A velencei Szent Márk Bazilika külső sarkán látható porfirinből faragott szoborcsoport a négy tetrarchát ábrázolja. Karjukkal testvériesen egymást ölelik, mely mozzanatban jelképesen a politikai erők és birodalmi egységek összefonódását láthatjuk. Ők négyen voltak a Római Birodalom utolsó, tényleg 'nagy' államférfiai, az utánuk következő uralkodók (Julianust leszámítva), már mind egyre silányabb, tehetségtelenebb eresztésűek voltak.

Az egyre gyengülő Római Birodalomban a 410-es évben olyan dolog történt, melyet korábban a rómaiak még rémálmukban sem gondoltak volna; Alarik, a gótok királya bevette és kifosztotta Rómát, minek falát Marcus Aurelius (223 – 283) húzatta föl és a 19 km hosszúságú, 381 erődtoronnyal megerősített, 6 m magas, és 3 és fél m vastagságú fal az akkori világ legkomolyabb erődrendszerének számítva, olyan biztonságot nyújthatott, melynek megtörésére – elméletben – egy fél milliós had is kevés lett volna. Alariknak jó ha volt 30-40 ezer harcosa …

A pogányok döbbent félelemmel nézték, hogy mi történik a világukkal; hogyan olvad, bomlik, enyészik el abból minden, ami értéknek számított és a nehezen feldolgozható eseményekre magyarázatként, egyre többen kezdték el nyíltan a keresztények felelősségét hangoztatni. Ennek ellensúlyozására az akkori keresztény főideológus, Ágoston (354-430) a hasonszőrű cimboráját, Orosius atyát kérte fel egy olyan történelem megírására, mely a korábbi évszázadokban történt Római Birodalmat ért csapásokat felnagyítva, eltúlozva mutatja be. A szándékosan félrevezető állításokat tartalmazó – Ágoston gyámkodásával írott – 'Historiarum Adversum Paganos' ("Pogányok Elleni történelem Hét Könyvben") c. hétkötetes könyvben, Orosius nem szégyelli azt kijelenteni, hogy a keresztényeknek köszönhetően az egész világ sokkal jobban előrelépett, minden viszonylatban fejlődött és a Birodalmat a korábbi, pogány időkben érték nagyobb tragédiák, veszteségek és ezeknek következményeként omlott össze a birodalmi egység. Nem csak a valóságtól eltérő sötétebb színnel ecsetelte Orosius a pogány évszázadokat, de sok meg nem történt rémséget is ő maga talált ki. Evvel azt akarta elhinteni a köztudatba, hogy a kereszténység előtti korszakokban az emberiséget pogányságuk miatt sokkal több szenvedés, katasztrófa, mennyei büntetés sújtotta. A gótok pusztító támadását is isteni büntetésként magyarázta, mert még mindig sok hitetlen pogány élt Itáliában, amiért Isten megbüntette őket. Ezt az elfogult keresztény történelemkoncepciót később minden egyes papi 'történész' átvette és ezért ma egy olyan történelemmel rendelkezünk, melyben nem csak Jézuska 'története' van meghamisítva, de rengeteg más, a Római Birodalmat érintő esemény is szándékos hamissággal van felvázolva. Orosius fő törekvése tehát annak a „pogány" vádnak a visszautasítása és megcáfolása volt, miszerint a kereszténység okozta az emberiség szenvedéseit és a Római Birodalom hanyatlását. Orosius szenvedélyes hangvétele, lendületes stílusa s mindenekelőtt elfogult keresztény történelemkoncepciója magyarázza művének rendkívüli hatását: művét, mint a középkor egyik legnépszerűbb világtörténeti munkáját Jordanes, Toursi Szent Gergely és Paulus Diaconus is felhasználta.

Hogy milyen ember is volt ez az Orosius arra elég, ha figyelembe vesszük, hogy 415-ben gazdája Ágoston, – mint egy kutyát – Jeruzsálembe küldte, hogy vadássza le az ott békésen éldegélő Pelagiust. Orosius véreb módjára vetette rá magát Ágoston teológiai ellenfelére; világi és egyházi hatóságokat felhasználva üldözte, zaklatta ezt az embert, csak azért, mert az nem értett egyet Ágoston ostoba ideológiájával. A magyar őstörténettel foglalkozók figyelmébe ajánlanám a keresztény érdekek felnagyításában élenjáró Orosius 418-ban írt túlzását: „Kelet és Nyugat templomai hunokkal telnek meg, mivel a hunok Jézus hitűek” (VII. 41. 8.), minek ismételgetése egy hamis történelemszemléletet erősít csupán.

Ezen rövid bevezető után megpróbálnám bővebben ismertetni a kereszténység politikai, világi hatalomrajutását, a korábbi tanulmányaimban eddig csak felületesen érintett Konstantin császárt, fiait, utódait, akik mind korai 'lapátok' és 'csákányok' voltak a Római Birodalom sírját megásó keresztények kezében. Mivel a téma megértéséhez szükséges egy rövid időszakot felölelő háttér ismertetése, ezért minimum Diokletianus császár uralkodásáig szükségeltetik visszatekinteni.

Diocletianus vagy Diokleciánusz (284-305) volt az utolsó nagy és erős császára a Római Birodalomnak; az utána uralkodó 'nagy'-nak titulált császárok csak névben voltak nagyok és 'keresztény érdemeik' miatt ragasztották rájuk a meg nem érdemelt 'nagy' jelzőt. Az éles eszű, intelligens, hatalmas munkabírással rendelkező Diocletianus 20 évig volt hatalmon, majd önként lemondott és visszavonult, miképpen azt mondta volt: „hogy káposztát növeljek a saját kezemmel.” Diocletianus egy felszabadított rabszolga fia, aki húsz évig példamutató összhangban közösen uralkodott együtt egy szatócsboltos fiával Maximianussal (250-310), munkásságukkal ismét 'aranykort' teremtve a Római Birodalomban. Természetesen ennek megvolt az ára, és a két császár fáradhatatlanul a birodalom egyik feléből a másikba sietve hadakozott a barbár törzsekkel, ám hamarosan belátták, hogy két augustus sem győzi ellátni az óriási feladatot. Ezért 293-ban Diocletianus a birodalmi hatalom további megosztását határozta el. Két rangban alatta és Maximianus alatt álló cézári hivatalt teremtve a négy uralkodó (tetrarchia) rendszerét vezette be, mely szisztémában a 'szenior' elsőbbsége biztosította a politikai egyensúlyt a 'junior' alárendeltségével szemben. Ez a rendszer megoldhatta volna a hatalom öröklőséből származó állandó korábbi problémákat hol a különböző érdekek ellentétéből polgárháborúk sora robbant ki.

Az egyik ilyen újonnan kinevezett negyeduralkodó, a tehetséges hadvezér Galeriust (260-311) volt, aki megkapta Dalmáciát, Pannoniát, Moesiát, Trákiát Görögországot és Kis-Ázsiát. Míg a negyedik társuralkodó, a szintén kiváló hadvezér Constantius Chlorus (250-306) lett, aki már korábban is korlátlan ura volt Galliának, Britanniának, és így e két tartomány feletti parancsnokságot kapta meg. Annak ellenére, hogy Constantius jó családból való, nagy műveltségű, finom úriember volt, mégis összeszűrte a levet – mielőtt cézár lett volna – egy közönséges Helena nevű csaposlánnyal, akitől egy törvénytelen gyereke született. A szerelmetes kéjelgés nem kívánt szüleménye a Konstantin (Constantinus) nevet kapta.

Diocletianus társadalmi,gazdasági reformokat próbált végrehajtani, átszervezte a közigazgatást és nemcsak három társcsászárt emelt maga mellé az uralkodásához, de a helytartók, legfőbb kormányzati tisztségviselők számát is 57-ről 96 főre emelte, továbbá minden eszközzel segítette a hivatalnokképzést és a birodalmat irányító intézmények kiépítését. Diocletianus és hivataltársai külön súlyt fektettek az irodalom, jogtudomány, építészet megújulására; külön anyagi juttatásokat utaltak ki jól működő iskoláknak, tanároknak, és a kiváló teljesítményt nyújtó diákoknak. A újjászervezett közigazgatás megerősödése hamarosan éreztette hatását és véget vetett az elburjánzó fejetlenségnek. Közigazgatási és katonai reformok mellett Diocletianus átszervezte az adózást, hatalmas építkezésekbe kezdett és mindenhol fellendítette az ipart és a kereskedelmet.

A hadi sikerek is kezdtek visszatérni a rómaiak oldalára, különösen a tehetséges Galerius jeleskedett, aki először a Duna-Pannon részeket seperte végig, majd utána átment a keleti részekre rendet csinálni. Igaz, Galerius először 296-ban vereséget szenvedett a perzsa Narszesztől, de a következő évben Örményországon átvonulva hátulról meglepte a perzsákat. A nagy perzsa király egész serege odaveszett, de még az egész háreme is Galerius kezére került. Narszesz egy szál selyembugyogóban, mezítláb napokig bolyongott a sivatagba, míg biztonságba nem ért.

Diocletianus császár idejében a birodalom határait 33 jól felszerelt, ütőképes légió védte, egy-egy egységében 4-6 ezer katona és kiegészítő félkatonai civil (mérnökök, orvosok, szakmunkások) tartozott. Minden egység teljesen önellátó hadtest volt, saját kórházzal, fürdővel, mosodával, pékséggel, fegyverműhelyekkel, stb. és a különlegesen kiképzett sebesen mozgó alakulatok mellett megvoltak az útépítő, hídépítő munkabrigádjai is. Békeidőben a szolgálat mellett a katonák szántottak-vetettek és még számtalan feladatot láttak el. A barbár népektől körülvéve sokszor a légió volt az egyetlen fény mely kultúrát, műveltséget sugárzott maga körül. Ők voltak a birodalom pajzsa, de sokszor a fegyelem fellazulásának következtében önkényesen császárokat és ellencsászárokat kikiáltva borzasztó sebeket ejtettek a Római Birodalom testén. Diocletianus erős keze, kormányzói tekintélye és tiszteletet parancsoló egyénisége azonban kibékítette az elégedetlenkedőket, helyreállította a parancsuralmon nyugvó engedelmességet és a légiónak megint visszatért a becsülete.

Diocletianus császár lehetséges, hogy valamiért nem bízott meg teljesen a nyugati provinciák mindenható augustusa-ban, – de az is lehet, hogy a szokásjog gyakorlatának megfelelően – Constantius törvénytelen fiát, a még gyermek Konstantint egyfajta túszként maga mellé rendelte. A később császárrá lett, nagynak titulált Konstantin (280-337) Nikomédiában (a mai Izmit), Diocletianus egyik palotájában nevelkedett és a császár már korán felfigyelt az akaratos, erőszakos gyermek rossz tulajdonságaira. Habár az évek múlásával Konstantin már jócskán belépett a férfikorba a császár mégsem iktatta be semmilyen felelősségteljes pozícióba, és a fiatal Konstantin a szó szerint áthenyélte, átlebzselte legszebb éveit. A felfuvalkodott gátlástalanul törtető Konstantin 25 éves volt, mikor az egyre öregedő Diocletianus 305-ben kinevezte utódjait, és Konstantint hideg vizes zuhanyként érhette, hogy a császár nem osztott neki semmiféle szerepet a birodalom irányítását illetően. Dühödt elkeseredésében meglógott Kis-Ázsiából és meg sem állt apja Észak-britanniai táboráig, ahol rögtön nekiállt híveket toborozni a nagyravágyó katonatisztek között. Apja, Constantius maga mellé emelte, de kinevezése ellenére mégis csak egy volt az augustust szolgáló főtisztek között és nem úgy nézett ki, hogy a betegeskedő papa le óhajtana mondani augustusi rangjáról fia számára. Mivel fiacskája Nikomédiában az ármánykodás és méregkeverésen kívül semmi mást nem tanult, így elképzelhető, hogy türelmetlenségében Konstantin meggyorsította apja halálát, aki York mellett, 306-ban hirtelen eltávozott az élők sorából. Nemsokára apja halála után a britanniai légiók vezérkara 'Augustusszá' kiáltotta ki Konstantint. Az uralkodói bíbor elnyerését követően Konstantin Britanniából Galliába tette át székhelyét és végre, mint egy igazi cézár Trierben uralkodói udvart rendezett be, ahol a volt csaplároslány mama már anya-császárnénak kijáró tiszteletet követelhetett magának. A keleti országrészeken uralkodó szenior augustus Galerius csalódottan vette tudomásul Konstantin önkényességét és törvénytelen cézárrá történő kikiáltását, és hivatali beiktatását hiszen ez ellent mondott a korábban bevezetett diocletiánuszi tetrarchia hivatala elnyerésének, a rangsorban egymást követő kinevezés rendszerének. Galerius azonban semmit sem tehetett, azonkívül, hogy a sokkal tehetségesebb itáliai és Észak-afrikai tetrarchát, Severust nevezte ki a minden nyugati rész 'legfőbb uralkodójává', hiszen Severus a Diocletianus által érvényesített rendszer szerint minden tekintetben elsőbbséget élvezett Konstantinnal szemben.

Miközben ezen események történtek, Rómában a praetorianusok elit gárdája egy új trónkövetelőt kiáltott ki császárrá, aki nem volt más, mint a nemrég elhunyt Diocletianus kollégája és társcsászár Maximianusnak a fia, Maxentius (278-312). Hogy a helyzet tovább bonyolódjék Maxentius még abban az évben meggyőzte a már nyugdíjba vonult apját – Maximianust –, hogy ismét vegye fel a császári címet. Ekkor a birodalomban hat császár volt; négy augustus, és két cézár. Az öreg Maximianusnak – így a helytelen döntésnek köszönhetően – rossz vége lett, pedig meglett volna a lehetősége, hogy jólétben, békésen leélje életét. Helyette fia hívására visszarohant az örvénylő, gyilkos politikába; a romlott lelkű Konstantin mellé állt, még leányát Faustát is hozzáadta feleségül, meg még vagyona jó részét is átadta ennek a durva életfelfogású alaknak, aki hálából később kivégeztette. De visszatérve Severusra ...

Az új trónbitorló (Maxentius) felbukkanása miatt Severus nem tudta megoldani a törvénytelenül hatalomra került Konstantin okozta problémát, mert először az új uzurpátor, Maxentius ellen kellett fordulnia. Ám a 307-ben sorra kerülő ütközetben Maxentius jobban felszerelt válogatott katonasága legyőzte Severus hadát és Severus hiába adta meg magát a teljes büntetlenséget ígérő Maxentiusnak, mert az becsületszavát megszegve mégis kivégeztette.

Az igazán gazdag, élénk gazdaságokkal rendelkező provinciák mind a Birodalom keleti részén voltak, még annak ellenére is, hogy Róma városa és Itália megyéi kényelmes jómódban virágoztak. De a Kis-ázsiai területek még ennél is gazdagabbak voltak, és ha Gall, Brittan, Germán területekkel hasonlítjuk össze, akkor a különbség kiugróan szembetűnő. Konstantin nagyra törő elképzeléseiben nem létezett az a megelégedett kötelességtudat, ami velejárója kellett volna legyen magas hivatalának, hanem mindig is a teljes és korlátlan hatalom elnyerése után sóvárgott. Csak éppen nem tudta, hogy hogyan lásson hozzá a 'szúpréme augustusi' pozíciójának megszerzéséhez. Legnagyobb akadály számára Galerius volt, aki mivel nagyon is jól ismerte Konstantint inkább a másik törvénytelen trónbitorlóban Maxentiusban bízott meg jobban, mert még az is különbnek látszott az általa lenézett gátlástalan Konstantinnál. Konstantinnak problémája abból adódott, hogy nem volt neki semmilyen támogató bázisa Kis-ázsiában, sem görög földön; Nikomédiában éppúgy nem tudott barátokat, híveket szerezni, mint mikor rövid ideig Galerius alatt szolgált a Duna menti hadjáratokban. Ezért megoldásképp, a keleti részeken egyre erősebb keresztények között keresett szövetségest.

Konstantin hatalma alá eső területeken a IV. század elején, Brittannia-Gallia-Gremánia lakosságának még 2%-a sem volt keresztény, de Kis-Ázsiában már más volt a helyzet. Konstantin nagyon is élesen emlékezett a jól megszervezett, fanatikus tűztől izzó, cselszövésre, árulásra mindig kész keresztényekre. Emlékezett a még jobban izzó gyűlöletre és haragra, ami mindig kitört a belőlük, amikor az áldozatbemutatás rítusát a nyilvánosság előtt el kellett végezni. Tudta, hogy megaláztatva érezték ilyenkor magukat, és látta, hogy mennyire képtelenek azt a minimumot megtenni gyűlölködő hisztizés, és átkozódó köpködés nélkül, amit a birodalom erkölcsi egysége elvárt mindenkitől.

De mégis rá voltak kényszerítve, és ezért a hatalom – tehetetlenségükben bosszúra szomjazó, csak a megfelelő alkalomra váró – esküdt ellenségeivé váltak, olyanokká, akiknek nem okozott gondot az árulás, sőt ha szükséges, a legelvakultabbak közülük még magukat is önként feláldozták. Emlékezett Galeriusra, aki ott, a helyszínen lecsapatta a fejét annak a légiósnak, aki megmerte tagadni a birodalmat óvó-védő isteneknek kijáró tiszteletet és nagyon jól tudta, hogy korábban, 297-ben Galeriusnak nem volt más választása, minthogy megtisztogassa a perzsák ellen induló légiók sorait a keresztény tisztektől és altisztektől, mert nem indulhatott olyan megbízhatatlan katonákkal, akik a pogány intézményrendszer egységét szimbolizáló ősök tiszteletét ugyanúgy visszautasították, mint a katona-isten Mithras kegyelmét. Lázadásra hajlamos, megosztó viselkedésüket nem tűrhette el az óvatos Galerius, és Konstantin magában beismerte: ő is úgy cselekedett volna … De az akkor volt, most azonban Konstantinnak pont ilyen alakokra volt szüksége, mert céljai eléréséhez a jól megszervezett, arrogáns keresztények nagyon is megfeleltek. Trieri udvarában Konstantin nem csak hátra tekintgetett, hanem előre is, és 'minden keresztény oltalmazójának' kiáltotta ki magát; ez a proklamáció nem került semmibe, ám híveket, szövetségeseket hozhatott 'konyhájára'. Konstantin a védelemre szoruló keresztények ürügyén módot talált magának a háborúra, és Galerius halálakor, 311-ben elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. A következő év tavaszán gall légióival megindult Itáliába, miáltal kirobbantott egy teljesen felesleges és nagyon drága polgárháborút. Torino és Róma mellett lezajlott csatában sikerült neki elpusztítania a galliai légiók, az itáliai tartalékhaderők és a praetorianusok egységei nagy részét: tízezer számra maradtak ott holtan az egymást öldöklő légiósok, mert egy felfuvalkodott erőszakos alak világuralomról álmodozott.

Róma megkaparintása után Konstantin első lépése a praetorianus gárda feloszlatása volt, a még életben maradt tagjait száműzte a határ menti őralakulatokhoz. A praetorianus gárda helyébe létrehozta a saját maga által kiválogatott 'Scholae Palatinae' elnevezésű 500 főből álló lovasalakulatot, melyben a főtiszteken kívül mindenki germán volt. A praetorianusok felszámolásával egy olyan katonai intézmény szűnt meg örökre, melynek fő feladata a testőri szolgálatok ellátása mellett Róma városa megvédése volt, és mivel később semmi más hasonló szervezettel nem helyettesítették, így mikor a következő évszázadban megérkeztek a vizigótok: nem volt aki Rómát megvédje.

A Konstantin által bevezetett új hadpolitikának, a barbár germán harci egységek tömeges alkalmazásának, azok folyamatos előnyben részesítésének megvolt a hátulütője. „Konstantin és utódai erőtlen hadpolitikai döntéseiben a hősiesség erényét mindenekfelett szem előtt tartó mentalitás miatt, a barbár zsoldosokra támaszkodó védelmi politika a birodalom lassú tönkretételéhez vezetett. Akkor, ezek a hibás döntések erőtlenül ejtett sérüléseknek, apró karcolásoknak tűntek, de mégis később olyan halálos sebeknek bizonyultak, melyeket Konstantin meggondolatlanul belevágott a Római Birodalom testébe.” (E. Gibbon) Most már Konstantin volt az úr a birodalom nyugati felében, és hatalma alá tartozott még az egész Észak-Afrika, beleértve Egyiptomot is, ám ezzel még közel sem volt megelégedve. A birodalom keleti részén Galerius halála (311) után egy jóindulatú, kiegyezésre mindig képes, békés uralkodó, Licinius került a trónra, akinek fő célja tartományai további gazdagítása, erősítése volt. A béke érdekében mindenre hajlandó volt és amikor Konstantin neki szegezte pimasz követeléseit, akkor mindenben hajlandó volt magát alávetni – Konstantin legnagyobb megrökönyödésére. 313-ban Konstantin követeivel történő tárgyalásokon a béke és a birodalom egységének érdekében Licinius elfogadta a számára megalázó diktátumokat; mindenben beleegyezett és lemondott a szenior augustuszi rangjáról Konstantin javára. Licinius nagylelkűségének és kompromisszumának köszönhetően úgy nézett ki, hogy ismét felvirágzik a Római Birodalom, mely csúnyán megtépázta önmagát az előző év polgárháborújában. De a következő évben nagyot csalódott nem csak Licinius, de mindenki, aki csak hitt a gátlástalanul hazudozó Konstantinnak, mert az a következő évben hadseregével minden indok nélkül megindult a Kelet-római részek ellen, semmibe véve a néhány hónappal korábban megkötött békepaktumot. A balkáni hadszíntéren két iszonyatos csatában, Cibalae, majd Castra Jarba harcterein Konstantin megsemmisítette Licinius hadait és a keleti tartományok kormányzói meghódoltak előtte. Liciniusnak legalább olyan jól képzett és felszerelt légiói voltak, mint Konstantinnak, számarányban is többen voltak, hát akkor miért veszített mégis?

Konstantin mielőtt nekitámadt volna a keleti részeknek 313-ban, ravaszul kiadta a híres 'Milánói Ediktumát', melyben a keresztényeknek nem csak vallásszabadságot, de különleges jogokat is biztosított. Na nem mintha nagy szükség lett volna rá, hiszen Galerius halála óta még elméletben sem volt sehol keresztényüldözés, a birodalom nyugati felében meg egyáltalán semmilyen üldözés nem volt még Diocletianus császár uralkodása alatt sem. Konstantin rendelete azoknak a keresztény tiszteknek, altiszteknek szólt, akik el lettek bocsájtva a hadseregből Diokletianus és Galerius helyesen megfontolt ediktumai által, és akik Licinius békés harmóniára törekvő politikájának köszönhetően birodalom-szerte visszatérhettek szolgálatukba, beleértve a keleti részeket is. Abban az időben még virágzó, haladó szellemű hellén kultúrát követő és képviselő Licinius végzetes hibát követett el, mikor figyelmen kívül hagyta és nem érvényesítette az elődjei által hozott keresztényeket szankcionáló rendeleteket, és habár ő maga lenézte és megvetette a keresztényeket, de megújult előretörésüket nem akadályozta meg. Mindkét sorsdöntő balkáni csatában Licinius légióiban szolgáló keresztény tisztek a felbiztatott keresztény közlegényekkel karöltve a harc közepén hátba támadták saját alakulataikat és hátulról gyilkolni kezdték saját bajtársaikat. Nem a zseniális hadtudományának, hanem a gyalázatos árulássorozatnak köszönhetően győzött tehát Konstantin mindkétszer, azonban mégis büszke önteltséggel könyvelhette el azt a zseniális húzását, hogy annak idején szövetségesnek választotta a birodalom legzüllöttebb vallásmozgalmát. Licinius megadta magát és hátrányos békeszerződést kötve megpróbált visszahúzódni, amennyire csak bírt.

Konstantin balkáni győzelmei után helyre állt egyfajta belső béke és a légiók abbahagyták egymás mészárolását: legalábbis egy időre. Ezek után majd tíz év telt el úgy, hogy Konstantin kisstílű dolgokat felfújva szenátoraival, nemeseivel civakodott, de előnyére legyen mondva, hogy közben nagyszabású építkezéseket, közmunkákat hajtott végre Rómában és Itália területén. Tíz év után ismeretlen okok miatt ismét háborút indított a keleti határokat biztonságban tartó Licinius ellen, akinek most már nem volt menekvés. Konstantin már fiatal korában, Nikomédiában és az Al-Dunai erődökben is mindenhol az életére törő ellenségeket látott, gonosz vetélytársakat, aki el akarják őt veszejteni. Szkizofrén paranoiában szenvedett, minek következtében senkiben sem bízott, Rómában is germán testőrséggel vette magát körül és minden nemesben, szenátorban összeesküvőt látott. Mivel magából indult ki, ezért paranoiás rohamaiban attól is rettegett, hogy egyetlen komolynak számító 'vetélytársa', Licinius is az életére törhet és elméje megnyugtatása érdekében nem bánt még egy pusztító belső háborút kirobbantani. Féltékeny is lehetett, hiszen ő egy faragatlan tuskónak számított a tanult, művelt Licinius mellett. Tudta, nyílt harcban nem tudja legyőzni, ezért cselhez folyamodva Liciniusnak teljes kegyelmet ígért, ha megadja magát, de miután a kapituláció megtörtént Konstantin mégis aljasul megfolytatta.

Konstantin tisztában volt, hogy a keresztényeken kívül elsősorban az apjától 'átörökölt' légióknak köszönhette hatalomrajutását és jól tudta; valamelyik légió bármikor kikiálthat egy új császárt és akkor egy olyan helyzetben nem biztos, hogy elég lenne az új vallásszövetségesei támogatása a bíbortrón megtartásához. Túl sok olyan magas rangú tiszt szolgált a légiókban, akik családtagjai, rokonai áldozatul estek Konstantin nagyratörésének és bizony sokan nem bánták volna a porban gurulva látni Konstantin fejét. A tejhatalmú császár helyzete megszilárdítása érdekében nekilátott a birodalmi hadak átszervezésének. Az átszervezés középpontjában egy új, könnyen mozgósítható százezer főből álló hadtest létrehozása állott, (comitatenses), melynek alakulatai stratégiai rendeltetéssel a császár mozgásterületei körül voltak kialakítva, más szóval: a birodalom belső, békés területein voltak elszállásolva, hol igazából nem is volt rájuk szükség. Konstantinnak fontosabb volt a császári önkényuralom ilyen méretű körbebástyázása, mint a korábbi hadpolitika szigorú határvédelme. „Erősítsd a centrumot és oszd meg a perifériát” – vallotta ostobán Konstantin, kinek reformjáig 33 légió állományában kb. 150.000 katona szolgált, amihez még hozzászámíthatjuk, mint az összhaderő részét – a tartományok rendfenntartó hadait, arisztokraták, gazdag kereskedők testőrgárdáit, városi helyőrségeket, összesen egy másik 150.000 harcost. Tehát a IV. század elején a Római Birodalom 50-60 millió polgára biztonságát, határai védelmét és robusztus gazdasága védelmét 300.000 fegyveres látta el. Konstantin kezdeményezésére kirobbantott öncélú polgárháborúkban a fegyveres erők létszáma alaposan meg lett tizedelve és így a császár furcsa megoldást választva a határvidékek légiói (limitanei, rispenses) létszámát kezdte csökkenteni és egyre jelentősebb mértékben légiósok tízezreit vezényelte vissza a végekről az új belső sereg felépítése érdekében. „Óriási készenléti tartaléksereget épített fel Konstantin, amivel halálosan meggyöngítette a határok védelmét. A lovasság fontosságát aránytalanul a gyalogság felé helyezte, figyelmen kívül hagyva, hogy az összes germánok, hunok, gótok ellen vívott jelentős csatát a gyalogos alakulatok vitték győzelemre a lovasság jelentéktelennek számító asszisztálása mellett.” (Arthur Ferrill, 'The Fall of the Roman Empire') A Bizáncban élt görög történész Zoszimosz (alkotó ideje kb. 490-510) eképpen látta Konstantin kártékonyságát: „Konstantin meggyengítette a birodalom biztonságát, mikor a katonaságot elvonta a határról és olyan városok mellé telepítette táboraikat, ahol nem volt rájuk szükség. Cselekedete által megvonta a védelmet azoktól, akik rendszeresen a barbárok támadásainak voltak kitéve és ezerszámra katonákat szabadított a békés, jómódú, termékeny vidékek népe nyakára sorozatos problémákat létrehozva. A meggondolatlan átszervezések másik következménye az előretolt helyőrségek egymásutáni feladása volt.” (Historia Nova, II. 34.) Majd ekképp foglalja össze a 'nagy' császár eredményes uralkodását: „Egyszerűen kimondva: a birodalom hanyatlásának ő volt az első számú okozója, neki köszönhetjük a jelenlegi nyomorult állapotot.”

A létszámban és harci morálban meggyengített határvédő légiói alakulatait Konstantin leredukálta ötezer főről ezer fős egységekre, akik jól védhető magaslatokon épített erődök falai mögül tehetetlenül szemlélték a barbár hordák beütéseit, portyázásait. Ferrill így ír a határvédő légiók drasztikusan csökkentéséről: „A szilárd láncolategységet alkotó 'limitanei' feltehetően azonnal hanyatlásnak indult és később még jobban gyengült, tovább bomlott, hiszen nincs bizonyíték a későbbi hadtestek utánpótlására, taktikai, stratégiai bevetésükre.” Korábban a légió táborai folyók, szorosok, hegyi átjárók közelében, nyílt terepen helyezkedtek el, és gyors mozgású, hatékonyan ütőképes alakulatai rendszeresen behatoltak ellenséges területekre megelőző csapásokat zúdítva a szervezkedő barbárokra. Konstantin reformjával megszűntek a határ menti légiók legendás ütközetei, és a légió töredékek egyre inkább önmaguk árnyékává váltak. A légiós harcos testét védő költséges páncélzat is lassan kimaradt a felszerelésből és egy szép nap keményített bőrből készült sisakok váltották fel a korábbi acélsisakokat.

A hadsereg csapattestein belül elkezdődött még egy másik gyengítő folyamat is, mely karöltve lépést tartott Konstantin másik kultúrtársadalmi reformjával a birodalom keresztényesítésével. Független történészek régészeti adatokra támaszkodva sokkal óvatosabban határozzák meg a keresztények számát és Konstantin idejére az össznépesség 4-5%-ra becsülik. Akkor a birodalomnak 50-60 millió lakosa volt, tehát a keresztények kb. hárommillióan lehettek, mely szám Konstantin privilégiumai után rohamosan emelkedni kezdett Ahogyan a civil társadalom a császári akaratnak megfelelően kezdett egyre jobban keresztényesedni, úgy szaporodott lassan a keresztény tisztek előrelépése is a hadseregen belül. Akkor természetesen még nem léteztek rendeletek a pogány hit gyakorlása ellen a seregekben és senkit nem kényszerítettek a keresztény hit felvételére, de az előléptetéseknél egyre jobban előnynek kezdett számítani az, ha valaki keresztény volt. A légió tiszti gárdájának tagjai hagyományosan mind pogány iskolákat végeztek, a tiszti karok magasan képesített hivatásosokból tevődtek ki, akik neveltetési nívója számtalan pozitív módon megmutatta magát. Ezek a tisztek nem csak összetett stratégiai, logisztikai feladatokat voltak képesek szakszerűen megoldani, hanem a légiós katonáikkal mindenfelé utakat, csatornákat, hidakat, aquaductusokat, fürdőket építettek, vasműveltségre, földművelésre, kertészetre tanították a barbárokat, téglát gyártottak, kovács, asztalosműhelyeik színvonalát csak a XII. században kezdték megint utolérni. Konstantin hadi reformjai után a birodalom szélső szélein lassan megszűntek az építkezések és a hadsereg folyamatos átalakításában már egyre kevésbé volt fontos a katonai hivatás professzionista tudása. A légiók már csak nevükben voltak légiók.

A birodalom kormányzásában is legalább olyan suta hozzánemértést gyakorolt Konstantin császár, mint saját családtagjaival való viszonyában, hiszen mint tudjuk megölte fiát Crispust és feleségét Faustát. Így ír Zosimus második könyvében a birodalom elszegényítéséről: „Nem csak folyamatosan elherdálta a birodalom jövedelmeit felesleges és értelmetlen kiadásokra, és értéktelen emberek meggazdagítására, hanem közben kizsákmányolta, elnyomta az értékes termelőerőket, az értéktelen tehetségteleneket helyezve előnybe. ( … ) Mindenkit kizsigerelt, még a prostituáltakat is megadóztatta. Mikor az adófizetés ideje elérkezett korbács és tortúra várt azokra, akik nem tudtak fizetni. Gyermeküket adták el az anyák és prostitúcióra hajtották az apák lányaikat, hogy az adót valahogy előtudják teremteni. A városokból sokan vidékre és más országokba menekültek, és ezek a városok még Konstantin után sem voltak képesek többé gazdaságilag magukhoz térni.”

Egy intézménynek ment egyre jobban Konstantinnak köszönhetően; az őt mindenben kiszolgáló keresztény egyháznak, akik soha nem látott jólétben, egyre több teret nyerve szabad kezet kaptak a birodalom szétcincálására.

A brutális császári önkényuralom pokolbéli házasságkötését a keresztényi türelmetlenséggel – egy fiatalember – Konstantin unokaöccse, megundorodva szemlélte. Okos elméje, kifinomult lelkivilága riadtan utasította vissza a rákényszerített keresztény zagyvaságokat és a legényke megfogadta, ha egyszer császár lesz visszaszorítja a sötétséget, megtisztítja birodalmát a démonoktól és a nagy császárok nyomdokaiban haladva ismét aranykort hoz Rómának. Álmai egy része valóra vált: császárrá koronázták, de mindössze három évig uralkodhatott (ellenséges kígyóktól, sakáloktól körbevéve), és így terveiből nem lett semmi. A perzsák ellen dúló csata kellős közepén 363. június 26-án keresztény tisztjei hátulról, orvul meggyilkolták. Mindössze 32 évet élt. Konstantin unokaöccsét Julianusnak hívták, és ő volt az utolsó reménység, aki még megmenthette volna Rómát.

A római kultúra és műveltség évszázadokon keresztül zseniális birodalmi vezetők irányítása alatt Európa középső és nyugati részén fejlett szintű – viszonylag békés – civilizációt teremtett. Egy-egy térség meghódítása után az odavezényelt légiók haladéktalanul táboruk kialakításához fogtak; tégla, cserépégető, kovács, asztalosműhelyek épültek párhuzamosan a kórház, mosoda, közfürdő kialakításával. Őrtornyok, vámházak, kompátkelőhelyek, kikötők, mólók sokasága kiépítésében a légiók ugyanúgy kivették 'oroszlánrészüket', mint az utak, hidak, aquaductusok, víz-csatornavezeték létrehozásában. Sokszor a légió táborok rendezetten kiépített egysége alakult át kényelmes római várossá, ahol emeletes, padlófűtéses, üvegablakos házakban lakott a polgárság. Kő és téglaépületeik erősítésére mindenfelé a római találmánynak számító 'pozzolana' cement anyagot használták, mely vulkanikus salakporból és mészporból lett összekeverve. A rendkívüli erős kötőanyag vízben is könnyen keményedett, ezért kikötők kialakításánál is szívesen használták. Konstantin császár idejéig 53.000 mérföld kőút épült a birodalomban és a hozzájövő hidak, átereszek, posta és őrházak számát lehetetlen felbecsülni. Konstantin császár felelőtlenül ostoba haderő átszervezése után mindez egyre gyorsabban kezdett elenyészni majd megszűnni. Az ezer főre leredukált helyőrségek már semmi mást nem építettek, mint földhányással megerősített fapalánk erődítményeket és lassan kezdett eltűnni az a tudomány mely az összkomfortos villákat, pazarul megépített udvarházakat létrehozta. Míg korábban szép számmal található volt a légió tisztikarában mérnöki, orvosi tudományokban jártas személy, addig az új elvárásnál már nem volt fontos a 'pogány' iskola elvégzése és egyre inkább a keresztény hit vallása lett mérvadóbb. Természetesen ez nem egy máról-holnapra lezajló folyamat volt, Konstantin idejében még szinte semmit nem lehetett belőle érezni; még épek voltak a határok, a gazdaság gördülékenyen gyarapodott, de a véres polgárháborúk és a hadi átcsoportosítások már mély sebet ütöttek a birodalom testén. Vele, Konstantinnal kezdődött a bomlás és a két lelki, és elmebeteg fia alatt a Római Birodalom megállíthatatlanul kezdett szétesni.

Teljesen egyet kell tehát érteni Zoszimossszal, aki a Római Birodalom hanyatlásáért Konstantint teszi fő felelőssé, sőt ezen felül még külön muszáj rámutatni a széthullást, összeomlást felgyorsító kereszténység negatív szerepére. Ha Konstantin és fiai nem a keresztény vallás felemelkedését segítették volna, akkor elkerülhető lehetett volna az a spirális zuhanás, mely az évszázadokon keresztül tobzódó sötét évszázadokba torkolta emberiségünk jó részét. A kereszténység fokozott hatalomra jutásával minden régi elv, rend, eszmény elvesztette érvényét; a görög-latin műveltség, az ázsiai monarchikus szellemiség, a jól bevált társadalmi-közösségi erkölcsszabályok, elvesztése további állami (birodalmi) tekintélyromboláshoz vezetett. A megingott és aláásott ősi törvények elvesztése, megváltoztatása, a hagyományok elhanyagolása lehetővé tette az így legyengült állami hatalmak lassú szétmarcangolását a pogány államhatalmat megvető keresztények számára, és ezzel párhuzamosan a hadseregben még jobban elharapózott az engedetlenség és elégedetlenség szelleme. Nemcsak a szépművészetekben és filozófiában mutatkozott ki a műveltség általános csökkenése, hanem a vallási harcok is megmérgezték a közhangulatot, elvették az emberek önbizalmát …

Az ami még összetartotta Konstantin uralkodásáig a birodalmat; a polgári és vallási hagyományokhoz való ragaszkodás, az egyszerű erkölcsök becsben tartása, törvények tisztelete, katonai bátorság, fegyelem elve, gyakorlata mind kezdte elveszíteni értékét az új keresztény szemlélet által. A magasszintű civilizációt, kultúrát, műveltséget megvalósító társadalmi osztályok meggyengítése és ellehetetlenítése nem csak a pogány szellemet törte meg, de a tudományok előrehaladását is megállította. Az, hogy a kereszténység lassan szétverte a pogány oktatást, felszámolta a tudományok tanítását (matematika, algebra, fizika), leégette a könyvtárakat, bezáratta az iskolákat, üldözte, meggyilkolta a pogány tanárokat; mindez egy olyan szellemi űrt teremtett Konstantin halála után következő néhány évtizedben, melyből már egyre inkább hiányoztak az építészek, a mérnökök és eltűntek az orvosok is. A pogány tudósok lassan, de biztosan felcserélődtek keresztény tudósokkal. Hogy mit is jelentett ez a negatív folyamat, arra felhoznék egy példát: Lactantius atya (kb. 240-330) példáját.

A 'nagy' Konstantin császár idejében a lapos-föld teóriájának leghangosabb hirdetője a szélsőséges ortodox apologéta Lactantius atya volt, aki irigy érthetetlensége miatt az összes ókori bölcset csak bírálni és gúnyolni volt képes. Ez a pap továbbá éles, de tudománytalan kritikával támadta az atomisztikus nézetet és tanítást, valamint a szferikus elképzeléseket és evvel együtt elvette a gömbmértant; a gömbszelvény, gömbszelet, stb. számításait felesleges bolondságnak tartotta. Fő műve az 'Isteni Tanítások' (Divinae Institutiones) melyben többek között az antipódus konceptualitásával foglalkozik a tőle megszokott ostoba módon. Könyve harmadik kötetének XXIV. fejezetében megkérdi, hogy vajon (a gömb formájú földön) lefelé nőnek-e a fák és a gabona növények, hogy az eső alulról esik-e felfele. Az egész globális elképzelést „bámulatos fikciónak” mondja majd a szferikus világképet hirdető tudósokról írja: „... korábban mikor tévedésbe estek, valamiért megmaradtak tévhitükben és állhatatosan kitartottak bolondságuk mellett és az egyik csalóka ötlettel próbálták a másikat alátámasztani… szándékosan, céltudatosan védik csalfaságaikat a hogy tehetségüket imigyen csillogtassák.” Ugyanebben a művében hosszas spekulációkba bocsátkozik a Fiú és a Szent Lélek Atyától való származása és különbözősége viszonyát illetően, majd kifejti, hogy már csak 200 éve van hátra a világnak, azután eljön az Antikrisztus, aki uralma alá hajtja az egész mindenséget. De hatalma nem tart soká és megsemmisülése után beköszönt az ezer évig tartó boldogság. Erre a sok határtalan butaságra már Konstantin császár is felfigyelt és a 'tudós' atyát Trierbe rendelte Crispus fia mellé nevelőnek. Tehát Konstantin császár alatt egy olyan alakból lett udvari tanító, aki a fizikát, matematikát, geometriát abszolút nem értette és akinek munkássága csak az ókori tudósok lejáratásában mutatkozott meg.

Mert hiába ütötte fel fejét a káosz Diocletianus korát megelőzően, hiába tombolt Alexander Severus meggyilkolása után az 50 évig tartó polgárháború: a birodalom mégsem gyengült meg halálosan soha, még közel sem. A pogány oktatásnak, iskoláknak, a pogány tanároknak köszönhetően minden törés és kiesés nélkül ezrek és ezrek kerültek ki ebből az oktatási rendszerből, akik képesek voltak a birodalom ügyeit, gazdaságát, katonai szolgálatát, kereskedelme, ipara termelésének biztonságát garantálni. Felkészültségük, hozzáértő lelkesedésük volt a birodalom megtörhetetlen gerince: gyilkolhatta egymást a sok ellencsászár, trónbitorló; hullhatott testőrségük, légiók tizedelése is belefért, mégsem volt komoly veszély a birodalom egységére, mert a tanult, művelt vezetőrétegek, hivatalnokhadak biztosították a túléléshez szükséges erőt.

Konstantin után uralkodó lelki-elmebeteg kereszténycsászárok birodalmat bomlasztó gyengeségének másik szomorú következménye volt az Augustus császár által létrehozott posta szolgálat (cursus publicus) lépcsőzetes összeomlása. Magánszemélyek hosszú távú utazásait is biztosító szolgáltatóhálózat állomásain lovasszekerek, öszvérek vagy éppen tevék álltak az utazók rendelkezésére melyeket a következő állomáson lelehetett cserélni, ha sietős volt útjuk. A IV. század végére a cursus publicus örökre megszűnt létezni.

A Római Birodalom politikai és szellemi nagyságát a görög-római műveltségnek, kultúrának köszönhette. A görög-római kultúra és műveltség sárba tiprásának egyik fényes példáját láthatjuk a színházak bezárásában, lerombolásában.

A régészet és a művészettörténet a Római Birodalom területén több mint 250 színház létezését képes bizonyítani a cirkuszok és versenypályák számát még ennél is többre becsülik. Nem egy színház befogadóképessége meghaladta a 12-14 ezret és rendkívüli népszerűségük dühös féltékenységet váltott ki az egyházvezetésből, hiszen az előadások százszor annyi érdeklődőt vonzottak, mint a keresztény imaházak szertartásai. Rómában az utolsó színházi előadás Theodorik király idejében 523-ban volt. Az elmebeteg Jusztinianosz császár pusztító háborúja után a totális hatalmat elnyerő kereszténység gondoskodott a még megmaradt színházak végleges bezárásáról és sok esetben az épületeket is szétverték; néha építőanyag nyeréséért, néha csak úgy a pogány kultúra ellen érzett bosszúvágy kielégítése végett.

Kapcsolódó írásom: http://vallastortenelem.blog.hu/2009/11/19/jezus_miszteriuma_kilencedik_resz_ut_a_dicsoseghez