inanna-.jpg

Inanna, az égi királynő, kinek kultusza évezredeken keresztül tiszteletet, rajongást váltott ki a sumer és a későbbi kelet,- nyugat-szemita élettér népei valláselképzeléseiben.

Három ezer évvel időszámításunk előtti korai-bronzkor utolsó ideje táján már magas szinten álló kulturális egységek, fejlett társadalmak léteztek Mezopotámiában és Egyiptomban, intézményesített gazdasági, katonai, oktatási rendszerekkel. Öntözéses mezőgazdaság, szerszámkészítés, kézműipar, hosszútávú kereskedelem kiépítése, írott ügyvezetés mellett sokarcú, gazdag vallásvilág bontakozott ki, melyeket szigorú hierarchikus papi kasztokban tömörülve irányítottak, így erősítve a társadalom kohézióját. Elképzeléseik szerint felépített mennyei (vagy alvilági) birodalmat istenek, patrónusok, kozmikus hősök sorával töltötték ki, akik legfőbb feladata a világi királyság-birodalom jólétének és ezen belül az egyén földi és 'földönkívüli' boldogságának biztosítása volt. Mindent megmagyarázó kultuszok, mítoszok születtek mely tanítás nem csak az emberek alapvető elképzeléseiben próbált rendet teremteni, de több síkon segítette a társadalmak kibontakozását, és a jólétéért, biztonságért felelős uralkodó-papi réteget is. Istenek, patrónusok néma szobrai, menhirjei, oltárai fogadták a hívő-reménykedő tömegek kérését, könyörgését, és bizony sokszor meghallgatta, megsegítette, teljesítette az ájtatos kliens könyörgését az isteni patrónus. Az ilyen eseteknek híre ment, amiért sok híres patrónus kultusza még nagyobb tiszteletet kiváltva az egyik térségből szabadon vándorolt a másikban, sokszor az adott nép szellemi és fejlettségi fokához idomulva átformálódtak; néha elkorcsosultak, néha az is előfordult, hogy teljesen homályba veszett eredeti funkciójuk. Jellegzetes példa erre az „ég úrnője”, az archaikus sumer istennő, Inanna, aki transzmigrációja folyamán jelentős változásokon ment keresztül. Az eredeti „égi trónus királynője” neve más szóelemzés „isteni könyörgésként” értelmezi. Eredetileg Uruk városának termékenység-természeti kultuszhoz kötődő védőistennője volt, fokozott vallási tisztelete, népszerű terjedése újabb és újabb attribúciókkal gazdagította az ősi sumer legszentebb istennőjét és annak ellenére, hogy egyes eposzokban szépség, nemiség, szexuális vágyak, termékenység (anyaság) megszemélyesítőként is tisztelték, mégis egészében véve felsőbbrendű, pozitív nőelvűséget képviselt.

A kelet-szemita (akkád) térnyeréssel néha – főként megjelenésük első szakaszaiban – nem túl dicséretes ismertetőjegyek kerültek előtérbe az általuk alávetett népek isteneit illetően (pl. az istennő befolyását sugalló eposzokban), és ilyenkor a női szépség, tudás, bölcsesség princípiuma mellett szerelmi vonzódás, viszály, szexuális vágy, megtermékenyítési alaptulajdonságok ráruházásával – paradox módon – egyszerre értékelődött és degradálódott; Inanna Kisben, Zababa felesége (akkád kultúra), háború istennője, a Gilgames eposzban a prostitúció gyakorlatával azonosítják kultuszát. Minden egyes nyugat-szemita társadalom átvette és az égi trónra emelte Inannát; Föníciában Asratum, Ugaritban Atirat, Hettitáknál Aszerdisz, Palesztinában Anath néven tisztelték. Az egykor virágzó szíriai szemita Mariból származó 'Inanna és Ebih' költeményben Inanna győzedelmes harcos istennő, aki „Kur” ellen fordult és felette teljes, tökéletes győzelmet aratott. Az ugariti mítoszokban „szűz Anath”, Baál (*) isten menyasszonya, majd a zsidókhoz átkerülve Jahu (Jehova) felesége, közös gyerekük Samgar, aki mint elsőszülött, Józsua előfutára volt. Habár a másod-harmadlagos ószövetségi redaktorok szándékosan eltekintettek Anath neve, kultusza említésétől, mégis Jehova feleségének létezésére világos utalást találunk; Ésaiás 50-1, 54-5, Bírák Könyve, 3-31 bibliai passzusokban, – míg az Elephantine-i papirusz Anath-Jahut Jehova feleségének, consortesének nevezi.

baal.gif

Baál isten, akinél nem létezett hatalmasabb ...

Anath-kultusz terjedésével párhuzamban hosszú századokon keresztül számos más domináló kultúrkör istene úgyszintén kiemelt tiszteletben részesült szerte a Asszíriától a Nílus deltáig: az egész Mediterránban mindenhol szinte ugyanazt a kultúrfolyamatot láthatjuk. Világosan végig lehet követni, ahogy a sumer Ur, Eridu, Uruk városaiból kiindul egy műveltségi folyamat, melyet átvéve századokon évezredeken keresztül hasznosítanak közelebbi majd egyre távolabbi népek, királyságok, birodalmak. Mind egy tőről; először volt sumer, utána szemita akkád, Babilon, Asszír, majd a kisebbek; hurrik, gutik, amoriták, elámiak, míg legvégén a tudás és alkotás szellemisége elérte a két nagy politikai élettér (Mezopotámia, Egyiptom) közé szorult, a sokáig primitív pásztorokként tengődő, apró nyugat-szemita népségeket, mit a moábi, amorita, júdeai, és legutoljára a habirukat. Filiszteusok, akik Júdea és a Mediterrán tenger közt éltek Dágon istent tisztelték, az ammóniak és főnicaiak legfőbb istene Moloch volt, moábiták Kámos istent, míg a kánaániták legfőbb patrónusa El isten volt, kinek felesége Inanna helyi változatát Ashera néven tisztelték (I. Kir. 14-23). Kisebb törzseket, kezdetleges államalakulatokat leszámítva Arámtól Edomig Baál isten kultusza lehetett a legerősebb, mint az Akkád kultúrkörből meghonosodott szúpréme isten még a legfőbb egyiptomi isteneknél is jelentősebbnek számított. Szíriában és észak-Palesztinában Hadad isten volt a meghatározó legfelsőbb teremtő. Ilyen fontos isteni entitás volt továbbá a mesterségesen összevont – kezdetben egy mágikus patrónus elnevezése –, Iz-Ra-El. Legkorábbi írásos emlék, mely Izrael nevét tartalmazza az ősi Ebla városából maradt ránk.

Az Ebla-i nyelvről néhány szót:

Leggazdagabb írásos emlékünk az eblai nyelvről, mint egy húszezer többségében agyag táblatöredék az észak-szíriai Ebla városából került elő. A táblák szövege nagyobb része az abban a korban szokásos sumer logogrammokkal (gyorsírási jelkép) és fonetikai jelekkel készült feljegyzés, kisebb részük azonban egy letisztult, tisztán fonetikus sumer ékírással készült, ám ettől függetlenül az eblai nyelv kétségtelenül az akkádhoz hasomló keleti szemita nyelv volt. (nyugati szemita nyelv; amorita, ugariti arámi, föníciai, héber).

A biblia lelkes apologétái, mint a Tora állításait alátámasztó történelmi bizonyságot használják a táblákról leolvasott szemita neveket és azokból sokszor messzemenő, alaptalan következtetéseket vonnak le. A jelképek – hasonlóan a sumer íráshoz – többféleképpen olvasottak, nem egyszer még a határozottnak vélt szavaknál is előfordul az eltérő az értelmezés. A táblákon előforduló nevek nem minden esetben személynevek, hanem inkább kultuszt, védő-óvó mágiának megfelelő valláselképzelésekhez kapcsolt elnevezéseket tartalmaznak. A táblákról olvasott nevek; Abram (Ibrum) Mikael, Israel, Esau nem a Tora történesítését támasztják alá, nem is onnét származnak, hanem pusztán az ős-szemita népségek meghonosodott jelenlétét. Az ős-szemita nevek jóval korábbiak, mint a sokkal később hozzájuk kötött tórai narratívák. A többször említett 'Eber' nevet a Teremtés Könyve Héberével azonosítják: „Arpaksád pedig nemzi Shéláth, Shéláth pedig Hébert.” (10-24), minek feltételezett összehasonlítása elég gyerekesen hangzik. Az ellenben egyértelmű, hogy a megfejtett feljegyzések szemita neveinek semmi köze a későbbi Tora-féle történelmi figurákhoz, vagy a szintén később meghonosodott fogalmakhoz, mint pl. Izrael, mert az eblai Izrael nem Jákob Izraelje volt, folytatásként az eblai töredékekből hiányzik Lábán, Ézsau, a tizenkét törzs, mint ahogy ebben az időben olyan etnikai elnevezés, hogy zsidó nép még álomban sem született meg. A szövegben levő Abramnak sincs semmi köze a bibliai Ábrahámhoz: nem apja nem fia sem Jákobnak, sem senkinek. Mindezek a történetek legalább ezer évvel az eblai táblák utáni időkben lettek megfogalmazva.

Évszázadokkal az eblai agyagtáblák szövegének megalkotását követően érezhető politikai elmozdulás változtatta meg az addig kialakult politikai állapotokat. Egy új, ázsiainak mondott nép tűnt fel a semmiből, a Hükszoszok népe, akik átvonultak Palesztinán és megszállták a Nílus-Delta keleti partját. A politikai átrendeződést a nyugat-szemiták kihasználták, Palesztina mentesült az egyiptomi helyőrségektől és egy időre megszüntette adófizetését. A korábbi kliens városállamok önállósultak Egyiptomtól, egyre gazdagabbak lettek és ha politikailag nem is voltak egységesek, mégis egy önálló alakzatot képviseltek Egyiptom és az Asszír Birodalom között. Ebben a korszakban (i. e. 1800-1500) az egyre inkább önállósuló nyugat-szemita városállamokban még hallomásból sem ismerték a féltékeny, minden tiszteletet magának követelő Jehovát, és Palesztina középső részén található, Szamáriától délre, Jaffa és Gézer városok határáig terjedő, mindössze két megyényi területen élő –, főleg földműveléssel foglalkozó, apróbb falvakban telepedett ős-szemita törzsszövetség három nagyhatalmú istenség kultuszát saját kultúrhagyományukba olvasztva megteremtették saját Izraeljüket. A szent név Izrael három isten neve első szótagjából állt össze: Ízisz a mennyei trón nőelvi aspektusa (trónus királynéja), Hórusz majd Ozirisz felesége,, világ királynéja, anyaság és feleség ősi megtestesültje.

Ra, Heliopolis nap-istene, teremtő isten, miként a későbbi szemita isten Jehova, Ra is Főniksszel azonosított entitás, mert minden reggel – mindkét isten – újjá ébred a nap tüzéből. (A bronzkori, kora-vaskori hímelvi főistenségek mind napistenek, teremtésistenek, termékenységi istenek voltak és különböző attribútumai harmonizálása nem jelentett ellentmondást a követők értelmezésében).

El (Ellil) Akkád föld és vihar isten, Ansar és Kisar fia, a sumer Enlil isten későbbi akkád változata.

Ennek a három istenség összeolvasztásából, harmonizálásából született meg Izrael legelső, legkorábbi kultusza, csak ez az Izrael nem Jákob mítoszából született, hiszen létrejöttekor még nem léteztek azok a héber nyelvű, Jahve-hívő szerkesztők, kiknek elméjében megszületett a bibliai Jákob.

merneptah.JPG

Mernaptah (Merenptah) Izrael Sztéléje, ami valójában nem egy könnyen olvasható valami, igy mindenki rá van szoritkozva arra a néhány szakemberre, aki a szöveg megfejtését garantálja.

A másik korai bizonyság a Torán-kívüli Izrael létezésére a – jóval korábbi –, híres Karnak Templomban talált feliratról származik, mely 'Mernaptah (Merenptah) Izrael Sztéléje' név alatt vált ismerté. Mernaptah (i. e. 1223-1211), II. Ramszesz fia az egyiptomi birodalmat fenyegető külső ellenség legyőzése érdekében először a nyugatra eső líbiai (Rétenu) barbárokat verte szét, majd keletre fordulva az egyiptomi uralom alól szabadulni akaró Palesztinai szemita mini-államok ellen fordult. A hadjárat célja nem csupán adóbehajtás, hanem az északi, Hatti-ba, Mezopotámiába vezető kereskedő út megnyitása és biztosítása volt. A sztélé szövegében szerepel Izrael neve:

„Puszta lőn Tehenu, békén van

Kánaán zsákmányom lett mindenestül

Askalon fogságba hurcoltatik, Gézer fogoly

Jenoam megsemmisült

Izrael népe megfogyott, magva nincs meg

Palesztina özveggyé lőn Tameriért”

Az Ószövetség történészei a Mernaptah sztélé 'Izrael' szavában kétségtelen bizonyítékot vélnek felfedezni egy zsidó állam i. e. XIII. századi létezésére holott a név nem egy etnikum elnevezését jelentette, hanem egy olyan földrajzi terület meghatározására vonatkozott, mely nevét az ott meghonosodott kultusztól kapta. Ez az Izrael elfelejtődött, egykori létezése el lett hallgatva, majd egy vallásideológia politikai célja érdekében gyökeresen átértékelődött. A Tora történelme ebben az esetben is a saját érdekeinek megfelelően forgatta át múltat, miszerint: Izráel, bibliai szó, a héber nyelvből véve, tulajdonképi jelentései; Isten harcosa, Jákob későbbi neve; héber nép, héber ország. Átvitt értelemben, Isten országa, járatlan Izráelben, aki idegen, újonc valamely (vallási-lelki) dologban, és végül ott a 'Keménynyakú Izráel', aki makrancos és nyakas. „Amaz pedig mondta: Nem Jákobnak mondatik ezután a neved, hanem Izraelnek, mert küzdöttél istennel és emberekkel, és győztél.” (I. Móz. 32:28). Az erőszakos név (eredeti értelem) biblikus változtatásai, kiforgatásai számos helyen kimutatható az ősi Palesztina mítoszgyűjteményei között.

Felhoznék néhány példát … Jordántól keletre elterülő Ammon az egyiptomi Amun istentől (istenek királya, később Rá napistennel ötvözték szentségét) kapta nevét, ami azt jelenti, hogy a bronzkorban ott élő ős-szemiták Ámon isten kultuszát állították vallásuk középpontjában. Önkényes, félrevezető a későbbi Tora szerkesztő idevonatkozó magyarázata: „A kisebbik fiat szüle és nevezé annak nevét Benjaminnak. Ez az Ammoniták atyja mind a mai napig.” (I. Móz. 19-38). Ha ez tényleg így lenne, akkor az a badar helyzet állna elő, hogy az ősi thébai főisten zsidó volt és Palesztinából vándorolt át (időben visszafele) a lényegesen korábbi egyiptomi panteonba.

Arám eredetileg fennsíkot jelentett, míg Kánaán alföldet. Arám eredeti jelentésével szemben áll a Tóra történelme, mely Sém fiának (Noé unokájának) Arámnak tulajdonítja az elnevezést. Sém vagy fia még elvont mítoszban sem létezett, mikor ezt a területet már Arámnak hívták.

Edom jelentése vörös, mely név a terület nagy részét borító vörös-színű homokkőről kapta, így a bibliai Izsák idősebb fia, Ézsaiás (I. Móz. 25-25) – mint névadó – egy későbbi irreális hozzáadás. Mielőtt megjelentek volna az ószövetségi figurák nevei, az Edomita királyok neveiből (Bela, Adad, Baál-hannan, Hadad) látni, hogy Baál kultusza mindennek felett állt.

Habár a 'Szamária' elnevezést minden etimológus héber eredetűnek véli én mégis rámutatnék a sumer szó és a samaria mássalhangzói, s-m-r-je teljesen egyező konszonánsára.

Palesztina az ősidőktől kezdve valamilyen formában lakott volt; cseréptöredékek, csontszerszámok, épületmaradványok lelete több mint hat-nyolcezer éves szervezett kultúrát bizonyít. Írásos feljegyzések, meghatározó sírmellékletek és más behatárolható jellegzetességek régészeti lelet hiányában az itt élő családok etnikai hovatartozását meghatározni lehetetlen, de a korai bronzkortól nagy többségében valószínű a nagy számú nyugat-szemita jelenlét. Népekről vagy törzsekről a bronzkor középső szakaszáig még nem beszélhetünk, nagy családok (klánok) birka és kecsketartással foglalkozó nomádok vándoroltak keresztül-kasul Arámtól Petráig, sőt ha megtehették egészen a Nílus deltáig. Palesztina sem a bronzkorban sem a vaskorban nem volt egységes, habár területének nagy részét ősidők óta megtelepedett szemita törzsek (klánok) népesítették be gazdasági és kulturális eltérések erőteljesen felszabdalták népességét. Az ősi Palesztin városok régészeti anyaga mindenhol ugyan az: az építkezés, temetkezési, kultikus szokások, cseréptöredékek, kevéske nyelvi emlék; mind nyugat-szemita népek meglévőségről beszél. (Kivétel a Hükszosz, és természetesen a hódító hadseregek nyomai). Az emberi fejlődés szabálya szerint néhányan közülük szakmát tanultak ki, megtelepedtek, olajfaligeteket hoztak létre, templomot emeltek, kereskedni kezdtek majd településeiket fallal vették körbe. Ez természetesen egy évszázadokon keresztül húzódó folyamat volt, de a bronzkor közepetáján már jelentős gazdasági és politikai befolyással bíró, földhányásokkal, falakkal megerősített városállamok virágoztak Palesztinában; Hácor Büblosz, Szikem, Lákis, Bét-Seán, Megiddó, Askelón, Gézer stb. Ezen területek hol egyiptomi, hol akkád-babilóniai dominancia alá kerültek, de volt olyan periódus is, mikor az északi részek akkád, a déli kerületetek meg Egyiptomhoz kötődtek. A nyugat-szemita falvak, városállamok ritkán képesek voltak magukat teljesen vagy részlegesen függetleníteni a két nagy birodalom befolyása alól. Igaz, – ilyenkor meg önző-kapzsi módon egymás ellen fordulva akartak még több hatalmat magukhoz ragadni. Ilyen időszak volt a bronzkor közepetáján i. e. 1700. körül, mikor valahonnan az Asszírián túli barbár területekről érkezett Hükszoszok a Mezopotám területeken keresztül vonulva átvándoroltak Palesztinán és meg sem álltak a Nílus folyó deltájáig. Egy új királyság jött létre Théba és Gaza között, a majd kétszáz évig fennálló Hükszosz királyság. Az új hódítók által megváltozott politikai helyzetben Palesztina minden egyiptomi dominanciától mentesült, népessége megszaporodott, gazdasága, kézműipara korábban nem látott szintre emelkedett. Ez a majd kétszáz év lehetett a korai nyugat-szemita törzsek, népcsoportok aranykora,melynek regéi, valós vagy valótlan hagyományai kibővítve, sokszor alaposan megváltoztatva átöröklődtek a Tórába és az Ószövetségbe.

(*) Baál vihar-eső isten, kit Hadad-nak is hívtak valamikor szintén sumer termékenységi isten lehetett, de korlátlan népszerűségének elindítását kétségtelenül az akkádoknak köszönhette. Több mint kétezer évig tartó hódítása folyamán Akkádtól Anatóliáig, Hettita Birodalomtól Egyiptomig minden nép, törzs kultuszába bekerült és nem akadt olyan templom ahol ne lett volna oltára vagy megszemélyesítő imázsa. Kiemelt tisztelete a Palesztinában megtelepedett korai nyugat-szemita népek körében Anath, El és az egyiptomi istenek mellett évszázadokon át virágzott. A Jahu kultusz erőszakos monopolizálásával Baál istent is degradálták, szégyellni való aljas figurát csináltak belőle a zsidók és megszületett Belzebub.

Szerző: katolnai  2017.03.03. 13:29 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://adalek.blog.hu/api/trackback/id/tr5512309583

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.