Izrael kezdeti kialakulása

A korai és középbronzkor (i. e. 2400-1900) nyugat-szemita nomád népségek kezdetleges valláselképzelései, vallásgyakorlata, földönkívüli, mennyei lények-istenek imádata teljesen megegyezhetett a náluknál korábban kialakult mezopotámi, egyiptomi vagy az európai őstörzsek hit-hiedelemvilágával. Magaslatokon, kiemelkedő halmokon termékenységet megelevenítő kőoszlopokat, megalitokat, kőoltárokat emeltek, ahol áldozatokat és primitív rituális szertartásokat mutattak be, mindaddig, míg a jóval fejlettebb sumer és kelet-szemita vallások hatása alá nem kerültek. A kezdetleges valláskultúra emlékei megmaradtak a habiruk emlékezetében és annak jellemzőit beleszőtték vallástörténeti irodalmukba.

Az Ószövetség első képviselői közül nem egy emelt kőoltárt, ami legtöbbször fallosz szimbólumnak felelhetett meg; „... És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak (…) Onnan azután hegyég felé méne Béthel vala nyugatra Hái pedig keletre és ott oltárt építe az Úrnak” (I. Móz. 12: 7-8), „Elébb mozdítá ezért sátorát Ábrahám és elméne és lakozék elébb Mamré tölgyesében, mely Hebronban van, és oltárt épite ott az Úrnak.” (I. Móz. 13:18), „Mózes pedig feírá az Úrnak minden beszédét és felkele reggel és oltárt építe a hegy alatt, tizenkét oszlopot …” (II. Móz. 24:4), „Azt a tizenkét követ is, melyeket a Jordánból hoztak vala Gilgában állattá fel Józsué.” (Józs. 4:20), És mikor Gibeonba ment a király, hogy ott áldozzék, mert ott volt a nagy magaslat és Salamon azon az oltáron áldozott égőáldozatul ezer barmot:” (I. Kir. 3:4) A természet-termékenység kultusza tovább fejlődött a környező népek, birodalmak hatására, és a fallosz oszlopok mellett más (pl. anyasági) istenek tisztelete egyre nagyobb befolyásra tett szert. Amíg a habiruk megmaradtak vándor-rabló nomádoknak i. e. 800-700. évekig, addig Palesztina egymástól marginálisan eltérő népeinek valláselképzelése zökkenőmentesen olvadhatott be az egyetemesnek mondható, határokat, kontinenseket átívelő valláselképzelésekbe. A helyzet a habiruk letelepedésével, polgárosodásával kezdett gyökeresen megváltozni, mikor a teljes monopóliumra törő, féltékeny gyilkos-mérges-bosszúálló isten konceptusát a habiru vallásvezetők egyre tudatosabban, erőszakosabban kezdték el saját és más népekre rákényszeríteni. De Jahu nem jöhetett csupaszon hódítani, ezért az igazát alátámasztó történetek egész sorát volt muszáj köré formálni: mindegy, hogy plagizált vagy saját kitalálás mindegy, hogy nevetséges, ellentmondásos, csak Jahu legyen középpontjában, mert akkor szentségével minden bugyuta dolgot kilehet magyarázni. Teremtéstörténete, törvénygyűjtemény előírások, mitikus lények sora erőtlenül hiteltelen maradt volna, ha nincs hozzá egy dicső nép, Jahu kiválasztott népe egy páratlanul gazdag hátszéllel megtöltött történelemmel. Márpedig a habiruknak eredetileg semmilyen kultúrfokon mérhető történelme nem volt; etnikailag homogén, behatárolhatatlan földrajzi térben, gazdag városállamok perifériáján tengődő népség volt, akik jobbára kecske-birka tartásból, rablásból, karavánok kifosztásából tartották fenn magukat. Jahu és csak Jahu volt az istenük, mert az összes többi városállamokban szerveződött kultúrák isteneit ugyanolyan féltékeny dühvel gyűlölték, mint azok lakosságát. Irigykedtek gazdagságukra, jólétükre, hogy azok házakban és nem sátrakban élnek, idegesítette magasabb tudásszintjük, fejlettebb társadalmi életük. Ezért is találni az Ószövetségben annyi keserű méreggel telített utalást kiirtásukra, bestiális legyilkolásukra, szadisztikus megbüntetésükre. A rabló habiru múlt egy idő után egyre büdösebb lett a letelepedett, írni-olvasni már megtanult habiruknak és ennek az elégedetlenségnek folytatásképpen elkezdődött egy teljesen kitalált habiru-héber történelem kialakítása. Ez a dicsőséges, szégyenmentes múlt-kialakítás folyamata évszázadokon keresztül tartott, első mérföldköve a perzsa hatóságok által felállított jeruzsálemi habiru templomának kultuszában kezdett formálódni, mely tovább csiszolódott a Ptolemaiosz-i Alexandriában, hogy aztán a Makkabeusok alatt nyerje el végső formáját. A legtöbb ősi kultúra származástudatában istenek, kozmikus hősök keveredtek földi halandókkal és nászukból születtek meg az adott népek ősei. A habiruknál Jahu féltékeny egyedülisége kizárta az ilyesmit, így beérték a kevésbé heroikus ősatyákkal, az első ilyen tákolmányt Ábrahámnak hívták.

A probléma Ábrahámmal már ott elkezdődik, hogyan lehetett egy ős-szemita pátriárka egy olyan tiszta szemita-mentes sumer városból való, mint Ur városa? A kelet-szemita térhódításnak köszönhetően, mikor a középbronzkor folyamán több ősi sumer város Lagash, Nippur, Kish stb. elszemitásodott, Ur és Eridu még ekkor évszázadokig megmaradt sumernak, ezért onnét származtatni a nyugat-szemita habiruk ősatyját, Ábrahámot olyan, mintha egy ezer évvel ezelőtt élt néger törzsfőre mondanánk, hogy Svédországban született és onnét vándorolt át Afrikába. G. Garbini, (History and Ideology in Ancient Israel), Van Setershel egyezően kiemeli Mózes öt könyvének szerkesztésénél dominánsként fellépő görög historiográfia döntő befolyását, mely kimutatható a genealógiákban, eponimákban (névadás) és a 'Logoi'-ban (egyesszám, 'logosz'). Mindkét kutató szerint egy lényegesen műveltebb, kulturálisan előrébb haladott rokon nép adhatta át a habiruknak az írástudományt, más népek mítosz és mitológiai ismeretét, melynek elemeit beépítették a saját írásban foglalt hagyományaikba. Gabrini, Van Setershez hasonlóan szükségét látta egy közbenső (intermediális), közvetítő kultúra létezésének feltételezését kihangsúlyozni, különösen a görög és a zsidó kultúra közötti hasonlóságok figyelembevételénél, és ezt a filiszteusokban látta, míg Van Seters az összeköttetést a föníciai közvetítésben vélte felfedezni. Gabrini szerint az Ábrahám történetben szereplő 'Ur' és 'Harrán' nevekkel kapcsolatos elbeszélés megírása (a két név használata) nem történhetett előbb az i. e. VI. századánál, és a névátadás korszakát a nagy vallásreformer, Nabonidus (Nabú-naid, i. e. 555 – 539) babiloni király idejére helyezi. Nabonidus Sipparban újjáépítette Samas napisten és Anunitu háború-istennő templomát. restauráltatta a harráni és uri Szín templomokat, Szín holdisten kultuszát helyezte mindkét város középpontjába. Marduk papi-rendjét leszámítva minden más papságot (írásbeliséget) támogatott. Vallásreformjait elégedetlenség, lázadás követhette, minek részeként menekültek érkezhettek Palesztinába és közülük valók befolyása által formázódhatott meg Ábrahám alakja. Véleményük szerint Ábrahám történetének kezdeti első szakaszainak megírása, a két ősi sumer szó használata miatt megelőzte az egyiptomi zsidó írástudók alkotó idejét, így a részleges vagy egész Ábrahám rege már írott formában kerülhetett Jeruzsálemből Alexandriába. Az átadó nép beazonosításában mindkét kutatónak igaza van, pl. a héber ábc. szinte teljesen megegyezik a föníciai ábc.-vel.

A mai értelemben megélt tudásszintünknek, felfogó-képességünknek az egész biblia zavarodott értelmetlenségnek tűnik – így az Ábrahám regék is –, melyekben egymást követve sorakoznak csacskaságok, igaz csak azok számára, akik nincsenek elkötelezve a biblikus értelmezésnek. A héberek ősistene Ábrahámnak adja Kánaán tejben-vajban úszó földjét, de Ábrahám mégsem marad ott, hanem tovább áll Egyiptomba („És tovább költözék Ábrahám: folyton délre húzódván”.) Ha egyszer Jahu nekiadta a világ legtutibb földjét, akkor miért nem telepedett ott le? Hogyan bánhatott ilyen hűtlenül Jahu ajándékával Ábrahám? Aki kissé figyelmesen olvassa a Torát az néha nem tudja, hogy nevessen vagy sírjon a sok groteszk történetet olvasván. „Ábrahám pedig 75 éves vala mikor kiméne Háránból.” I. Móz. 12-4) Felesége Sára tíz évvel fiatalabb, azaz 65 éves. Utána jó pár évig bolyonganak Kánaán földjén, majd eljutnak Egyiptomba. Sára ekkor már közel jár a hetvenhez és ezt az öregasszonyt kell féltenie Ábrahámnak a fáraótól, és ezt az öregasszonyt kívánja meg a nevén nem nevezett fáraó, aki alig várja mikor viheti az ágyába (háremébe). 15. évvel később, Ábrahám ismét aggódik, hogy egy másik uralkodó Gérárnak királya, Abimélek megkívánja a 85 év körül járó vén feleségét „És mondta Ábrahám Sáráról az ő feleségéről: „Én húgom ő”. elküldte ezért Abimélek Gérár királya és elviteté Sárát. (I. Móz.20-2)

A szépséges 65 éves Sára, aki elkábitotta bájával a fáraót majd később egy királyt is levett lábáról. Mindkét történetnek egyetlen mondanivalója van: gyalázni más népeket, kiknek olyan beteges uralkodójuk van, akik rozzant vén banyát kívánnak meg, és perverz módon 70-80 éves nyanyák után epekednek. Abiméleket különösen utálhatták a héberek, mert olyan pipogyának állítják be, akit egy ős-habiru hős, Izsák másodszor is rászed egy héber asszonnyal, mikor az feleségére Rebekára mondja azt, hogy: „húgom ő”. Ábrahám vén feleségével való 'botrány' után, Ábrahám és Sára elkopnak Egyiptomból vissza Kánaán földjére Béthelig, miután „Ábrahám lakozik vala a Kánaán földjén, Lot pedig lakozik a Jordán melléki városokban és sátoroz vala Szodomáig.” (I. Móz. 13:12). A beteges elképzelés tovább fokozódik Sára esetében, aki 90. éves korában szülte Izsákot, férje, Ábrahám komoly bika lehetett, hogy még 100 évesen is képes volt szexelni. Hogy az ilyesmi orvosilag abszurd, emberileg erkölcstelen csak az egyik oldala a sékelnek, de mondjuk lehetséges valahogy … Az ilyen esetben vajon milyen nyomorult korcs születne, ha egyáltalán élve születne. Egészséges elme ilyen romlott szcenáriumot képtelen kitalálni: a 90. éves szüléslehetőség ötlete kizárólag lelkileg, szellemileg lezüllött alaktól származhat.

Az ősi szemita kultúrákban virágzó emberáldozás gyakori előfordulását tükrözi vissza az a gusztustalan történet, mikor Ábrahám fiát Izsákot akarja feláldozni Jahu kielégítésére. (*) Természetesen a legtöbb magasan képzett, gazdag fantáziával megáldott tudós csak ritkán közelíti meg kritikus hangnemben az Ószövetség regéit, de akkor is választékos nyelvezettel, apró sejtjeire szétbontva analizálják, magyarázzák el, hogy hogyan lett a torokmetsző habiruból istenfélő, tisztességes héber. Az egyik ilyen óvatos revizionista, Julius Wellhausen, (Prolegomena to the History of Ancient Israel) c. könyvében ismerteti az általa felvázolt elképzelést, mely a 'Docomental Hypotesis' elnevezést kapta. Szerinte …

A Pentateuch megalkotásához négy egymástól jól megkülönböztethető forrást különít el a szerző, a legidősebb, 'J'. (Jehova), mikor a Jehova kultusz központja még nem Jeruzsálem volt és ezt az időszakot a Salamon Templom előtti történelmi korban határozza meg, i. e. 850-800. körül. A következő 'E'. (Elohim), melynek valláshagyománya sok mindenben azonos a J. korszakéval, ám karaktere sajátja az 'El' név használata a Jehova helyett. Mivel ez az időszak későbbi, így az i. e. 850-750 éveket jelöli meg. A J. és a E. korszakot Wellhausen a „korai héber irodalom aranykorának' nevezi. A harmadik, 'D' (Deuteronomi), forrásgyűjtemény megalkotásának időszakát már pontosabban i. e. 621-re helyezi, Jósiás király idejére, mikor is a II. Királyok Könyve, 22-23 fejezetei szerint megtalálják a törvénykönyvet, 'az Úr házában'. A szerző szerint a bibliai elbeszélés mögött a Jehova kultusz további jeruzsálemi centralizálást láthatjuk, amit Jósiás király hajtott végre. Az utolsó időszak, 'P' (pap-korszak), a Babilóniai Exile utáni időszak, i. e. 458. és Ezráshoz kötődik.

Welhausen elmélete szerint a négy korszak a zsidó vallás evolúcióját képviseli; a központ nélküli sok istenvallás (politeista) primitív elképzeléseinek kibontakozását egy erősen centralizált egyistenhitbe (monoteista). Elméletét kizárólag ószövetségi szöveghagyományra alapozta, más szóval az Ótestamentum szövegével támasztotta alá az Ótestamentum történetei ősiségét. Argumentumában végighúzódik a minimalistákkal szembeni dicső héber történelem kezdetének öregbítése, visszatolása olyan századokba, mikor a habiru tudás és kultúrszint még alkotásképtelen állapotban volt.

Ábrahámot követő Izsák ősatya után jön még a híres Jákob, aki birkózik Jahuval, majd az Izrael nevet ragasztja rá a habiruk istene, mely mesefordulattal a habiruknak sikerült kisajátítani egy náluknál jóval idősebb kultúra kultuszelemét. Jákob fia, József a gyűlölt Egyiptomba keveredik, és ott simulékonyságának, szemfényvesztő varázslásainak köszönhetően szép karriert futott be. Egyiptomot annyira utálták a habiruk, hogy későbbi írást-olvasást elsajátító leszármazottak, Józsefet testvéreivel és az egész pereputtyát Egyiptomba helyezték, mikor a mese szerint József-féle népség is valahogyan odakeveredik, de még Jákob papa is ott köt ki az útálatos egyiptomi földön. A hívatlanul érkezett népes habiru klánok meg is telepednek mind nagy boldogan, a gyűlölt egyiptomiak között, mert – magyarázatuk szerint – Kánaánban éhínség miatt nem tudtak tovább élni. Itt ismét egy ellentmondás ágaskodik, mert Kánaán földje a tejjel-mézzel folyó kiválasztott 'szent' föld, amit maga Jahu adott az ő szeretett, kiválasztott népének. Most akkor ezek szerint Jahu egy ócska földet adott a habiruknak, ahol hosszan tartó éhínség tombol? Milyen kánaán az olyan, ahol a kiváltságos habiruk éhezhetnek? Ha már valami jó termőföldet akart volna adni Jahu a népének, akkor miért nem adta nekik eredetileg a Nílus deltáját, ahova József testvérei, mint gazdasági menekültek betolakodtak: „Az én atyám és atyámfiai juhaikkal, barmaikkal és mind valamijök volt idejöttek Kánaán földjéről és most Gósem földjén vannak.”, jelenti ki kategorikus büszkeséggel az egyik héber törzsfő, és arról szó sincs, hogy végeredményben minden hívás nélkül egyszerűen odapofátlankodtak? Ebben a történetben ismét halmozódva vannak az ostobaságok, az egész leirás nem más, mint a történelmi, társadalmi realitások megcsúfolása. Egyiptom évszázadokon, évezredeken keresztül zárva volt minden idegen előtt, kereskedők is csak átmenetileg tartózkodhattak földjén – ha egyáltalán beengedték őket –, letelepedési engedélyt az idegenek közül meg szinte soha senki nem kapott. Minek kellett volna az egyiptomiaknak több ezer, tanulatlan, semmihez nem értő birkapásztor, hiszen József testvérei maguk válaszolják a fáraó kérdésére: „Juhpásztorok a te szolgáid, mi is, mint a mi atyáink.” a Nílus két partján és a Deltában is öntözéses gabonanövény termesztés folyt, valamint kevés gyümölcs, datolya, nádtermesztés. Egyiptomnak nem voltak füves legelői, növénnyel borított fennsíkjai ahol több ezer-tízezer habiru birkapásztor megtudott volna élni. Mi a fenét kezdhetett volna az egyiptomi társadalom az eltérő vallású, alacsony kultúrszinten álló nomád szemitákkal, akik mindig ellenségesen viselkedtek velük szemben? Nagyon furcsa, hogy a Tora-összeállító alexandriai zsidók ennyire nem ismerték Egyiptom történetét, szokásait, hagyományait, sőt még azt is elfelejtették, vagy direkt ignoráltak, hogy az ő szüleiket sem az egyiptomiaknak hívták be Alexandriába és nem az egyiptomiak telepítették le Alexandriában hanem a görögök. Ha az egyiptomiaknak múlott volna, akkor bizony nem sok héber serénykedett volna az alexandriai könyvtárban. Donald Redford egyiptológus megállapítja, hogy a József saga történetiségének legtöbb eleme nem lehet régebbi másolás az i. e.. V. századnál, míg más részletek, másodlagos átvétel után a Ptolemaiosz periódusból (kb. i. e. 380-tól) származhattak. Ma már a legtöbb ősi Egyiptommal foglalkozó tudós elfogadja, hogy az egész József leírás nem lehet a Kabudzsija (i. e. 560-540) körüli időszaknál régebbre visszavezetni. Lehetetlenség József személyével kapcsolatos történelmi személyt találni, időbe behelyezni, neve nem szerepel egyetlen egyiptomi írásban sem. József és Dávid történetéhez Lemche (Prelude to Israel Past) szerint a héber írástudók Idrimi legendája toposzait használták ez szolgáltatott mintát mindkét zsidó hős elbeszéléséhez sőt az ősi akkád sztori több ponton mintát adhatott Jákob történetéhez is.

Nektanabeosz (Nactebeo) Álma, és a 'Nagy Sándor Románca' c. ókori művekben fennmaradt fejezeteiben olvashatunk II. Nectanebo fáraóról (360-342) legendákat, miszerint Nagy Sándor törvénytelen apja volt Nactebeónak, valamint varázsereje, varázslása (lecanomancy) erejéről, mely mintául szolgált József varázstudományához, pl. a vízmágiához: „Avagy nem abból iszik-é az én uram és abból szokott jövendölni!” (I. Móz. 44-5).

Mózes első (teremtés), és második (kivonulás) könyvei komolytalan történelmi jellegét mi sem szemlélteti jobban, mint az, hogy összesen 155-ször írták le a 'fáraó' szót, de egy fáraó nevét nem adják meg. Hát egyetlen őshabiru sem akadt, aki képes lett volna egy történelmi nevet kinyögni? De bezzeg ennek a tudatlanságnak a másik oldalán a zsidó biblia nagyon jól tudja – hiszen az ilyesmi roppant érdekli az olvasót – hogy Juda királyának, Asának a nagyanyját Maakának hívták. (I. Kir. 15-10) Hát igen ez fontos, a nagyanya neve, de már nevén nevezni egyetlen egyiptomi uralkodót az nem! Ez a felületes magabiztosság lehetőségek széles skáláját nyitotta meg a későbbi bibliakutatók előtt, hogy olyan merész spekulációkkal helyettesítsék be a nem létező neveteket, amilyet nem szégyellnek. A sok nagytudású bibliai tudós szerint az Egyiptomból való kivonulás 1447-ben ment végbe, miként azt a briliáns elméjű Eugene Merill, egy másik mesealak (Salamon) dátumozásától a hermeneutika (értelmezéstan) segítségével felbecsülte és Salamon 966 dátumából visszafelé számolva megkapta az 1446. évének számát. Mózes dátumozás hasonló eseténél, a zsidóságából kivedlett, judeo-keresztényi főtudós, Alfred Edersheim időben visszafelé ható látnoki bölcsességgel II. Tuthmoszeszt i. e. (I492-1479) nevezi meg Mózes elveszejtett ellenfeleként. Manfred Grög és Rolf Krauss fantasztikus hipotézise szerint Mózes nem volt más, mint Amenmosze (i. e. 1200 körül) egyiptomi fáraó, hiszen a nevében ott a 'mosze', ami ugye Krauss szerint más nem lehet, mint Mózes. Az európai – és a magyar is – tudományos akadémiák az ilyen nyomorult félnótásokat mondja tiszteletreméltó tudósoknak és aki rámutat ostobaságukra az a tudománytalan, felkészületlen, 'délibábos'.

Mózes kivonulásáról talán érdemes megjegyezni Nactebeo további csodatételeit; mágiával befolyásolta az ellenséges hajókat, seregek mozgását, előre meglátta az ütközet kimenetelét, mely leírások mind tovább segítették a Mózesnek tulajdonított varázscsodák mítoszai kialakulását, fantasztikus ötleteket adva a Pentateuchus könyveit összeállító zsidó szerkesztőknek. Nactebeo fáraó, III. Artakhsaszjá (Artaxerses) Ókhosz perzsa király felett, 350-ben aratott győzelmében szerepet játszott a Nílus folyó hirtelen kiáradása, amit az egyiptomi történetíró papok a fáraó mágikus erejének tulajdonítottak. A „víz-mágia” ismételt demonstrációját látták a hét évvel későbbi, 343-ben lezajlott Sirbonis-tónál esett győzelemben, ahol a perzsa sereg nagy része belefulladt a tó vizében. A csatáról Diodórosz Szikulosz görög történetíró számolt be, (Könyvtár-Bibliothéké, 16, 46:5). a perzsák – Frontinus tudósítása szerint (Stratagems, 2, 5:6) – lelkes magabiztossággal üldözték az előlük menekülő egyiptomiakat, de ingoványba lettek csalva, és a tó vizébe vesztek. Mózest üldöző egyiptomi hadsereg hasonlóan kergette a zsidókat mindaddig, míg a víz el nem nyelte őket és a két elbeszélés közti pontos egyezés kétségtelenné teszi, hogy az egyik eset a másikról lett lemásolva. Nem véletlen, hogy Ottó Eissfeldt (Baal Zaphon) már több mint 80 évvel ezelőtt rámutatott az exodusban elpusztult egyiptomi hadsereg és a perzsa tragédia egyezésére, kimondva, hogy az exodus a Sirbonis tónál játszódott le. József és testvérei hódító bevándorlását, elszaporodását követi a csodálatos Mózes színre lépése …Mózes kivonulását, az egyiptomi fáraó és serege pusztulását nem érdemes boncolgatni, inkább említsük meg néhány mondatban Józsuét, aki Mózes halála után vette át a vezetést.

Józsué azért valamennyivel hátrébb volt vagányságban és hírhedtségben, mint Mózes, ő csupán a Vörös tengernél jóval keskenyebb és sekélyebb Jordán folyót választotta ketté, hogy száraz lábbal kelhessenek át rajta a menekülés közben hódító habiruk. De a páratlan sikerű hódítás előtt Józsué 40. éven keresztül bolyongtatta le-fel Sinai-félszigeten népét egy akkora területen, mint a mai Bulgária. Mit csináltak 40. éven keresztül egy hatalmas sivatagban, mivel etették állataikat, és a sok tízezer habiru mit evett a mannán kívül? Honnét vették a vizet? Miből szőtték lepleiket, sátruk ponyváját, ha nem volt kender és len termesztés? Mi értelme volt ilyen butaságot kitalálni? Józsué kegyetlen hódításai, népek, városok szadista gyilkolása, megint csak nem valóságszerű, inkább a későbbi perzsák támogatásával fellépő habiruk beteges óhaja, kívánsága fogalmazódik meg. A más vallású rokonnépek gyűlölete kiirtásának vágya, nem más mint a habiru szellemiségből született kisebbségi érzés, az fakadó irigy féltékenység. Gondoljunk bele: egy maréknyi, kétséges múlttal rendelkező hatalomra, gazdagságra törő népcsoport két világbirodalom árnyékában, vallási vezetőik segítségével mindenáron bizonyítani óhajtotta felsőbbrendű elsőbbségét. Jahu nekik ígérte az összes többi nép feletti hatalmat, helyette a két szomszédos birodalomban álltak a paloták, gazdag városok, égretörő piramisok, zikkuratok, míg a habiruk, akiknek minden meglett ígérve piszkos sátraikból pislogtak kifele, féltékeny dühvel szemlélve a náluk gazdagabb, fejlettebb társadalmakat. Ezért volt szükség egy magyarázatra, miszerint Jahu ismételten megbüntette népét hűtlenségéért, de a másik oldalon azért ott voltak a fantasztikus hősök, gazdag királyságok, csak mindig minden elveszett, eltűnt mert a habiruk nem imádták megfelelően Jahut. Így volt szükség egy bölcs, isteni erővel és isteni konnexióval bíró Mózesre majd egy győzedelmes hadvezér-szerű Józsuéra, utána pedig egy gazdag, fényes Dávid-Salamoni királyságra, mely ábrándkép megteremtéséhez nagyban hozzásegített a több száz évre történő visszavetítés ellenőrizhetetlen homálya, ill. a köznép emlékezetének hiánya. Ezek a múlt teremtő tevékenységek a perzsa időszakban, perzsa patronátus segítségével kezdődtek el, az újjászervezett jeruzsálemi vallásközpontban. Pátriárkák kezdetleges alakjai, hódító, gyilkoló, más népeket, városokat elpusztító habiru vezérek meséi első piszkozatai ebben az időben készültek el, hasonlóan a történelemnek feltüntetett mondák, regék sokaságával, de a törvények, jogszabályok első vázlatai is ekkor lettek először összegyűjtve. A szentnek vélt feljegyzések történelmét, törvényeit egy Jahu nevű sivatagi isten tengelye köré forgatták, tekerték, kinek hatalmával, mérges féltékenységével mindent meglehetett magyarázni, mindent ide-oda lehetett tologatni-húzogatni. Az alexandriai zsidó írástudók még messzebb tolták a mesék hamis történelmét is így hangolták át a történelem valós folyását, miközben Mózest meg honfoglaló Józsuét teremtettek a semmiből, holott a régészet semmilyen pusztításokkal járó hódítást nem tud bizonyítani. Palesztinát mindig is szemita népségek lakták, egyiptomi, babiloni hatás hagyatékait, valamint ún. hükszosz erődök romjait megtalálta a régészet, de egy valahonnét betörő, romboló-pusztító szemita hódításnak semmi nyoma nincs.

Szimonidesz Lajos (A Világ Vallásai) valami fantasztikusan gyönyörű, gazdag, emberi tisztaságot tükröző alkotásnak látja az Ószövetséget, melyben: „A nagy halom hagyomány és írás pompás rendben sorakozik.” Pompás rend helyett anakronisztikus hibák sorát látjuk, szándékos prolepszis–erőltetésekkel szembesül az olvasó, a történelmi hamisításokról nem is szólva.

„Anyagának nagy része eredeti.” … Füllenti Lajos, mert pont az ellenkezője igaz: szinte minden gondolata, története, elképzelése másoktól eltanult, átmásolt részlet, de minden átvett történet, eszme ki lett forgatva, haraggal, gyűlölettel lett megtöltve, amit számtalan példában láthatunk, olvashatunk; a "kiirt" szó az Ószövetségben 58 alkalommal, a "pusztít" szó 203 alkalommal, a "megöl" szó az 336 alkalommal, a "kiűz" szó 71-szer fordul elő, és érdekes, hogy ez mind elkerülte a nagytudású Lajos figyelmét.

„Elsőrendű történeti elbeszélések váltakoznak benne.” … Ömleng Lajos az Ószövetség elbeszélésein, és mire másra gondolt volna, mint; „Makkedát is bevevé Józsué ugyanazon a napon, és fegyver élére hányá azt és annak királyát, és megölé őket és egy lelket sem engedett menekülni azokból … „És kezébe adá az Úr azt is Izráelnek, és annak királyát; és fegyver élére hányá azt, és egy lelket sem engede menekülni” … „És kezébe adá az Úr Izráelnek Lákist és bevevé azt másodnapon, és fegyver élére hányá azt, és minden lelket, a mely benne vala, egészen úgy, amint cselekedett vala Libnával” … „ Megveré azért Józsué az egész földet; a hegységet és a déli vidéket, a síkságot és a lejtőket és mindazoknak királyait, menekülni valót sem hagyott; és megöle minden élőt” … és ez így megy oldalakon keresztül és Lajos szerint: „Ez lett a veres fonál, melyre szép sorjában fellehetett fűzni a nemzeti hagyományokat, éppúgy mint a vallásos emlékeket …” Ez a sűrűn ismétlődő „kardélre hányá, megölé, elpusztitá, felégeté, lerombolá” szadista történetiség a legnagyszerűbb vallásos remekmű Szimonidesz Laja szerint, mint írja: „Nincs forrás, mely vele a versenyt felvehetné.” Hát bravó! Ha ennél nincs különb vallástörténeti alkotás, akkor tényleg eláshatjuk magunkat.

(*) A megkülönböztetett tudású Huber Lipót így ír:

„... a zsidó nép hajdan nemcsak rendkívül nagy hajlandóságot mutatott az emberáldozatok iránt, hanem a Szentírás könyvének tanúsága szerint, tényleg gyakorolta is e kegyetlen pogány kultuszt, habár Mózes halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a zsidóknak, hogy Molokh-nak (a perzselő és pusztító napisten) elsőszülöttjeiket feláldozzák. Istentől ismételten elszakadván s az őket körülvevő pogány népek bálványozásának csaknem minden förtelmeibe merülvén, gyakran vetemedtek a zsidók arra, hogy Molokhnak emberáldozatokat mutassanak be, még pedig nemcsak az egyszerű nép, hanem királyok is, mint például Akáz, Manasszesz, sót ez utóbbiak még saját fiaikat is feláldozták Moloklmak. S a Szentírás tanúsága szerint nemcsak a romlottabb Izrael, hanem Júda országában is szokásban voltak gyermek-áldozatok s magában Jeruzsálemben, a Ben-Hinnom völgyben állott Molokh bálványképe, mely helyet a későbbi jámbor zsidók Tófeth-nek (=gyalázat helye) neveztek. E kegyetlen ember-áldozatok ellen a próféták természetesen ismételten is fölemelték tiltó s kárhoztató szavukat, s megdorgálva népüket e szörnyűséges eltévelyedésért, Isten büntetésével fenyegetve, iparkodtak azt elriasztani”. (A vérvád történetének vázlata, XXXVI. rész)

Akiknek kétségei vannak a zsidók között gyakorolt emberáldozásokat illetően, azoknak ide idéznék néhány passzust, melyek szintén kiváltották Simli Laja rajongó csodálatát;

„A te magzatodból ne adj, hogy oda áldozzák a Moloknak …” (III. Móz. 18-21)

„... és kiirtom az ő népe közül, mivelhogy adott az ő magzatjából Moloknak …” (III. Móz. 20-3)

„... mert mindazt az utálatosságot, amit gyűlöl az Úr, megcselekedték az ő isteneikkel; mert még fiaikat és leányaikat is megégetik vala tűzzel az ő isteneiknek.” (V. Móz. 12-31)

„És megöle minden elsőszülöttet földjükön, minden erejöknek zsengéjét.” (II. Zsolt. 105-36)

„Lőn pedig éjfélkor, hogy megöle az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomnak földjén …” (II. Móz. 12-29)

„Hogy megölted fiamat is, és oda adád őket midőn tűzben nékik áldozád?” (Ez. 16-21)

„Mert házasságot törtek és vér van kezeiken, és bálványaikkal törtek házasságot, és fiaikat is, kiket szültek vala nékem, tűzben nékik áldozzák azok eledeléül.” (Ez. 23-37)

„És felépítették a Tófet magaslatait, amely a Ben-Hinnom völgyében van, hogy megégessék fiaikat, leányaikat tűzben … (Jer.7-31)

„És magaslatokat építenek a Baálnak, hogy megégessék fiaikat a tűzben, égőáldozatul a Baálnak …” (Jer. 19-5)

„Megfertőztette a Tófetet, a Hinnom fiainak völgyében, hogy senki az fiát vagy leányát át ne vihesse a tűzön Moloknak.” (II. Kir. 23-10)

„S megfertéztetém őket ajándékaikkal, mikor tűzön vittek át minden elsőszülöttet, hogy elpusztítsam őket, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr.” (Ez. 20-26)

„Adj nékünk hét embert az ő maradékai közül, a kiket felakasszunk az Úr előtt, Saulnak, az Úr választottjának Gibeájában.” (II. Sám. 21-6)

„És adá azokat a Gibeoniták kezébe, a kik felakaszták őket a hegyen az Úr előtt. Ezek tehát egyszerre heten pusztulának el, és az aratás első napjaiban, az árpaaratás kezdetén ölettek meg.” (II. Sám. 21-9)