A Habiruk

 

kadesh.jpg

 

Az i. e. 1274-ben lezajlott Kádes-i csatát megörökítő felirat képi ábrázolásán egy Egyiptom zsoldjában szolgáló habiru kém látható.

 

A habiru vagy hapuri elnevezés számos akkád, hettita, egyiptomi, ugariti feliraton, levélben előfordult a közép bronzkortól (kb. i. e. 2000.) a vaskor kezdetéig (i. e. 1000. körül). Jelentése nem egy etnikum vagy törzs nevét tartalmazza, hanem egy társadalmon kívül vagy annak a szélén létező osztályt; munkanélküli, útonálló, csavargó nomád, bandita – csupa olyan jelzőkkel illették őket, melyekre sem ők sem utódaik büszkék nem lehetnek. Gyéren lakott júdeai fennsíkok, Transzjordánia és Edom sivatagos területein minden törvény, rendezett közösségi normák nélkül élő, kóborló ős-szemita nomádok közt menedéket talált a szíriai elűzött bűnöző, az arámi sereg dezertőre, az egyiptomi szökött rabszolga. Szállásért, élelemért cserében fegyveres védelmet szolgáltattak, ha kellett legyilkolták, kirabolták a rivális klánokat, de leginkább a kereskedőkaravánokat szerették kifosztani. Minden nagyhatalom irtotta, üldözte őket, de előfordult, hogy megpróbálták szelídíteni, hasznosítani, ami csak rövid távon járt sikerrel. Miképp az agyagból formált i. e. 1550-ből származó 'Tikunani Prizma', akkád nyelven irt feliratából láthatjuk (Tinuk-Tessup Mezopotámiai király volt) néha zsoldosként használták őket a nagyhatalmak, és a felirat a király alatt szolgáló 438. habiru zsoldos nevét sorolja fel. A nevek vizsgálatából az derül ki, hogy nem csupán szemiták, hanem hurrik és kassúk is voltak soraikban, tehát etnikai homogenitásról szó sem lehetett.

 

A több korból származó, Amarna-levelek gyűjtőnéven elhíresült égetett agyagtáblák (367 teljes, ill. részben teljes, és több ezer erősen töredékes cserépdarab) között található jeruzsálemi helytartó, Abdiheba üzenete, aki összesen hat levelet irt III. Amenhotep fáraó udvarába – írja többek közt: „... béke uralkodik mindenfelé, kivéve a habirukat, akik ellenségesen minket támadva folytatnak háborút, ezért a fáraó akaratának kell érvényesülnie. Íme lásd: Gézer, Askelón, Lákis élelmet, olajat és más fontos dolgokat adott át nékik, de most már jöjjenek a királyi íjászok. Azok ellen, akik a birodalommal szemben súlyos bűnöket követnek el ...” (Israel Finkelstein írja: „Abdiheba kormányzása idején Jeruzsálem nem lehetett egy kisebb falu méretét meghaladó telepélésnél (…) száz év ásatási eredménye semmi jelentős, lényeges maradványra nem lelt Abdiheba idejéből.”) Más levéltöredékből értesülünk: III. Amenhotep uralkodásának vége táján Labaja, Szikem ura mentegetődzik, hűségét bizonygatva, hogy nem ő, hanem Gézer város fejedelme volt hűtlen a fáraóhoz, holott elnézte, tudott arról, hogy saját fia egyezséget kötött a habirukkal, közösen szövetkezve Egyiptom ellen. A Tell-Amarna levelekben többször is említve van Labaja, Szikem kormányzója, aki szövetségre lépett a habirukkal és segitség fejében földet adományozott nekik. A feljegyzésekből az derül ki, hogy az i. e. XIV. sz. közepe táján már létezhetett egy habiru koncentráció Szikem körül, ám ennek politikai vagy kulturális jelentőségét – főleg a régészeti hagyaték teljes hiánya miatt – felbecsülni lehetetlenség.

Nadav Na'aman tanulmányában (Contribution of the Amarna Letters) a habirukat tartja annak az Izraelnek, ami népséget Mernaptah legyőzött. Nadav nem vette figyelembe, hogy az egyiptomi fáraó széléjén szereplő Izrael népe földrajzilag pontosan meghatározható területen élő megtelepedett földművelők volt és semmi bizonyítható társadalmi, kulturális kapcsolatuk nem létezett köztük és a vándor-bolyongó, rablásból, útonállásból élő habiru népséggel. Minden egyes Mernaptah által legyőzött nyugat-szemita népecske földrajzilag meghatározható letelepedett, társadalmilag jóval fejlettebb szerveződés volt, mint a behatárolható etnikai gyökerekkel nem rendelkező habiruk, hogy mégis említve vannak az egyiptomi feliratokon azt ártalmas brutalitásuknak, vérszomjas bestialitásuknak tudható be. Máshol pedig szinte magának ellentmondva Nadav Na'aman úgy irja: az i. e. X. században Szikem és Jeruzsálem is kánaáni városok, nincs zsidó királyság, északnyugati szemita csoporthoz tartozó kánaáni nyelvet (föníciai, ugariti) nyelvet beszélték, míg a később teret nyert héber a dél-kánaáni nyelvjárást beszélte. A kánaáni szúpréme isten El volt (Ellil), aki nem más mint akkád föld és vihar isten. A Tora elbeszélésén kívül semmi nyom nem akad mely a habiru isten Jahu jeruzsálemi tiszteletét bizonyítaná.

Nadav Na'aman kifejti továbbá, hogy a héber elnevezést és fogalmat az ún. 'második-templom' (i. e. 530-70, míg az első, hükszoszok által, Szütek tiszteletére épített első templom, II. Nebukadnezzar 584 ostromáig tartott) korában mentették meg a Tora szerkesztői a teljes elfelejtődéstől. Azonban a név elvesztette eredeti jelentését, értelmét és egyfajta vallásos aurával lett körbevéve. Ezek az írástudók kezdték el újból egyre gyakrabban használni a héber megnevezést, ami alatt a zsidóság ősi elnevezését értették. (Collected Essays)

 

Az Amarna leveleket megelőző ill. az azt követő időszakokban az egyiptomi feljegyzésekből a habirukkal (apiru) való folyamatos probléma és gond tükröződik, falvakat, karavánokat fosztogatnak és védelmi díjakat szednek a tőlük rettegőktől. Amenhotep Kánaáni hadjáratát (i. e. 1420) megörökítő sztélén az elfogott ellenség közt 3600 apirut említ, míg egy másik, I. Széthi fáraó (i. e. 1300) sztéléje arról számol be, hogy a fáraó sereget küldött a Jarmuta hegyről folyamatosan támadó rabló apiruk ellen. Nem egy történész a rabszolgaságba hurcolt 3600 apiru leszármazottainak tartja Mózest és a vele megszökött népséget, mely feltételezés azért lehetetlenség, mert az egyiptomiak férfi rabszolgákat gyűjtöttek be mindenfelől, mert férfi munkaerőre volt szükség a nagyszabású építkezésekhez és eszük ágában nem volt női rabszolgákat biztosítani az ingyenes munkaerő hatékonyságának rovására, lelassítására. A sorozatos győzelmeket megörökítő képi ábrázolásokon is mindig férfi rabszolgák vannak ábrázolva, márpedig női társak nélkül az apiruk képtelenek voltak szaporodni. Mindez ellenére a számos történelmi feljegyzés kétségtelenné teszi, hogy a habiruk között évszázadokon keresztül jelentős hányadot adott ki a különböző birodalmakból, királyságokból, városállamokból szökött rabszolgák, akik biztonságot találtak a vándor-rabló nyugat-szemita nomád törzsek között. Ezek a kóbor szemita törzsek habirukkal keveredve és megerősödve alkották azt a társadalmakon kívüli réteget, melyek az összes Közel-keleti uralkodó isten, patrónus, kultuszát visszautasította és egy jelentéktelen szemita törzsi isten kultuszát kezdték magukévá tenni.

 

Nem kitaláció, hogy a Tell-Amarnai Abdiheba utáni időkben generációkon keresztül komoly bajt és problémát jelentettek a habiruk, dehogy azonosak lettek volna a Mernaptah sztélé izraelitáival, arra semmi bizonyíték nem létezik. Sőt arra sincs bizonyság, hogy a habiruk Mernaptah idejében már megtelepedtek Szikem környékén, hiszen még hosszú ideig raboltak, fosztogattak Palesztina, Transzjordánia minden sarkában. Mernaptah pedig teljesen felszámolta („Izrael népe megfogyott, magva nincs meg”) az Iz-Ra-El kultuszát követő nyugat-szemita népséget, ám a jóval később (kb. 300 év) egyre nagyobb hatalmat nyerő habiruk ősiségük legitimálása végett felvették, majd saját szájízük szerint – lásd: Jákob meséjét – átformálták, 'jahvisztikusitották' az összetett bronzkori mítoszt, kultuszt. Szikem városa i. e. 1000-900-ig megmaradt Baál követőnek, de ez időben jöhetett a habiru származású Abimélek: „És Abimélek egész nap vívta a várost mígnem bevette és a népet mely benne volt, leölte: a várost pedig lerombolta és behinté azt sóval.” (Bír. 9:45) Ezután felgyújtotta a város fellegvárát, ami Baálnak emelt masszív bronzkori templom lehetett. (Bír. 9:49) A Tora idevonatkozó passzusaiból nem derül ki, hogy a habiruk Jahunak vagy valamelyik más törzsi istennek oltárt emeltek volna Baál templom romjain. A korlátolt tiszteletet élvező törzsi isten, Jahu és az újraértelmezett 'izrael' sikeres térnyerésére még várni kellett. Ez persze zavaró volt a perzsa-hellén időszakban dicső múltat alkotó zsidó írástudóknak és Szikem városának héber kötödését szinte kötelezőnek tartva beszerkesztették a Tórába: „És átalméne Ábrám a földön mind Sikhem vidékéig ...” (I. Móz. 12:6), „Annak után minden bántás nélkül méne Jákob Mésopotámiából jövet Sikhem városába ...” (I. Móz. 33:18), „És megvevé a mezőnek azt a részét hol sátorát felvonta vala, Kámornak a Sikhem atyjának fiaitól száz pénzen.” (I. Móz. 33:19), „József csontjait pedig, amiket felhoztak Izráel fiai Egyiptomból eltemették Sikhemben ...” (Józs. 24:32). Ez természetesen nem történelem, hanem jóval később kitalált mese, ami csak arra jó, hogy a habiru múltat le lehessen tagadni, mint azt a Jahve-hitű tudósok teszik, mind a mai napig. Minden erősnek mondható politikai jelenlét ellenére a habiruk jóval később, mint a XIV. sz vették birtokukba Szikem városát, Baál templomát, pontosabban oltárát széttörték és valamikor az i. e. IX. sz. táján Jahunak emeltek oltárt.

habiru.jpg

Kronológiai szempontból megállapíthatatlan ez a korai habirunak vélt dombormű, de nem csak alkotás idejét, de helyét sem ismerjük A félig madár (Hórusz), félig szamár (Széth), már rég nem egyiptomi, de nem is Asszír: de kétségtelen az idő előtti, mielőtt még mielőtt a mindent meghódító, féltékeny Jahu színre lépett volna.

 

Mivel nem egy i. e. III.-IV. századi Jahvisztikus redaktor tisztában volt az akkor formálódó zsidó nép,banditáktól, szökött rabszolgáktól való eredetével, ezért a társadalmon kívüli bűnözök védelembevétele bekerült narratívájukba: „Ne add ki a te szolgád az ő urának, aki az ő urától hozzád menekült. Veled lakjék, te közötted azon a helyen amelyeket választ valamelyikben a te falvaid közül, azon a helyen amelyeket választ, hol neki tettszik, ne nyomorgasd őt.” (V. Móz. 23:15-16). természetesen az ilyen eredeztetés kényelmetlen és zavaró volt és maradt mind a mai napig a zsidóság számára. James Hoffmeier különösen kényelmetlenül érzi magát mikor az olyan 'régi', 'elavult' tanulmányokat emleget, melyek a habir-héber népség azonosságát részletezi, míg a héberek (zsidók) szerinte egy disztinktív jellegekkel elkülöníthető nép volt, ragyogó királyságokkal, pompás palotákkal, kincsektől roskadozó városokkal, irigyelni való műveltséggel. Az pedig teljesen tudománytalan a biblia történeteihez szorosan ragaszkodó Hoffmeier számára, hogy a zsidó (izraelita) nép jóval később alakult ki, és történelmi szempontból a kétes értékű bibliai – legtöbb esetben más népek történelméből, mítoszaiból kimásolt – elbeszélések még később lettek összeszerkesztve, mint amit az eddig elfogadott akadémista konszenzus szuggerál. Persze nem minden tudós áll azonos véleményen Hoffmeierrel „El kell fogadnunk összefüggés társításokat mely azonosnak látja a hébereket a habirukkal, még akkor is ha jelenlegi tudásunk a habiruk történelmét illetően nagyon hiányos.” (F. Hallock, The Habiru end tehe Sa-gaz in the Tell-Amarna Tablets).

 

Israel Finkelstein Asher Silberman közös, bibliai régészetet népszerűsítő könyvükben (David and Solomon) világosan megfogalmazzák, hogy Abdiheba korától számítva 400. évig történelmi szempontból értékes adat nem létezik. Jeruzsálem szélén véghezvitt teraszok kiépítését i. e. 900 környékére becsülik, míg a habirukkal kapcsolatban semmi ujjat nem mondanak – hacsak nem azt – hogy talán Dávid habiru vezér lehetett. Szerintük Jeruzsálemet i. e. 900-ig a Jebuzeusok uralták. A szintén nyugat-szemita Jebuzeusok nem lettek kiirtva Dávid által, hanem egy hosszabb kulturális folyamaton átpréselve, elvesztették eredeti patrónusaik kultuszát és Jahu követőivé váltak. Ebben a négyszáz éves szakaszban sehol nem bizonyítható a habiruk néppé szerveződése, nagy számban történt szervezett megtelepedése vagy Jahu uralkodói felsőbbrendűsége. Ezt a történetileg homályos 400 évet a Tora szerkesztői badar mesékkel, kitalált zsidó hősökkel igyekeztek kitölteni, ám hatalmas királyaik (Dávid, Solomon), gazdag királyságaik valós létezése mind a mai napig bizonyíthatatlan. Petrer Lechme (Early Israel) szerint a habiruk kezdetben nem voltak megtelepedett csoportok, és megtelepedésük több száz éves folyamat lehetett. Rámutat, hogy az elkerülhetetlen egy-helyben maradásukat nagyban segítette a vas elterjedése, fejlettebb mezőgazdasági technikák alkalmazása, teraszok és a vízgyűjtők kiépítése.

 

Szerző: katolnai  2017.03.18. 06:50 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://adalek.blog.hu/api/trackback/id/tr1612347341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.