„A fazekas azon fárad, hogy az agyagot gyúrással képlékennyé tegye, és sok mindent készít belőle használatunkra. De ugyanabból az agyagból olyan edényeket is formál, amelyek tisztes célra szolgálnak, és olyanokat is, amelyek az ellenkező célra valók, mind ugyanolyan módon. Ám hogy milyen célra szolgáljon, azt a fazekas dönti el.” (Salamon Bölcsesség, 15.8)

A zsidó és a keresztény vallásban többször találkozhatunk olyan nevekkel, szimbolikákkal, mozzanatokkal, melyek eredeti jelentését, értelmét maguk a zsidók és az ókeresztények is elfelejtették, vagy azok hagyományát már csak részlegesen, minden  korábbi meghatározó tartalom nélkül adták ill. használták tovább. Ilyen a bibliai fazekas misztikus személyének kultusza, aki valamikor még megtalálható volt jeruzsálemi Templomban, és akinek 'földje' volt Jeruzsálem mellett. Az Ótestamentum, és az Újtestamentum fazekasát a - szintén pogányoktól átvett - harminc ezüst pénz motívumával összekapcsolva találjuk meg. (1.)

Kezdjük Máté evangéliumával, ahol a szerző a Júdás árulása utáni eseményekről azt írja: „Ekkor teljesedék be Jeremiás próféta mondása, aki így szólott: és vevék a harminc ezüst pénzt, a megbecsültnek árát, akit Izrael fiai részéről megbecsültek.” (27:9) A versszakasz végén Máté két prófétai hivatkozást ad meg, (Zakariás, Jeremiás) melyekből az első – Zakariás – helyes, mert értelmesen kapcsolódik Máté mondanivalójához. Máté a következő verssorban, (anélkül, hogy tisztában lenne az eredeti mitikus lényeggel) már meg is nevezi a fazekas mezejét: „És adták a fazekas mezejéért, amint az Úr rendelte volt nékem.” - És akkor nézzük meg Zakariást: „ … És harminc ezüst pénzt fizettek béremül.” - „És mondta az Úr nékem: Vesd a fazekas elé! Nagy jutalom melyre becsültek engem. Vevém ezért a harminc ezüst pénzt, és vetém azt az Úrnak házába a fazekas elé.” (Zak. 11: 12-13) Ám Máté másik prófécia hivatkozása Jeremiás próféta versére, helytelen, mert Jeremiás nagybátyjának, - Sallum fia tulajdonában lévő - Hanameél mezejéről beszél, ami helyileg Anatótban van és semmi köze a bibliai fazekas mezejéhez. (Jer 32:6-9) De ez a helytelen referálás talán elfogadható, ill. elnézhető, mert még Máté is csinálhat hibákat … Ellenben az már kevésbé elfogadtató, hogy a vallástörténészek sorra úgy mutatják be a zsidó vallást, mint egy szigorú monoteista vallást, melyet Mózes óta nem volt képes semmilyen más vallás vagy Isten korrumpálni. Ezért érdemes ismételten megemlíteni azt a tényt, hogy a zsidó vallás nagyon sokáig több istennek áldozó vallás volt és az i. e. II.- III.-IV. századi jeruzsálemi templomban nem csak Jehovának, de más isteneknek, többek közt Tammúznak is áldoztak. ( „És vivé engem az Úr háza kapujának bejáratához amely északra van, és ime ott asszonyok vala siratván a Tammuzt”. [Ezékiel, 8: 14] ) Így nem csodálkozhatunk, ha a 'fazekas' személyében egy másik 'pogány' isten tekint vissza ránk, akit a zsidó misztikusok talán Tammúzzal egy időben honosítottak meg Jeruzsálemben. Nem csak az átlag mai olvasó nem érti Zakariás ezen sorait, hogy kicsoda-micsoda ez a 'fazekas' az Úr templomában, de a legtöbb korai keresztény atya sem tudta, sőt még a zsidóknál is teljesen feledésbe merült a 'fazekas' személyének szimbolikussága és jelentése.

Zakariás szövegéből egyértelműen kiolvasható, hogy egy ősi Szumér-Babiloni istennőnek a jeruzsálemi 'nagy' Templomban kultikus helye volt, mely előtt áldozatot mutattak be. Máté és az Apostolok Cselekedetei beszámol, hogy Jeruzsálem mellett ott volt a fazekas földje. A fazekas meg nem volt más, mint Aruru Istennő, más néven Nin-Hurság, Enlil testvére, aki a Szumér-Babilon mitológia szerint, Enkidut teremtette, és talán ő teremtette Gilgamest is. Ő a Földanya istennő, és a babilóniai fazekas istennő is, aki vért és agyagot gyúr össze: így teremtve az embert. Az eredeti 'fazekas' tehát a Szumér-Babilon istenpanteonjában megtalálható - több névvel, több díszítéssel felruházott - Aruru Istennő, aki átkerült a zsidó vallásba, és a jeruzsálemi Templomban külön szentélye volt, ahova Zakariás: 'veté a harminc ezüst pénzt elébe'. Átvitt értelemben Aruru tulajdonát képezte a Jeruzsálem határában lévő Alkedéma földje, ahol az agyag keveredett a feláldozottak vérével, mert az ősi szumér elképzelés szerint ez volt az a massza, amiből a teremtő Istennő az embert megformálta. Ezt a földet említi Máté: „Tanácsot ülvén pedig, megvásárlák azon a fazekasnak mezejét … ” (Máté 27:7) Ugyanerről a mezőről tudósít egy másik újtestamentumi verssor is: „Ez hát mezőt szerzé hamisságának béréből; és alá zuhanván elhasadt középen és minden belső része kiomlott.” (Ap. Csel. 1:18) Mivel Júdást ezen a földön (mezőn) érte végzete, ő is feláldoztatott, vagy inkább áldozata lett a fazekasnak, Aruru istennőnek. De igazuk lehet azoknak is, akik sokkal régebb időkre visszamutatva archaikus emberáldozatok rituális helyét vélik látni az Alkedéma mezejében.

Mellékesen megjegyzendő itt még, hogy Máténál Júdás halálára vonatkozóan megint csak egy zavaróan oda nem illő próféciahivatkozást találunk, mert mint Máté írja Júdásról: „Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát.” Máté által megadott prófécia pedig Dávid ellenségére Akhitófelre vonatkozik, és miként Dávid nem lehet Jézus elő-emanációja, úgy Akhitófel sem lehet Júdás személyének előképe, még annak ellenére sem, hogy Akhitófel: 'megfojtá magát és meghalá, és eltemették az ő atyjának sírjába.' (Sám. 2. 17:23)

A fazekas-isten kultusza megtalálható az ősi Egyiptomban is, mire bizonyíték a töredékekben ránk maradt ősi egyiptomi mű, az ún. 'Fazekas Jóslata'. Az i. e. III. században keletkezett próféciákban az a szokatlan, hogy nem paptól, hanem egy 'fazekastól' származnak, akit az egyiptomi panteonban Hnum (Khnubisz) istennel azonosítottak. A kosfejű, termékenység-isten az egyiptomi mitológiában a teremtés isten szerepét is betölti: ő az, aki agyagból, a fazekaskorongján megalkotta az első embert és más lényeket. A jövendöléseket kijelentő 'fazekas' így Hnum megtestesítője, kinek a babilóniai Aruru Istennővel meglévő párhuzama, azonossága egyértelmű, és tiszteletének elterjedtségén, vagy toposzának más kultúrkörbe (zsidó) való átkerülésén valójában nem is szabadna meglepődni.

(1.) Zakariás átvette a ‘harminc ezüst' szimbolikáját a nála korábban élt Szókratész [i. e. 469-399] történetéből. Platóntól tudjuk, hogy az ókor leghíresebb filozófusát, Szókratészt az athéni hatóságok ateizmusért és a fiatalság megrontásáért halálra ítélték, ám az itélet végrehajtásának elkerülése érdekében nyitva hagytak számára egy kiskaput. Kis összegű képletes bírság megfizetése fejében elengedték volna és száműzetésben élhetett volna tovább. Saját igazában rendíthetetlen nagy filozófus azonban megalázónak tartotta és visszautasította a bírság megfizetését, mire tanítványai mesterük kiváltására rögtön összedobták az összeg többszörösét, pontosan harminc ezüstöt. Szókratész felháborodva utasította vissza tanítványai gesztusát, ami oda vezetett, hogy a méreggel teli poharat ki kellett innia. Szókratész halála után a ‘harminc ezüst' története az egész antik világban elterjedt, átkerült a zsidókhoz is, először az Ótestamentumban, majd évszázadokkal később az Újtestamentumban szerepelt, mint Júdás ‘vérdíj' pénze.