekszenek véled, ... ahogy ítélsz, téged is úgy itéltetnek, ... a jósághoz való ragaszkodást, szeretetben kapod vissza, ... amilyen mértékkel mérsz, olyan mértékkel leszel te is megméretve." Ezen Jézusnak tulajdonított mondások megfelelője megtalálható Máté, és Lukács evangéliumában, - igaz nem így egy tömbben összesűrítve – ám ebből arra következtetni, hogy a szerző azokat az újtestamentumi evangéliumokból ismerte, nem más, mint a vallástudomány kiforgatása. Mint korábban említettem, már az új időszámításunk 'kezdetének-kezdete' körül léteztek Jézusnak tulajdonított Logia (mondás) gyűjtemények, mely kéziratok gazdag szellemi anyagot biztosítottak más ókeresztény szerzemények megírásához. Kelemen is ezeket használta forrásként, és az újtestamentumi bölcseletek szintén ezen régibb írások ismétlései. Ezenfelül fontos még figyelembe venni, hogy a keresztény irodalomban található bölcseletek, mondások többsége már korábban is létezett; emberiségünk egyetemes kultúrörökségeként elterjedtek és használtak voltak a pogány bölcsek által. Különösen mikor korai keresztény kéziratok szövegeiben az Újszövetségben is fellelhető bölcseletre lelünk, akkor nem tekinthetünk el annak lehetőségétől, hogy szerzőik pogány eredetből merítettek és nem feltétlenül az Újszövetség a forrás.

Egyesek további történelmi bizonyságokat is kiolvasnak a levélből, miszerint Kelemen ismerte Pétert és Pált. Az 5. fejezetben említi először Péter és Pál apostolt. Példatörténetként hozza fel a valóban megtörténhetett eseményt, miszerint irigység és féltékenység rendítette meg az Egyház (két) oszlopát. Azonban minden gyarló nézeteltérés ellenére, mindketten megbékélt vallási türelem áhítatában teljesítették be küldetésüket. A 47. fejezetben így ír: „Vedd kezedbe az áldott apostol episztoláját ... mit is ír az elején? ... Az igazságot. ... Lelkiekben figyelmeztetett benneteket, személye és Kefás valamint Apollos között felmerült törésekről, meg nem értésekről ... okító példát mutatva néktek. ... De, a köztük lévő szakadások, kevesebb bűnt hoztak fejetekre, mint a köztetek meglévő viszály ..." Kétségtelen, hogy a Kelemen-levél írója ismerte Pál leveleit, és onnét (I. Kor. 1:12, 3:4, 3:22, Gal. 2:11) tud a pártoskodásokról, de a fent említett sorokból személyes ismeretséget kiolvasni: abszurd. Kefás, kit Pál apostol többször említ leveleiben nem azonos az újszövetségi Péterrel, Jézus legidősebb tanítványával.
(Bővebben lásd, 'Jézus Misztériuma' – ötödik fejezet.)

 

Pál apostollal történt dolgok nagyon regényesen jutottak el Kelemenhez, mert olyan regerészleteket közöl, miket máshol nem olvasni: „hétszer verték bilincsbe, menekülésre késztették, megkövezték, Keleten és Nyugaton az igét hirdette …” (5:6), mikor és hol verték hétszer bilincsbe Pált? „és miután az igazságra tanította az egész világot, és Nyugat határáig ért …” (5:7) Itt a szerző nem kevesebbet állít, minthogy Pál apostol a mai Spanyolországban is térített. Ezekből a közlésekből látni a korai kereszténység meseszerű leírását, melyből a későbbi történelemgyártók kihagyták a számukra nem megfelelőt és kiszínezték, kibővítették azokat a részleteket, melyek belesimultak az általuk hihetőnek vélt variánsba.

Habár Kelemen levelét sértetlenül eredetinek vallja a vallástudomány, mégis későbbi interpolációt láthatunk a 42. szakaszban: „Miután vidékeken és városokban hirdették az igét, lélekben kiválasztván az elsőket, püspökökül és diakónusokul rendelték azok számára, akik a hitre fogékonyak voltak. Ez sem volt újítás; mert már sok századdal előbb szólt az írás a püspökökrőés diakónusokról, így olvassuk ugyanis valahol: Püspököket állítok nekik igazságban és diakónusokat hitben.” Kelemen idejében még minden misztikus zsidó felekezet különálló csoportot alkotott, melyek élén egy bölcs, karizmatikus tanító – mester – állott, és kezdeti szerveződésükben nem létezett a püspök-diakónus-laikus hierarchikus tagoltság. Ez egy későbbi képződmény, ami a II. sz. közepén kezdett kialakulni. Kelemen nevében hozzátoldó pap nem adja meg az 'így olvastuk valahol' forrását és a legközelebbi ilyen irányú hasonlóságot, Ésaiás: „... és teszem fejedelmeiddé a békességet, és elöljáróiddá az igazságot.” (60:17) versében találjuk, ám összemosni a püspököt vagy a 'diakonoszt' az Ésaiás szövegében lévő elöljáróval: pontatlan erőlködést sugall. Ha nem erre, akkor vajon melyik ótestamentumi szövegrészre hivatkozhatott a hamisító? Az interpoláció tényét alátámassza a két szakasszal feljebb jegyzett meghatározás: „Megvan szabva a főpapnak a maga hivatala-, a papoknak is ki van jelölve az ő tisztük; a levitáknak is az ő szolgálatuk.” (40:5), amiben láthatjuk a zsidó vallásvezetők pontos rangsorolását: 'főpap, pap, levita'.

 

Kelemen levele Szövetség-közi vallásirodalmi munka; az Ószövetség széleskörű ismerete mellett teljesen hiányzik belőle az Újszövetség ismerete. A mű gnosztikus-kereszténynek mondható, (nem csak azért mert olyanokat olvashatunk benne, 40. f.: „isteni gnózis mélysége“  hanem azért is), mert Krisztusa nem történelmi, nincs egy adott korhoz, helyhez kötve és a szerző meg sem próbálja valós történeti események sorában bemutatni Józsuája üdvösséges üzenetét.
A levél tartalma bizonyíték; több mint két generációval Jézus állítólagos halála után, még mindig nincs történelmi, valódi, emberi formában is élt Krisztus: csak spirituális. Ettől függetlenül a Messiás-üdvözítő Józsua kultusza azonban virágzott; dogmáktól, megmerevedett tételektől mentesen, hogy megváltásával a zsidóknak is felajánlkoztassék az örök élet lehetősége.
További kiegészítő magyarázatok Józsua személyével kapcsolatban:

Ne tévessze meg a figyelmes és tájékozott olvasót, hogy a Szt. István Társulat, 1980. Bihlmeyer-féle szövegkiadás alapján fordítatott, Kelemen-levélben sehol nem szerepel a Józsua 'a hal-fia' kifejezés, mert mint annyi magyar fordításban, itt is szándékos elírást találhatunk. A régebbi angol fordítások; Charles H. Hoole (1885), Roberts-Donaldson (1867), J.B. Lightfoot (1869), a (12:2) fejezetben, mind a 'Hal-fia, Józsua' megnevezést adják. A Kelemen-levél szövegében egyértelmű, hogy nem Jézusra használja a 'Hal-fia, Józsua' megnevezést, hanem az Ószövetség Józsuájára, de mégis kétségtelen, hogy a két mitológiai hős valójában egy: az egyik a másiktól kapta a nevét, és a 'hal-fia' díszítő jelzőt is az egyik örökölte a másiktól.


Stephan A. Hoeller, 'Jung and the Lost Gospels' c. könyvében végigköveti az Ótestamentum Józsuája nyomait a Holt-tegeri Tekercsek és a Nag Hammadi-i dokumentumokban; levezeti, miként válik, változik át az egyik a másikká. John O'Keefe, ' Sanctioned Vision' c. könyvéből Órigenész Józsua könyvéhez írt homíliából idézi a legjobb idevágó megfogalmazást: „Józsua könyve nem annyira Nun fia Józsua cselekedeteit hivatott kifejezni, hanem Jézus misztériumának képletes leírását mutatja be.” (Ne felejtsük, Jézus apja később mindig József, vagy az Isten és nem Nun.)

Godfrey Higgins, 'Anacalypsis' című könyvében felhívja figyelmünket a mitológiai Józsua egyiptomi gyökereire, mégpedig Hóruszra, aki sajátmaga is azonos Józsuával és testvére, aki segítője is szintén 'Shu', vagy Shu-si-Ra, a 'kiegészítő', Ra isten (magyarosan 'Ré') fia. Shu másik díszítő jelzője a 'mennyek megtartója'.

Albert Churchward, 'The Origin and Evolution of Religion' című könyvében írja Shu-ról: „segítője a Nap-isten formában megjelent Hórusznak, a nagy csatában amit Apap a sötétség urával vív meg. Ezt a mitológiai mozzanatot később a zsidók, vallásukba  beolvasztották és lett belőle: Józsua, aki megsegíti az Urat harcában.”

De visszatérve Higginshez, aki könyvében később azt írja, hogy Kánaánban Józsua neve Baál-Jehoshua volt, ami 'Megszabadítás Urát' jelentette és közli továbbá, hogy a Palesztinában lévő Kármel-Hegyén található keresztény templom egy korábbi Baál-Jeshouah templomra épült rá.

 

A II. század vége felé buzgólkodó ortodox atya, Tertullianus szintén tisztában van a két Józsua között fennálló kapcsolattal, még akkor is, ha nem fogalmaz világos tisztasággal.

„ … Annak a báránynak, kinek eljövetelét Mózes előre kinyilatkoztatta, már eleve szenvedés volt a rendeltetése. Ugyanúgy, mint a később beteljesült misztériumban a 'Hal Fia, Józsua' volt a neve. - … és az Ő eljövetele-korától kezdve nem angyalnak, vagy nem Osheának hivatott, hanem Józsuának.” (Válasz a zsidóknak, IX. fej.)

Szerző: katolnai  2010.02.09. 16:51 6 komment

Címkék: fia nun tertullianus codex józsua hippolütosz alexandrius kefás apollos

Szemelvények a Nag Hammadi-i Könyvtár Gnosztikus Kódexeiből

Hallottad, én szenvedtem, de én nem szenvedtem.
Szenvedés nélküli voltam, mégis szenvedtem.
Megszúrtak engem, mégsem sebeztek meg.
Felfüggesztettek engem, mégsem lettem megfeszítve.
Kifolyt a vérem, mégsem véreztem.
- János Cselekedete -
 

Bevezetésként szükségeltetik néhány mondatban megkísérelni a gnoszticizmus bemutatását, anélkül, hogy túlságosan belemélyednénk annak boncolgatásában, apró részletezéseiben.
A gnosztikusok egy olyan sajátságos hitrendszer, hitképzet képviselői voltak, melynek a központjában a gnózis (tudás, ismeret) elnyerése, átadása állott. A tudást csak is személyes tapasztalatokon, lelki élmények sorozatos átélésével lehet elsajátítani. A tudás elnyerésének a jutalma; az eszmélés, abból az álomból, melyet ébrenlétünk valóságának hiszünk. A bölcs Plotinus írja: „Az igaz felébredés nem a testé, hanem a testből történő ébredés. Minden más ébredés csak átmenet az egyik álomból a másikba.”

A gnosztikus művek olvasásánál sokaknak megtévesztő, zavaró lehet az írások különleges szóhasználata, kifejezések, nevek, fantázia szülte helyzetek, mesés birodalmak váltakozásai, melyek még tovább vannak bonyolítva mítoszaik kétélű, sokszor ellentmondásos cselekményeivel. Nézzünk meg gyorsan két sűrűn előforduló nevet: 'Yaldabaoth' – alacsony szellemi szinten álló lény, önző, tudatlan, ostoba. Ugyanezt képviseli 'Demiurgosz' – alacsonyabb szintű erő – kissé eltérő fogalma is. A gnosztikusok gazdag szóhasználatát a későbbi kereszténység szinte teljesen kiiktatta, átírta, és mégis nyomára lehet akadni imitt-amott.
A gnosztikus teremtéstörténetek, - szellemi, anyagi – leírását, azok szerteágazó filozófiáját összehasonlítgatni, beskatulyázva osztályozgatni, ugyanolyan helytelen megközelítés, mint hamisan úgy bemutatni a gnoszticizmust; mint hóbortos eretnekséget, ami a kereszténységből nőtt ki. A gnosztikus eszmeáramlatok már évszázadokkal a kereszténység előtt végig hömpölyögtek a Mediterráneum kultúr-központjain. Népszerű elterjedése annak is köszönhető volt, hogy misztikus, ezoterikus eszmerendszerei könnyedén befogadták az apokaliptikus, messiásváró eszméket, mint ahogy abszorbeálni tudták a mágikus sámánizmusok sokrétű változatait is. 
Azonban minden szerteágazó kavarodás ellenére kilehet egy közös szálat, egy erősen meghatározható lényegiséget mutatni, mely minden gnoszticizmus fundamentuma; az álomból, zsibbadásból való szükséges ébredést. Ez a lelki eszmélés nem csak hasonlít, de teljesen megegyezik a keleti tanok megvilágosodásával. 

De nézzük mit írnak a gnosztikus kódexek a felébredés, lelki eszmélés fontosságának kihangsúlyozásában. „Ti mégis alusztok és álmokat láttok. Ébredjetek fel ...” - 'Nagy Erőnk Fogalma'
„Még mindig képesek vagytok aludni, mikor kezdettől fogva úgy illene, hogy ébren legyetek.” - 'Jakab Titkos Könyve'
„ … és vess véget az alvásnak, amely rád nehezedik.” - „Gyújts fényt magadban!” - „Világosodj meg értelmedben!” - 'Silvanus Tanításai'
„Akinek füle van, hallja, ébredjen fel mély álmából!” … „Óvakodj a mély alvástól!” - 'János Titkos Könyve'

A lelki felébredés nehéz göröngyös útjaira a gnosztikus tanítók példaképeket álmodtak mítosz hősök képében, kik elöl jártak, csodás cselekedeteikkel, halálukkal-feltámadásukkal mutatva a követni való helyes irányt. Magától érthetően a hősök nem lehettek közönséges emberek, sem egy az egyben átvett idegen istenek, ezért minden kultúra misztikusai a saját vallási hagyományaik tárházából öltöztették fel hőseiket. A hősöket, isteneket, Isten-fiúkat, állandóan változtatták, gazdagították; a saját őseik hitvilágából merítve azok feltöltéséhez.
Az ortodox kereszténység krisztológiájától teljesen eltérő a Nag Hammadi-i gnosztikus könyvtár Kódexeiben előforduló 'nevető Jézus'. A szerzők Jézussal nevettetik ki a tudatlanokat, kik a betűhöz való szigorú ragaszkodásban, mondatok, elvek tételes lezárásában, egy történelmi esemény cselekményében hisznek ahelyett, hogy az álomból, kábulatból igyekeznének felocsúdni, felébredni. Róluk beszél a bölcs Theodothosz is, mikor úgy írja: „Akik a legmélyebb kábulatban vannak, úgy hiszik ők a legéberebbek, pedig csak vad látomások bezártságában leledzenek és tudatlanságukban hiszik, hogy mindent tudnak.”
Két Nag Hammadiban talált gnosztikus művet szeretnék 'részben' bemutatni valláskritikai érvelésem alátámasztására.

PÉTER APOKALIPSZISE

A műben, Péter látomásokat mesél el, melyekben Jézus magyarázza a helyes gnosztikus tanítások megértését. Még találni is nehéz ennél tipikusabb alkotást annak bemutatására, hogy mennyire távol állt a korai Jézus képzet egy később odaerőszakolt történelmi folyamattól. A mű, igaz a 3. században íródott, ám misztikus Jézus képzete visszanyúlik azokra az időkre, mikor még nem létezett történelmi megváltó; csak más pogány üdvözítőkkel azonosítható Józsua volt. De a 3. századi viszonyokat tükrözi akkor, mikor az ortodoxokkal szembeni állásfoglalását kertelés nélkül kimondja és olyan jelzőkkel illeti őket; „a süketek, tudatlanok, vakok, értelem nélkül valók,” sűrűn emlegetett kifejezései mindig rájuk vonatkoznak. Az írásból kitűnik továbbá, hogy az ortodoxok vannak többségben és elnyomják az akkor már kisebbségben lévő gnosztikusokat, mégis a szerző bátran bírálja őket: „... mindig avval dicsekednek, övék az igazság titka, ám valójában nem tudják miről beszélnek, nem értik a titkokat.”

Álomszerű képsorban mondja el; „láttam a tömeget, papokat felénk rohanni kövekkel a kezükben, mintha megakarnának ölni minket” és félt, de Jézus megtanítja neki, hogyan kell nem látni, nem hallani félelem nélkül: „mert ők a vakok és süketek, … nem ismernek föl” - amiért nem kell tartani tőlük. Jézus tanítja Pétert miként tegye szeme elé a kezét, borítsa fejére köntösét, hogy ne lássa, hallja őket. „ … mert ezek vakok, akiknek nincs vezetőjük.”
Több fejezeten keresztül Jézussal mondatja az ortodox keresztények bírálatát: „akik dogmáik segítségével uralkodnak … Hamisságok terjesztői egy halotthoz való ragaszkodásban.” - Ők azok, akik nem értik a titkot, (misztériumot) gőgösek, irigyek, nem üdvözülnek és nem találnak rá az útra. „Sáfárkodnak Jézus szavaival, mert a tévedés küldöttei, ellenzik az igazságot és szenvedés teli életet hoznak másokra...”

Néhány fejezettel lejjebb meg is nevezi őket; „Püspököknek, dékánoknak nevezik magukat, mintha Istentől kaptak volna felhatalmazást, … az ilyen emberek kiszáradt csatornák.”
„Egy ideig ezek (az ortodoxok) uralkodni fognak a kisebb valláscsoportok felett, de amikor tévedésük megelégeltetik, akkor szégyenükben, arcátlanságukban lelepleződnek és akkor majd a kisebbek fognak rajtuk uralkodni.”
„Látszólag megragadják a megváltót” – meséli látomását Péter – elviszik, de közben mégis ott van, a karját fogja és beszél hozzá: „ki az ott a fán?” - kérdi - „és ki az, aki a fa mellett, aki vidáman nevet?” … „és ki az a másik, akinek kezét lábát ostorozzák?” 
Válaszol a megváltó: „Akit a fa mellett láttál, aki boldogan nevet, az Jézus. Akinek kezébe, lábába a szögeket verik az az ő hasonlatosságában lett megteremtve, mint egy helyettesítő.” … „Őt szégyenítik meg. De nézz reám és őrá!”

Utána Péter látomása tovább folytatódik, az alak, aki a fa mellett nevetett, felé közeledik, dicsfény övezi és betöltötte Pétert a Szent Szellemmel, ő volt a Megváltó. Jézus tovább magyaráz Péternek: „Ő az, akit megfeszítettek, ő az első szülött … Ám ő, aki mellette állt az eleven megváltó. Először megragadták, ám később elengedték. Vidáman áll ott és nevet, (kínzói) értelmetlenségükön, mert tudja, hogy vakon születtek. Amit elengedtek az én anyagtalan testem volt.” 
Jézus tovább magyarázza Péternek a látomás értelmét: „ … Ö aki mellette áll, az igazi, élő Megváltó. Először megragadták, ám később elengedték. Vidáman nevetve áll ott, mivel azokat figyeli, akik a nyomában járnak” … - „Ennek következtében ott marad aki szenvedésre való, mivel a teste kicserélt test. Amit elengedtek, az én anyagtalan testem volt.”
Záró fejezetében többek közt tanácsokkal búcsúzik: „A dolgoknak, melyeknek tanúja voltál mondd el másoknak is, … mert nem lesz becsülete annak, aki nem halhatatlan.”
Mikor Jézus befejezi tanítását, Péter felébredt és magához tért.
 

NAGY SZÉTH MÁSODIK TANÍTÁSA

A mű egy tipikus kora gnosztikus értekezés, melyet Széth mond el úgy, hogy közben több irányból válaszol, ellentmond, kigúnyol és kinevet, magasztosít és ajnároz; majdnem mindenkit, majdnem mindent. Saját személyét állandóan változtatja, mondanivalóját folyamatosan megtöri, kinyilatkozásait rendszertelen darabokban tárja az olvasó elé. A szöveg olvasását, megértését nehezíti; - a szerző – egyfolytában átvált egyesszám első személyéből, többesszám első személyére, majd vissza egyesszám harmadik személyére. Magával is beszélget, meg másoknak is mondja, feleli és narrátora is mondanivalójának. 
„A világban létezők, nővérünk Sophia akaratából keletkeztek.” - Tehát itt azt mondja: Sophia a teremtő, de ellentmondóan rögtön hozzáteszi: „aki egy céda!”
A 'Hatalmas Mennyei Gyülekezetnek' különös jelentőséget tulajdonit, mivel ő onnét jött, őket képviseli.

A zsidók istenét 'Arkhonként' (gonosz hatalommal bíró lény) mutatja be; féltékeny isten, akin kívül nincs más isten. Amikor a zsidó istennel mondatja: „Én vagyok az Isten és nincs senki rajtam kívül” - csak azért mondatja, hogy kinevesse: „Ám én vidáman felkacagtam, látván az ő hamis dicsőségét.” Gőgösnek mondja, törvényeivel, kinyilvánulásaival, jövendöléseivel, amiért nevetséges, akárcsak az egész teremtése. Nem válogatja meg a szavait a zsidó teremtővel kapcsolatban sem: „Ádámot hamisítványként teremtette Hebdomad” (Hetesség, Jaldabaoth díszítő neve) - majd tovább folytatja - „Ábrahám, Jákob, Izsák nevetség tárgyai voltak, hamis atyák, akik Hebdomadtól kapták nevüket.” - „Dávid is nevetséges volt, mert fiát az Ember Fiának nevezte Hebdomad sugallatára.” - „Nevetséges volt Salamon is, aki beképzelte magának, hogy ő a megváltó, … a 12 apostol is nevetséges volt, mert az igazi próféták utánzatai, hamisítványok, … Mózes is nevetséges volt.”
„Én Krisztus vagyok” - mondja Szét - „az Ember Fia.”
„Meglátogattam egy testi lakhelyet, először kiűztem azt aki benne volt, majd elfoglaltam helyét.”- Ez a test nem azonos avval a testtel ami Szűz Máriától született, de nem is reinkarnált, hanem csak belebújt valaki testébe. Majd csodákat művelt, - „Látták csodáimat” - de utána hozzáteszi: „elmenekültek tőle”

A passió eseményeit is teljesen sajátságosan módon meséli el. Gnosztikus virágnyelven írja le az Enoniák, Kerubok, angyalok serege forgatagában, zavar és nyugtalanság közepette: megragadják. A terv azonban nem válhat valóra, az egészből nem lehet semmi, mert: „Adonisz ismeri őt.”
„Tehát nem haltam meg a valóságban, csak látszatra, … a halálom megtörtént, de velük történt meg (ők haltak meg) … Más valaki itta ki az epét és az ecetet, … másvalaki fejére tették a töviskoronát, miközben én örvendeztem a mennyekben. Másvalaki, Simon volt az aki a hátán cipelte a keresztet … Kinevettem a tudatlanságukat.”
Elmondja, hogy miközben Simont feszítik meg ő helyette, - Szét helyett – kineveti Simont is, az Arkhonokat is, ám közben ő lesz Simon is, lejön a keresztről, megváltoztatja alakját, más formát ölt és azt senki nem veszi észre.
„Megbilincselték őt, egy fához szögezték, s négy rézszeggel rögzítették a testét” - azonban ezt sem kell komolyan venni, mert utána rögtön a hatalma teljében - „a templom függönyét szakítja szét.” Mikor szétszakítja a függönyt, szörnyű zűrzavar keletkezik, még a halottak is feltámadnak, kijőve a föld alól.

A mennybemenetelt is hasonló elvont stílusban tárja olvasói elé: „A Fenség Fiát fölvittük a magasba, … olyan magasságba, melyet még senki nem látott, ahol a nász zajlott, ahol az új menyegző nászruhája felvétetett, … A világ képtelen volt elfogadni fölemelkedésemet.”

Átlagtól eltérő jelenetek, látomások egymás után ismétlődnek a műben, szereplői ördögök, démonok, istenek, szellemek szünet nélkül cserélődnek, aionok (emanációk) sugárzanak fel a mennyekbe, majd visszaverődve a földre vetítődnek ki.
A zsidókról sincs valami jó véleménnyel: „Soha nem ismerték az igazságot, mindig a tévedés ül lelkükön.” Ezek után nem csodálkozhatunk azon, ha nem hímelvi a beállítottsága, mint a zsidóknak, mert az 'anyaság' fontosságát kihangsúlyozva egyenértékűnek vallja az 'apasággal' és a 'nővérséggel'. 

Az egész mű, még csak véletlenül sem úgy van szerkesztve, hogy abból egy összefüggő történés kiérthet essék. Változóan ismétlődő leírásai hiányolnak minden racionalizmust, következtetést. Redaktora szándékosan disszonáns értekezést komponált, melyeket mondatokra, szakaszokra bontva lehetett csak magyarázni. Az egység hiányának köszönhetően, eltérő valláskívánalmaknak megfelelően lehetett azok értelmét átrendezni, átalakítani és elkerülni a felületes káosz érthetetlenségeit. Pl. Jézust 'mesotesnek' mondja, ami közvetítő (intermedián) - „én a kifejezhetetlen titok vagyok számotokra” - míg a záró szakaszban: „... én Jézus Krisztus, aki a mennyek fölé magasztosul...” - majd néhány sorral lejjebb: „én vagyok egyedül Sophia barátja.”
A káosz zűrzavarában van így az értelem; Széth-Jézus megváltó történetét mint szellemi folyamatot, képletesen kell felfogni, mert a betűhöz ragaszkodás nem vezet sehova. A mű minden sora azt hirdeti, a leírásnak (Jézus történetének) csak szimbolikusan van értelme és az egyén spirituális kibontakozását hivatott szolgálni. Aki mást olvas ki belőle az is nevetséges, mint Ádám vagy Mózes. Olyanok, mint az ortodoxok, - kiket a szerző meg is nevez – „akik azt hiszik magukról, hogy Krisztus nevét terjesztik” majd úgy írja: „üresek, nem tudják magukról kicsodák, olyanok, mint az oktalan barmok.”

A Nagy Széth második tanítása több mint egy egyszerű doketikus látomások kinyilatkozásai, csak annyit mondani, egy szélsőséges mű, minek nem sok köze van 'igazi' kereszténységhez: nem elegendő. Valamint az sem helyénvaló, - a mű megközelítéséhez - ahogyan a modern apologéták Cyrenei Simon legendáját tartják az eredeti, Jézus szerepét felváltó 'helyettesítőnek', amiből a gnosztikus szerző merített. A párhuzam felleléséhez, - időben - annál jóval visszább lehet menni.
Mint azt korábbi tanulmányaimban többször említettem volt, Jézus mitológiai háttere, misztikus előképei korábbi megváltok képzeteiből tevődött össze. A legkiemelkedőbb meghaló-feltámadó isten figura, aki az üdvözülés lehetőségét hirdette Ozirisz-Dionüszosz volt.

Euripidész, aki kb. ötszáz évvel korábban élt, Bakkhosz című drámájában, Pentheusz király személye szorosan hozzákötődik Dionüszosz drámai szimbolikus feláldozásához. Euripidész természetesen csak tolmácsolja a már korábban meglévő mítoszt, melyben a király elfogatja elfogatja a 'szép idegen' Dionüszoszt, aki az Isten fiának mondja magát. Nem kellett üldözni őt, magától nyújtotta kezét az elfogóinak. Az elfogói nem ismerik fel benne az istent. Az egyik katona mégis többek közt azt mondja a királynak róla: „Mester ez az ember sok csodálatos dolgot mívelt közöttünk.” - majd később - Dionüszosz, Pentheusz fenyegetőzéseire válaszol: „Semmi nem tud nékem ártani ha az nem rendeltetett el.” A király megparancsolja, kötözzék meg az istállóban a jászol mellé, de varázslás történik, helyette egy bikát kötnek oda, Dionüszosz meg eltűnik. Nem sokkal rá – azonban - megjelenik magától a király előtt. … A drámában Dionüszosz helyett, Pentheusz az aki a rituális áldozat lesz. „Nevetségessé tettem őt. Azt hitte én vagyok az ő áldozata, de én sosem voltam fogságában, meg nem tudott érinteni, csak úgy hitte a megtévesztett elméjében.”
Egy másik Szicíliából származó Dionüszosz mítoszban, Lükurgosz király az , akit Dionüszosz helyett feláldoznak. 
Dionüszoszi misztérium játékokban a bor volt az áldomási ital, ám van feljegyzésünk: Dionüszoszt megszemélyesítő főpapnak epés italt adtak. (Psellus, 'Misztériumokról') 

Az antik mítoszok szerzőit az vezérelte, hogy Dionüszosz feláldozása helyett egy másvalakit szerepeltessenek, hogy az egyszerű hívők nehogy a történet valóságában eltévelyedjenek, mert az egész misztériumot csak szimbolikusan lehet értelmezni. Ez volt az értelme a szándékosan költött ellentmondásnak. Pontosan ugyanezért szerepeltettek mást, - a gnosztikus szerzők - aki Jézus helyett szenvedett, meghalt, hogy így a történet ellentmondása ráébressze a hívőket, hogy az ortodoxia kiforgatta a misztériumokat, mert az csak követendő, képletes és helyes értelmezése az egyén álomból való ébredéshez vezethet.

Az aki egy valóságos, történelemben lejátszódó eseményt értelmez ki Józsua Misztériumából, azon Jézus nevet és Szét-Jézus pedig azt mondja: „Nevetségesek, mint istenük Hebdomad.”
 

Szerző: katolnai  2010.02.07. 16:53 3 komment

Címkék: jakab apokalipszis jános titkos könyve euripidész silvanus józsua plotinus jaldabaoth arkhon enoniák pentheusz

                                                                   

Széth, Ozirisz testvére

Márknál és Máténál olvashatjuk Jézus szamárháton történő bevonulását Jeruzsálembe, mikor is a nép pálmalevelekkel borította be az utat előtte. [Virágvasárnap] A történetet, milyen egyszerűen eltudjuk képzelni; láttuk már számtalan filmben, festményeken, nincs mögötte semmilyen lehetetlen csoda. Mégis úgy érzem, hogy Jézus szamárháton való bevonulása és egyáltalán, a szamár szimbolikus szerepeltetése az Újtestamentumban; fontos, megigényli a téma részletesebb megvizsgálását.

Ókori vázákon találhatóak olyan ábrázolások, ahol Dionüszosz szamárháton ül, vagy lovagol. Arisztophanész, görög vígjátékíró említi a szamarat, mint aki a misztériumokat hordozza a hátán. Jelentős azon ókori ábrázolások száma, ahol a szamarat ‘phallusz erectus‘ képformával alkották meg.
A szamár, mint háziállat az emberiség kultúrfejlődésében jelentős pozitív szerepet töltött be; béketűrő, igénytelen, kitartó munkabírással megáldott kedves állat. Mindezek ellenére az egyiptomi misztériumok világában sok rossz, negatív tulajdonsággal látták el. Széth isten állatja volt, illetve a szamár maga volt Széth is, mint egyfajta istenkép. Széth, Ozirisznek volt ikertestvére, aki megölte Oziriszt a hatalomért, hogy ő uralkodhassék. Evvel a gyilkossággal ő lett minden rossz; sötétség, szárazság, terméketlenség, vihar-mennydörgés, jégeső, stb. megtestesítője. Kultusza, a sok rossz tulajdonság ellenére széles körben elterjedt.

A Hikszoszok, (1) Manethón i. e. III. században élt görög történetíró szerint, Széthet saját Szütek nevű istenükkel azonosították és tiszteletére templomot építettek Avarisz város központjában. Plutarkhosz, az i. u. első évszázadban még mindig talált Tüphón (Széth görög neve) (2) istent kiengesztelő áldozatokat, ahol egy szamarat bűnbaknak kineveztek, majd azt vörös sárban hempergették meg. A szerencsétlen állatot - amely ezáltal felvette Széth képletes szellemi formáját egy szakadékba kergetve feláldozták. E mögött, - mint írja – az a hagyomány találtatik, hogy Tüphón [Széth] vörös bőrrel és szamárfejjel született. Máshol azt írja, hogy Tüphón szamárháton menekült el a Hórusszal való küzdelem elől a számára biztonságos ‘Hyerosolma' [mai nevén Jeruzsálem] városába. Morália című értekezésgyűjteményében úgy írja, hogy a zsidók a szamarat, mint kultikus állatot nagy tiszteletben tartották.
A szamár misztikus szimbóluma az emberi lélek primitív, ösztönös részét jelképezi, amit le kell győzni, amin úrrá kell lenni. A szamár hátán ülni, annyit jelent; az ember hatalommal bír a saját állati énje felett, mely alatta van és így legyőzve azt, - uralkodik az érzésein, az egész belső mivoltján. Az ‘isten-ember', 'isten-fiú' mitológiai hős jellegzetességének része volt az a kifejezésforma is, hogy szamárháton szerepeltették. Szimbolikája csak gazdagította az isteni hős misztikus értelmezését; ha Ozirisz misztikus útját akarjuk követni, akkor felül kell kerekednünk az alantas állati énünkön, állati ösztöneinken.

A XIX. Dinasztia, (i.e. 1320-1200) legnagyobb uralkodójának, II. Ramszesznek az apja, Szeti felvette Széth nevét, mely aktus által, új értelemmel, tulajdonságokkal ruházták fel az eredetileg ‘rossz' istent. Úgy is lehetne mondani ‘új ruhába' öltöztetve, szalonképesítették Széth istent, ami csak gazdagabbá, jobban ‘eladhatóvá' tette. A név felvétele mindenesetre ellentmondásos, mert … Ozirisz és Ízisz gyermeke a sólyomfejű Hórusz, aki megbosszulja apja halálát, legyőzi Széthet és ura lesz égnek, földnek. Az egyiptomi mitológia beillesztése a mindennapi gyakorlatba azt a szokást szülte, hogy szimbolikusan minden fáraó, maga volt a megtestesült Hórusz, halála után, pedig Ozirisszé vált. (mert csak így biztosíthatta magának a feltámadást, megváltást.) Fia, aki uralkodóként követte, megint Hóruszként lépett trónra. Evvel a jogszokással ellentétben II.Ramszesz apja Hórusz helyett vagy mellett Széth is lett. Ellentmondásos, mert Szeti egyszerre Hórusz, akinek apját - Oziriszt - Széth ölte meg és ő Széth is, akit Hórusz legyőz, elkerget.

Széth isten egyik legkorábbi ábrázolása, Avarisz (Tell El Dab'a). Prof. Bietak könyve alapján

Az egyiptomi kultúra befolyását a nyugat-szemita népek életmódjára és szellemi életének rendszerére nem kell külön kihangsúlyozni. Mikor a Tóra szövegeit először kezdték el összeszerkeszteni, az i.e. 6-7. században, akkor a széleskörű kultikus ismeretsége és tisztelete miatt, Széth isten népszerűségét nem lehetett csak úgy kihasználatlanul hagyni, a szőnyeg alá söpörni és ezért bekerült a Teremtés Könyvébe. Csakhogy mégsem lehetett egy szamárfejű, negatív figurát berakni a sok snájdig zsidó ős közé, ezért szemitásították, és zsidó Séth lett belőle. Új tartalommal töltötték föl, megváltoztatták származását, szerepét, miáltal már csak nevében hasonlított Ozirisz testvérére. Más kultúrák istenei szemitásítása nem volt újkeletű gyakorlat, gondoljunk csak a kelet-szemita (Babilon) Hammurabi (kb. i.e. 1770.) idejében történt vallásreformokra, mikor az öreg Szumér isteneket egyszerűen átformálták szemita istenekké. Széth, tehát, Ádám fiaként bekerült, helyet kapott a Tórában, mint a zsidók egyik ősatyja.
Széth isten a zsidó vallásba átkerülve, biztos talajra ért, ahol a tradicionális szerep mellett más, pl. misztikus kívánalmak beteljesedését is segítette: kultuszának több évszázados folyamatosságát elvitatni lehetetlenség.
A Nag-Hammadiban felfedezett gnosztikus kódexek anyagában található; 'A nagy Szét második tanítása', 'Szét három sztéléje' és 'Egyiptomiak evangéliuma' melyekben Szét a megváltó, azaz Szét egyenlő Jézussal. Az Egyiptomiak Evangéliumában, Jézus neve egyszer fordul elő; „... az Atya ... aki Széth által megteremtette a szent keresztséget, mely fölülmúlja a mennyet, a romolhatatlan, Logosz nemzette lény által, sőt, az eleven Jézus által, akit a nagy Széth mint köpenyt öltött magára.“ 
Dehát álljunk meg itt egy pillanatra, mondhatja a kedves olvasó. Hogy is van ez? Hiszen korábban úgy írtam, hogy Ozirisz a megváltó, kit testvére Széth meggyilkolt. Ozirisz görög változata lett Dionüszosz és a többi meghaló-fetámadó misztikus isten, míg végül a zsidók megteremtették a saját Józsua-Jézus üdvözítőjüket. Most meg azt mondom, hogy Széth azonos Jézussal! Ez ellentmondásos a javából.
Nos, amikor a hikszoszok kiemelték és különös megtiszteltetésben részesítették Ozirisz gyilkosát, Széthet, akkor ezt nem csak azért tették, mert Széth a viharnak, zivatarnak, az elemek tombolásának is az istene volt, ami pontosan ráillett az ő Szütek istenükre, hanem főleg azért magasztosították fől Széthet, mert Ozirisz esküdt ellenségét látták benne. Ozirisz volt, aki megtestesítette nem csak a napfényt, hanem minden jót, pozitívumot ami csak Egyiptomot jelentette. Gyűlölni Egyiptomot, egyet jelentett: Ozirisz gyűlöletével. Megölni, elpusztítani Egyiptomot egyet jelentett: Ozirisz megölésével, elpusztításával.
Az egyiptomiak szemében, Széth lehetett bármilyen alávaló, negatív, a hikszoszok imádták, mert Egyiptom ellenségét szimbolizálta. Hosszú évszázadokkal később, mikor a nyugat-szemita törzsek, kezdtek zsidó néppé formálódni, ők ugyanazért az okokért folyamodtak Széth isten kiemelt tiszteletéhez.
Ezek a nyugat-Szemita törzsek mindig is irigy gyűlölettel pislogtak ki piszkos sátorponyváik alól az egyiptomi birodalom kulturált nagyságára, és így, ellenséges érzelmű elképzeléseikbe nagyon is illett Széth isten imádata. Ha nem is tömegmozgalomként, vagy mint általánosan elfogadott vallásirányzatként, de Széth kultikus tisztelete évszázadokon keresztül , mint meglévő valóság megmaradt a zsidók között. Az imádat folyamatossága, tehát nem szünt meg a Messiásvárás eszmei rendszerében sem, és azért áll fenn az a helyzet, hogy az itt említett Nag Hammadi dokumentumokban, - látszólag paradox módon – Széth a megváltó, ill. Széth maga Jézus.

Lucius Apuleius [ i. u. 125-190 ] pogány szerző, filozófus híres művében az ‘Arany Szamár'-ban allegorikus meseképekben írja meg saját történetét; szamárrá való átalakulását, szamárként átélt kalandjait és a visszaalakulását. Apuleius magát a rejtett ‘Tudásban' beavatott követőnek mondja és írásából könnyedén megérthető az a szimbolikus út, mely a tudás elnyeréséhez vezető lelki átalakulás útja; ahol a magasabb tudat legyőzi az állati alacsony ént. Hasonlóan Márkhoz és Lukácshoz, Apuleius is egy sokkalta régebben meglévő gazdag hagyományból merített, ahol is a szamár képletes szerepeltetése nem okozott értelmetlenségeket. Apion szerint – talán Poszeidonosz és Apollonius Molon közléseire támaszkodva – úgy írta, hogy IV. Antiochus Epiphanes idejében a zsidó templomban egy aranyból készült szamárfej volt látható, amit Antiochus megtekintett. (Jos. 'Apion', 2.-80) Ezt a szamárfejet – a Patarai Mnaseas szerint – állítólag a Dor városából származó, Zabidus nevű Idumean ellopta, (Jos. 'Apion', 2.-112). Tacitus úgy tudta, hogy egy felszentelt szamár szobor (imázs) volt a zsidók templomában, (5. 3-4) A mai zsidóság visszautasít és rosszindulatú propagandának tart minden olyan feltételezést, ami az ősi nyugat-szemita hitképzetben a szamár [Szétian] kultikus tiszteletét véli felfedezni. Zsidó vallástörténelmi szakemberek, Diodórosz idevonatkozó feljegyzését az antiszemitizmus korai megnyilvánulásának tartják, és éles támadásba lendülnek azok ellen akik azt komolyan veszik. Szicíliai származású Diodórosz [ i. e. 80-20 ] görög történetíró, negyven kötetes ‘Egyetemes Történelem' című munkája töredékes részletekben, másolások formájában maradt csupán az utókorra. Ebben a művében hivatkozik a nálánál mintegy harminc évvel korábban élt nagy görög sztoikus filozófus Poszeidoniosz munkájára. Abban az állt: eredeti szemtanúk úgy vallották; mikor is a Szeleukid király Antiochus Ephiphánész [uralkodott, i. e. 174-171] katonáival az élen behatolt a jeruzsálemi Nagytemplom legszentebb szentélyébe, akkor ott egy szobrot talált. A szobor egy nagy szakállú embert ábrázolt szamárháton ülve, kezében könyvet tartva.('Biblioteca Storica', 34/35. 1-3)

A korai kereszténység sokáig zsidó üdvözítő vallásként szerepelt, ahol nem csak az üdvözítő Isten-fiú, de a követők nagytöbbsége is zsidó volt. Így nem csoda, ha léteztek olyan pogány polémiák, ahol a szamár kultikus tiszteletét összehozták a keresztény vallás - korai - még nem dogmatikus hitelképzelésével. Ezért tiltakozik Tertullianus atya [i.u. 160-220] a hitetlenekhez írt támadásban, - az ellen - hogy a keresztényeknek szamárfej az istenük. Ha nem is a mai felfogásnak vagy a mostani zsidóság igazának pontosan megfelelően, de tény, hogy bizonyos mértékben, Rómában, a betelepült szemiták egyes csoportosulásainak köszönhetően – kismértékben ugyan – de elterjedt, megvolt Széth isten tisztelete.
Rómában 1865-ben egy márványoszlopba vésett rajzot találtak, ami egy keresztrefeszített embert ábrázolt, vállain szamárfejjel. A képen a keresztrefeszített alak jobboldalán, a felső részben egy ‘Y' jel látható. Proff. Wunsch, ‘Szemita Kultusz Rómában' [Lipcse, 1898] című könyvében a márványkarcolatot jellegzetes Tüphón-Széth kultikus körben tartozó szimbólumnak nyilvánította, rámutatva a hasonló korból származó ‘átok-mondó' égetett agyagtáblácskákon található jelekre, melyek mind Szétián utalásokat tartalmaznak. A Rómában nagy számban fellelt szemita eredetű ‘átoktáblácskákon' az ‘Y' jele mindig a szamárfejű Tüphón-Széth jobboldalán felül találtatik, amiből Wunsch arra következtet, hogy Széth isten kultikus tisztelete a zsidóság körében nagyon is valóságos, létező gyakorlat volt.
Széth isten tiszteletét, kisebb-nagyobb mértékben néhány nem zsidó gnosztikus szekta is átvette, ami mit sem változtat - az azt átadó zsidóság szerepén.

Széthián-keresztények vallásirodalmi korpuszába természetesen olyan alkotás is tartozott, minek középpontjában nem a 'megváltó' Széth állt. Ilyen például 'Pál Apostol Felemelkedése' című korai gnosztikus irat, mely Pál apostol mennybemenetelét írja le; amint az egyik rétegből próbál a másik rétegbe felemelkedni. Ott van vele Yaltabaoth, vagy Yaldabaoth, trónon ülő öregemberként ábrázolva, aki hátráltatni próbálja az apostol szentséges felemelkedését. A gnosztikus tanítás szerint, az a lélek mely nem rendelkezik kellő tudással ahhoz, hogy Yaltabaothot legyőzze, - mint azt Pál apostol teszi – az nem tud felemelkedni a mennyekbe és visszaküldetik a földre újjászületni. Tehát, ha nincs meg a gnózis, a tudás, akkor a mennyei örök életet lehetetlen elérni.

 


 

Néha a mítoszok szamár szimbólumának formája az egyik kultúrából a másikba vándorlása során annyira megváltozik, hogy az elbeszélések részleteiben nehéz a kapcsolódásukat felismerni. Gerald Massey írja: „A kámita alvilág elénk vetített képein a szamárfejű isten – miközben felfelé igyekszik –, a fülei között hordozza a napot, ami a reménység fényét szimbolizálja a sötét alvilágban. A mítosz görög formájában Héphaisztosz, Dionüszosz biztatására szamárháton ülve felemelkedik a mennybe, Pausanias (I. 20:1) közli, hogy a bor és mámor istene leitatta, berúgatta Héphaisztoszt, mielőtt felirányította volna az istenek birodalmába. És mintha csak megfordított folytatása lenne a mítosznak, mikor ugyanilyen intoxikált állapotban találjuk a későbbi héber mitológiai alak, Siló nevű égi küldöttjét, mint azt olvashatjuk Mózes első könyvében: „... míg eljő Siló, és a népek neki engednek. Szőlőtőhöz köti szamarát, és nemes venyigéhez szamara vemhét, ruháját borban mossa, felöltőjét a szőlő vérében.” (I. 49: 10-11) „Bortól véresek szemei ...” (I. 49:12) Az eltérő mitológiai képsorokat a szamár szimbólum kapcsolja össze, mely a reménységet jelentő fény, majd a mennyekbe történő felemelkedés misztikumának része, hiszen a hátán viszi fel Héphaisztoszt a mennybe. A zsidóknál végül Jahve választottja, Siló ül a szamáron. Siló a mennyei extázisnak is szimbolikus megtestesítője, és szamara társszereplő a szent bódulatban.

 

(1) Hikszosz. A hikszoszok népéről, szinte semmit sem tudunk; nem tudjuk honnan jöttek, milyen etnikai összetétellel rendelkeztek, és szinte semmi érdemleges régészeti leletet nem hagytak maguk után. Nevük magyarul a 'lovasnomád', vagy 'pásztorkirály' jelentésnek felel meg. Az bizonyos, ők honosították meg a lovakat, és a harci szekereket is ők vezették be Egyiptomban. A XIII. Dinasztia alatt, i.e. 1730 körül, Kánaánon keresztül beözönölve elfoglalták Alsó-Egyiptom delta ágának keleti részét. Fővárosuk a Nílus keleti partján levő Avarisz (Tell El Dab'a) városa lett. Később déli irányba még jobban kiterjesztették hatalmukat, és bő 160 évig uralkodtak ezeken a területeken, míg a XVIII. Dinasztia fáraója, I.Ahmosze ki nem verte őket, (i.e. 1560 körül) Egyiptomból. Egyiptomból történő kivonulásuk után új várost alapítottak, (Hyerosolymát) Jeruzsálemet. Nem sokkal később nyomtalanul eltűntek, úgy, ahogy jöttek, semmi kézzelfogható nyomot nem hagyva maguk után.
(2) Tüphón. Széth isten beazonosítása Tüphónnal, megint csak kérdéseket vethet föl, mert a görög mitológia Tüphónja nem nagyon hasonlít az egyiptomi Széthre. Az úgy regéli: Gaea három óriást szült; Antheaust, Tityust és Tüphónt, aki tűzokádó és száz sárkánykígyó feje van. Az Olümposz elleni sorozatos áskálódását Zeusz megelégelve, Tüphont az Etna hegye alá zárja.
 

 

 


 

Szerző: katolnai  2010.02.07. 07:25 9 komment